TIZENBÖKÖDIKE

Március tizenböködike volt, legalább is így maradt meg aztán ez a nap a nép emlékezetében. Századok óta várt már a magyar valamire, ami elérkezett végre, mert ama esztendőben március tizenötödike keddre esett, minek folytán pártunk és kormányunk elcserélhette hű népének a hétfőt egy korábbi szombatra, amikor bemegy dolgozni a hazafi, és a szombat bénító aurájában dekkol munkahelyén, de erőt merít annak boldogító tudatából, hogy hétfőn majd nem kell dolgoznia.

Március tizenböködike volt tehát, s már jó késő este. A nyomda ördöge ott volt mindenütt. Felettébb sokan könyököltek most a kocsma ezerszer tisztára sikált asztallapjain, tudatukat megbökte ugyanis a hír, hogy kinéz az ingyen pia.

A falon Kossuth Lajos újságból kivágott képe lógott, aki azt üzente, hogy elfogyott a regimentje. Csak halk neszezés hallott a máskor lármás térben, mintha mindenki azt várná, hogy még egyszer azt üzeni.

Kossuth mellett, a történelmi távlatok érzékeltetése végett, a fényezett tekintetű Kádár János meredt egy hajdani fotóműterem feslett messzeségébe.

Volt némi borfogyasztás a levegőben, de a falu csapszékének színe-java azt várta inkább, hogyan is lesz az ingyen piálás. Ezúttal más okból is, nem csupán az ünnepnapra tekintettel, ott lebegett a haza a kocsma tágas terében, némán, nem bízván senkiben, mert hát mit is szerethet a falusi ember egy ilyen nehezen kikristályosodott entitásban, mint a szocialista haza.

Tíz óra közelgett már, amikor a tanácselnök végre megkocogtatta villájával poharát, mert ezúttal csöppet sem véletlenül ott ült most maga is a Kiskoszos lepukkant söntése közelében. Jó ember volt, szerette mindenki, mert Imre bácsi össze tudta rántani a tetterőt, amikor annak ideje volt.

A tanácselnök csavaros ötlettel készült idén az ünnepre. Félregépelt hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy aki március tizenböködike alkalmából ezen a hétköznapok fogságából kiszabadult hétfőn valami nagyon szép vallomást tesz a szocialista hazáról, az a párt és a tanács vendége egy italra a Kiskoszosban.

Ott voltak hát a szokottnál jóval többen, böködte oldalukat a puszta kíváncsiság, hogy ugyan ki tud ebből a felhívásból bármi ihatót kihozni.

Tíz óráig azonban nem történt semmi. A helyi világ sok egyszerű embere - nem bírván az idegfeszítő várakozást - kikérte már a maga szokásos italát, és egyre emelkedőbb mormogás szőtte át a várakozás kezdeti csendjét. Legtöbbjük már eldöntötte magában, hogy neki esetleg nem is kell az a tanácsi fröccs.

A falu harmadik legegyszerűbb embere rég megboldogult nagyapjára gondolt, kinek hajdani szavai nyomán úgy tudta, hogy szereti a hazáját, de hogy mi volna az, elfelejtették annak idején megbeszélni, így igazából nem tudta. Na most meg aztán az, amit nem tud, szorozva a szocializmussal, végképp tanácstalanná tette. Szereti a felségét, a gyerekeit, a házát, a falut, a templomot, a téeszt, igazából a tanácselnököt is, de hogy a szocialista haza hogyan volna illő szavakba foglalható, arról gőze sem volt.

- Na, emberek? - akasztotta kérdését a levegőbe a tanácselnök, ki úgy látszik kimerítette a téeszelnök, Borom elvtárs és a zsűrizés tekintélye végett ide rendelt falusi tanító társaságában rejlő lehetőségeket.

- Könnyebb lenne, ha előre megkapnánk a piát - mondta valaki.

- Azt elhiszem, de nem szeretném, ha aztán összevissza beszélnétek itt nekem.

- Én így is olthatatlanul szeretem szocialista hazámat - mondta ekkor a fejében lassan feltornyosult hévvel a helyi világ hetedik legegyszerűbb embere.

Meghallotta ezt a világ itteni hatodik legegyszerűbb embere, és a hang irányába fordult:

- Szocialista hazámat én szeretem, te csak ugatod aztat.

Szomjas torkok kárörvendő heherészése hallott innen-onnan, aztán csend támadt megint, pohár se csörrent, szék se reccsent, várták, hogy mozdul-e a söntésben valami.

A világ hetedik legegyszerűbb embere tűnődött, hogyan kell érteni a neki szegezetteket, s mit is szólalhatna erre úgy, hogy a fröccs közelébe férkőzhessék. De aztán mégsem szólalt meg.

- Ennyi? Csak a veszekedés? Ennek a két komának nem kell az én borom - szólt a tanácselnök. - Úgy látszik, itt senki sem szereti a szocialista hazát igazán.

Erre aztán a helyi világ ötödik legegyszerűbb embere, ki egy fogalmazvánnyal a fejében mindeddig a háttérben lapult, mert a sort kezdeni nem akarta volna, kieresztett egy vallomást magából:

- Én pártunk és kormányunk után csakis szocialista hazámat szeretem igazán.

Az előtte szóló felismerte a fogalmazásban a kihívást, s máris kontrázott:

- Pártunkat és kormányunkat, ide értve a tanácselnökünket is, mindenki szereti, de szocialista hazámat egyik se úgy, mint én, mert én véremet adnám érte. - Ezt lökte ki egy szuszra, és szomjasat, nagyot nyelt hozzá.

- Na, ez már megér nekem egy fröccsöt - intett a tanácselnök, s a csapos előteremtette a mondott italt.

És ettől mintha megoldódott volna a többiek nyelve is:

- Életünket a szeretett hazáért, ha kell, szocialista életünket és vérünket.

- Én meg a hazámat is meg mindenkit, aki itt van, mióta csak élek - kontrázott a helyi világ negyedik legegyszerűbb embere.

Ám a söntéspulton semmi sem moccant.

- Hát te, nyelves Zsiga? - szólított meg egy közeli figurát a tanácselnök?

- Én csak viccelni szoktam, Józsi itt a nagybeszélő.

Erre ez a Józsi:

- Pártunk és kormányunk után szocialista hazámat szeretem még úgy, hogy piros vérem adnám érte.

- A vér, ez már volt - intette le a tanácselnök, de az ember makacs volt: - Pártunkban hiszek én legeslegjobban az összes haza közül, szocialista hazámat is így szeretem a dolgos mindennapokban.

Eme új színezetű szóhalmazért meg is kapta a bort.

- Szeretem szüretem, házam a hazám - ezt a falu rebellise böködte ki magából, ki a kertek alatt mindig is okosnak mondatott.

Kihallatszott a derűs reakciók mögül, hogy a bejárat közelében alig fékezhetően röhécselnek valamin.

- Na, halljuk, mi a meglátás ott, a jobb oldalon?

Elkussoltak erre, de az egyik aztán énekelni kezdett:

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én... eszembe jut az Erzsi, az ám!...

- Na jó ilyet mindenki tud! - lázongott az eddig tanácstalan sokaság. Aztán felugrott egyikük:

- Hiszen, mint tudjuk, s már a mi szeretett tanácselnökünk is hányszor megmondta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem.

- Szülőföld, ahol magyarul beszélnek, ahol születtem és felnőttem, az a haza, de még inkább a cucialista, ami most van.

- De amiért érdemes élni, dolgozni, amit úgy szeretünk, meg a többi kiváló hazafit is, Kossuth Lajost, Kádár Jánost, akinek e március tizenböködikét köszönhetjük.

- Lám, se szeri se száma az ösztönös hazaszeretetnek - szólt a tanácselnök, aki kezdett a szocialista megkötés mögül kihátrálni.

- Verset, fiacskáim, tudtok ti szép verseket a hazáról - súgdosott a tanító.

- Teremts minékünk egy boldog hazát, hallgass meg minket, Jó Kádár apánk.

A helyi világ legravaszabb embere hallgatta ezt a szóáradatot. Szerette is a hazáját meg nem is. Végül efféle ravasz megoldáshoz folyamodott:

- Minden rendőrben két dolog lakozik, egy rendőr, meg egy ember. Én a tanácselnök elvtárs után legjobban a mi körzeti megbízottunkat szeretem. Mert ő egy jó szocialista ember. Nem véletlen, hogy ő lett itt a szocialista rend őre, aki védi a szocialista hazát, és megböködi mindet, aki rossz.

Még mielőtt a zsűri értékelhetett volna, körbefordult székén a címében nevezett:

- Haza legyen a talpán, akit én szeretek, de éljen április negyedike, a nagy októveri szocialista forradalom okozója. - Szavaiból kitetszett, hogy kicsit előre jár az ünneplésben a saját számlájára.

- Ti az orosz fronton nem voltatok- szólt az öreg kovács, akinek jobb kezéről hiányzott három ujja.

- Na, ne keverjük ide a fasiszta időket! - hördült a körzeti megbízott - különösen ne, mert épp várjuk az imént kiérdemelt italunkat, igaz, koma?

Intett a tanácselnök, fröccsent a fröccs, aztán már ott is állt a pulton.

- Szocialista hazámat én is szeretem, de még nem vagyok eléggé méltó hozzá, még sokat kell fejlődnöm - próbálkozott valamelyik szomjas ember.

- Zöld erdőbe jártam, szoc hazafit láttam, el akart bujdosni, szabad-e dalolni?

- Barátaim! Ne fúljon anarchiába a gondolkodás! - csapott az asztalra a tanácselnök. - Tud még valaki valami újat csak egyszerűen a hazájáról, ahol születünk és meghalunk?

- Már ha van annyi szerencsénk - mordult megint a kovács.

- Vékszó - vakkant valamelyik a távolból.

- Haza és haladás!

- Az én halam? Az dehogy is ás. Úszik, mint hal a vízben, kádár a hordóban.

Bonyolult entitás voltában mindeddig képtelen volt kikristályosodni a szocialista haza, de ettől most végképp összezavarodott. Ráadásul az itteni hatodik legegyszerűbb ember kezdte elölről:

- Tanácselnök úr, szerinted mi volna?

- Micsoda mi volna?

- Hát a cucialista haza.

- Te jó ég, még itt tartunk? Ennél kicsit többet reméltem. Minden ünnepi beszéd azt sulykolta nektek, mi volna a szo-ci-a-lista haza. De akkor most elmondom megint.

A körülményekre méretezett fogalmazás kicsit hosszan érlelődött a tanácselnök fejében.

- Tudtok ti oroszul, igaz? Hány évig tanultatok? Legalább kettőig. És elkezdte énekelni, hogy: siroká sztraná majá radnája, mnoga vnyej leszóv paléj i rek.... nahát, ez a haza. Fordítsa le valaki! A tanító, akinek egy ideje már a száján volt a verssor: „nekem hazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa”, amit annak reményében tartogatott ajakán, hogy majd odasúghatja valamelyik arra érdemesnek látszó kocsmavendégnek, most nagyon behúzta a nyakát.

- Na jó, nem kell lefordítani, de tudná folytatni valaki?

Sokan kezdték erre köszörülni a torkukat.

-Ej úhnyem... vagy hogy a francba is van...?

Ezt már nem kívánta megvárni a kocsmáros:

- Imre bácsi! Engedelmeddel én inkább zárok. Mindenki menjen haza.

Na na! Rendkívüli nyitvatartást rendelek el! - így a falu első embere. - A molnárunk még nem vallotta meg, mit őröl a fejében.

- Hát szabad szólnom?

- Most az egyszer szabad.

- Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog. Szocialista? Ki ez utolsóért buzog, az első háromért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Kölcsey Ferenc után szabadon.

Pillanatra megállt a fröccs a levegőben.

- Na én ezt nem értem. Értetted te ezt, Borom elvtárs?

- Nagyon hadartál, mondjad el mégegyszer! - szólt a téeszelnök.

A molnár, mert nem szerette ismételni magát, ekként válaszolt:

- Hon a haza s bú a bánat, nyaljátok ki...

Nagy röhögés volt a fizetsége. Mikor az elült, a második felszólaló, ki túl volt már olcsón nyert borán, aszonta:

- További fröccsért tudnék csavarintani a dolgon én is egy még ennél is szocialistábbat, Imre bátyám.

- Szent ég! Túl magasra tettem a lécet. Zárjunk csakugyan, mielőtt lecsuk bennünket a mindenható!

Így tett pontot a tanácselnök az ünnepi eseményre. A söntés pedig máris sötétbe borult.

Kossuth semmit sem szólt, mert Kádár se.

Kihörpinték boraikat, hazamentek a legények. A szegények...

 

Pirított víz

A hét szenzációja: Pirított Víz. A mai technika és mai tudásunk színvonala mellett már szinte minden lehetséges.

Szökő

Először nem értettem, ahogy ezt megláttam, hogy mi is történik itt. Aztán rájöttem: szökőév van!

P.O.

Baricz meg Szakolczay

Szakolczay Lajos az ArtPhoto Galériában

Szakolczay legfőképpen irodalomkritikus, de gyakorta nyit meg művészeti kiállításokat.

Minden fellépése szuverén projekt. Tulajdonképpen mindegy lenne, miről szól maga a kiállítás, mindegy lenne ez ahhoz, hogy Szakolczay elmélyültet, emelkedettet és kitüntetőt alkosson. Azzal persze tartozik nyilván önbecsülésének és nekünk, mítosz teremtésre fogékony követőinek is, hogy ne tévedjen nagyot értékillesztés dolgában.

Ő az egyik nagy mítosz-teremtője Baricz Kati fotóművész mesés életének, a másik mellett, aki maga Baricz Kati.

Baricz Kati méltán lépett most kicsiny, de kézműves sugallatú kópiáival az ArtPhotó Galériában felvonultatott jeles nevek sorába. És lám, ott van persze, hiszen ki más nyithatná meg tárlatát, mint Szakolczay Lajos, akit valamiféle teenageri öröm kötöz a bariczi személyiség frissen és fáradhatatlanul csobogó patakzásához.

Bár kiállítási meghívóján oda sorolja magát, Baricz nem illik az u.n. kortárs fotográfusi képbe. Logikailag kortársa volna ő mindazoknak, akik trendi pózokban szellemi köldöküket nézegetik, és a kortárs művész címet teoretikus háttérembereik hangzatos nyilatkozatai nyomán maguknak vindikálják, de mégsem az, mivel a kifejezés - kortárs fotográfia - ím már fotótörténeti tényként kisajátíttatott, más megmutatkozási jelenségekhez kötődik.

Baricz persze fütyül a placeholder figurákra, és Szakolczay is átröppen e problematika felett. Röppen, igen, szelleme szárnyain, holott - sajnálatunkra - néha már bottal látni itt-ott, az irodalmi élet látványos berkeiben. Mindketten tudják jól, miként méltó társa egy művész a kor legjobbjainak.

Baricz nem trendi, mert túlságosan szuverén, őszinte és önfeláldozó, aki a művészként található értékeket önmagában keresi. Művész élete kalandos, játékos, nem másol sem céltartalmakat, sem stílust.

A Szakolczay szavaiban őt körülölelő mítosz nem ősi időkről szól, hanem inkább ontológiai gyökerű, azt meséli, hogyan épült fel s mit olvasztott magába a bariczi személyiség, hogy ”avantgárdnak is mondható, csak a művészetnek élő személyisége átlépett számtalan határt.” Baricz szemét Szakolczay istenáldotta instrumentumnak becézi, s említi a fonyódi kertet, mint organikus, növénycsodáival gyönyörködtető hátteret, melyből kiolvasható a mítoszi tudás. „Vagyis, hogy az angyali, gyakorta angyalokat is fogadó Paradicsom miként képes ösztönző erővé – a szépségen túl egyúttal az életerő tudatosítójává válni.”

Baricz most kiállított és sok évtizede exponált fotóinak jelentős részét azért nem mutatta be sehol, mert valaha túl szépnek találta. Szakolczay az értés fényébe öltözteti e hajdani attitűdöt. Szerinte Baricz „lázadásnak fogta föl az extrém eseteket. Kompozíciós bravúrral azért akart kilépni a megszokott térből, hogy újabb, azaz egyedi, csak rá jellemző „Bariczkatis” teret teremtsen. Ehhez saját teste és mitológiai rendszere is segítette, ...”szimbólumokban bővelkedő poétikus invenciója.”

Szakolczay szóba hozza a fonyódi kertet, ahol Baricz ma él, s amit okkal „apám kertje”-ként nevez, s ami számtalan fotográfiai képre formáltságában valóban a rejtélyek kertje lett. Ennek kapcsán említi az Utolsó vacsora című monumentális kompozíciót is, ami, „az egyedüllét, a fájdalmas magány képi döbbenete. Hol vannak a társak, a barátok, akik oldani tudnák a csendet, a rettenetet? (Egy későbbi sorozatban Baricz Kati a tizenkét férfi – tizenkét apostol – aktfotójában megteremtette a lehetséges „vacsoravendégeket”.) Ezer jelképi lelemény közül hadd emeljem ki a műveltségélményről tanúskodó mozzanatot! A Leonardo festményén szereplő, Krisztus fejét kiemelő ablak-fény glória a mostani fotón a fonyódi kert jelmezarzenáljával bravúrosan visszahozatott.”

Csupán azért említjük most e szavakat, mert szeretnénk kimondani, hogy Szakolczay Lajosban Baricz Kati önmagához méltó, értő álmodótársra lelt, aki szerint „fontos a technika, de még fontosabb az esztétikai érték” és „a Baricz Kati-féle univerzumban a kettő összetartozik.”

„Mivel ragad magával a Baricz-fotó? Avval, ahogyan szinte fény-lélegzetet vesz, és a körülötte lévő környezetet is szinte sokkolja.”

Szakolczay nagyszerű képelemző leírásokkal tisztelte meg az ArtPhoto Galéria kicsiny terében szorongó híveket Fénertől, Kornisstól egészen D-Vektorig, ki utóbbi csak a bejárat küszöbén szorongott, nem tartva persze ezt méltatlannak magához, dehogy, hiszen még a nagy Kincses is beérte a kint rekedt sokaságban a járda távolabbi szegélyével.

Mindeközben a kiváló Szakolczay ontotta odabent esztétikai felismeréseit, például, hogy „a Jel című képen (1995-2016) a háromszöget adó test például az isteni tökéletesség (harmónia, arányosság, stabilitás) jelképe, míg a Fannin (Rádpuszta, 2013-2016) az a tüllkendővel félig letakart, végtelenbe nyújtózó, szállni kívánkozó, átszellemült alak boldogság faktora igézi meg a szemlélőt, amely akarva-akaratlan a korpusz megfeszítettségét is sugallja.”

Lánymodelljeiben, létezésük megfotografált titokzatosságában ott bujkál Baricz Kati mag is. Szakolczay meglátásában: „Eme átváltozásnak nem kevés költői sugallata van, és annál is több álom-valósága. Azonosulás, lelki hullámhosszon való egyezés a masina elé kívánkozó, vagy kért-csalogatott szereplővel. Mert, hogy Botticelli Vénuszát újrateremtsük – a nagyméretű kompozíció összes hatásmechanizmusát egy képbe tömörítő Lídia (1994-2012, Lambda print) ilyen kép –, egy kissé magunknak is Vénusszá kell válnunk. Baricz Kati az érzékeny, világra és szépségre nyitott „átváltozó-művész” minderre képes.”

Kincses mindeközben, ott a járda szélen megvallotta régről magában hordott fotográfiai pillanat-álmát: elkapni azt, amint egy szarvas hím agancsát a földre hullatja. Igen, dédelgetünk magunk is efféle elkapás-ábrándokat. Ezekhez már csak fotográfussá kéne lenni.

Szakolczay, ki Baricz műtörténeti múltba ágyazódó mitologikumának patináját értőn fényezi, végül kimondta az utolsó összegző mondatot: „A szépség bűvöletében, és ahogyan korábbi tanulmányomban írtam, a szépség fájdalmában él. Sosem akar ezektől szabadulni, hiszen ebből a furcsa kettősből születik fotóinak kozmosza.”

Baricz pedig eme fájdalmat magáról értőn lesöpörve villanyt olttatott, s miként szokása, most sem bírta ki egy csacsogó mini-performance nélkül.

Valamivel később láttuk aztán, amint az ősz mester, ki megcsillantotta az ArtPhoto Galéria kicsiny, de fényben és otthonosságban gazdag kiállítótermében szelleme újabb gyöngyszemét, s akinek efféle gyöngyei sokaságából kiállítása talán még sosem volt, pedig megérdemelné, hitvese oldalán lassan beleolvad a Bartók Béla úti messzeségbe. Mintha botja ezúttal nem lett volna vele. Ez valamelyest megnyugtatóan hatott.

A Baricz performance (kis csalás, persze, mi ebben vagyunk jók :-)

Aranyesély

Az aranyesély árfolyama

Nem, nem aranyeső, hanem aranyesély! Jelen esetben aranyesőt nem mondhatunk, de ha mondhatnánk is, az árfolyamot illetően hozzá kellene tennünk, hogy meghatározóan az esély van áruba bocsátva.

A szóban forgó arany FIAP keménységű/puhaságú, és a Perlensis Kft. az ő most közzé tett fotópályázati kiírásában az alábbiak szerint forintosítja az e típusú arany esélyét:

1 esély 3900 forint, 2 esély 5200 forint, 3 esély pedig 6100 forint.

Kicsit drága, tekintettel arra, hogy régen valamikor nem csupán az esélyt, hanem rögvest a FIAP aranyat, esztétikai érdemekre tekintettel, ingyen adták.

Ezúttal összesen 3 arany fog hullani, a többi csak ezüst és bronz.

A nyertes fotók kiállítási kópiáinak költségeit viszont a kiíró fedezi, ami persze egyre meghatározóbb tétel az elegánsabb fotóművészeti mutatkozás területén, és a kiírás megfontolói nyilván erre tekintettel osztottak-szoroztak.

Nehéz a fotóamatőrök boldogulása. Nem elég, hogy manapság egy igényes amatőrnek többszázezer forintot kell leperkálnia per lens, most még az aranymedál megkaparintásának puszta esélyéért is fizetnie kell.

És főképp a védtelen gyengébbek szívják majd a fogukat.

A késlekedő Koratavasz

 A Duna-korzón február 24-én készült felvételünk bizonyítja, hogy a Napon nem múlik semmi. Készséggel, bőven ontja az energiát. Valahol máshol sikkad el itt a nyár. Az egészről a Sark tehet, ami rondán elhajlik a napfény útjából, és jeges szeleket küldözget ránk a Duna mentén, mintha az ottani hőben való szűkösségről mi tehetnénk.

A természeten sem múlik semmi. Ugrásra készen várakozik a villanykaró, hogy első rügyeit a pesti tekintetnek nekieressze.

A fatörzseket ölelő rácsozatban már kidugták fejüket a fűlevelecskék, és versengésre keltek a copy-pastától mámoros csikkek is a szabad helyekért.

konstrukció

Néha átláthatatlanok a felkínált kereskedelmi konstrukciók, de bizonyára épp ez a cél. Eladni bármit is egyre nehezebb, mióta ránk telepedett a fogyasztás-sürgető gazdaság. Nincs égen-földön annyi pénz, amennyi áru.

Versenyt fut pénzünkért a versenygazdaság összes szereplője, az OTP-től a sarki koldusig. Mióta tudjuk, hogy eltévedünk az 5 pontos betűkkel szedett pénzintézeti és más diktatórikus, de legalább annyira rébuszos sorok közötti olvasásban, az aláírásra kínált betűtenger láttán irányt váltunk, már ha van kis eszünk, illetve ha egyáltalán van alternatív irány.

Legtöbbször csak duma van, elszálló szó. Ez még bonyolultabb konstrukció.

Fékez a Mercedes a Dob utcában, rám is dudál röviden az indiai beütést mutató úrvezető.

- Merre van a Ferihegyi repülőtér?

Mutatom, merre van: jobbra a nagykörúton, aztán az Üllői úton majd balra. Az úr int, hogy félre áll.

Készséggel kiugrik a volán mögül, kezében a svájci Mayer&Bach kacsalábon főző konyhaedény készletének A4-es prospektusa. Meghallgatja, hogyan kell az Üllői útra vezető kis kerülőt megtenni a Mária utcán át, és enyhén akcentusos hálálkodás következik, majd megajándékoz a szép prospektussal.

- Köszönöm, isten Önnel...

- Adok edényt is - mondja, és már nyitja is a Merci csomagtartóját, ami meg van pakolva kétemberes Mayer&Bach dobozokkal.

- Nem kívánnék venni semmit - szabadkozom, de ő ingyen akarja adni a tucat darabos készletet.

- Csak a dobozt kell visszakapnom.

Hoppá! Ezen megütközik a rendszerváltás óta sokat dörzsölődött ember. Doboz nélkül azt a sok edényt nincs hogyan elvinni. Hazacipeljük tehát a dobozt, nyilván jön az indiai ősökkel büszkélkedő, jól öltözött úriember is, hogy a dobozt visszaszerezze. Hol pakolunk ki? Naná, hogy otthon.

- Köszönöm, nem kérek semmit - zárom le a kibontakozó interakciót, és már távolodnék, de ekkor előkap egy kisebb prospektust, és az A4-est visszaveszi.

Többé aztán nem látjuk egymást.

Kicsit bánom már, hogy nem vallattam tovább a helyzetet. Mert egy kereskedelmi konstrukcióhoz volt szerencsém kétségtelen, és már sosem tudom meg, hogyan bontakozik ki itt a vásárlás. Az is nyitott kérdés marad, hogy az úrnak volt-e valóban bármi keresni valója Ferihegyen. És főképpen, hogy az előre jól elgondolt konstrukció melyik mozzanatában rejlett volna a nagy átverés.

Mi lett volna, ha azt mondom, hogy csak a legkisebb bögrét kérem, vagy épp hogy pont az üres dobozt? Volt erre is előre eltervelt sakklépés?

Gyakorlatias hozzátartozóm azt kérdi a történet hallatán, felírtam-e a rendszámot. Mert hogy ha hírét vesszük, hogy átvertek szegény öregasszonyokat holmi konyhakészletekkel, tudjunk a rendőrségnek tippet adni.

Hát igen, erre nem gondoltunk. Talán mert szegény már igen, de szegény öregasszony még sosem voltunk.

Na, igen, ha ott lett volna GÖELEVEN! Neki ilyen dolgokhoz több esze volt, mint nekünk. Ha nem szólítja magához idő előtt az Erodálódás, most biztos lenne fotónk.

Térben, életidőben

Emberek! Itt húz el bolygóközi pályám közöttetek. Most szólok, most szólok... Igen, most, midőn már távolodom. Sosem szerettem feltűnősködni nagyon.

Bár szívesen borzolják képzeletünket a tudomány emberei, az ottság, azaz két égitest térbeli pályájának kereszteződése valójában csak téridőben, a maga ottmikorságában érdekes. Már ha egy esetleges ütközés két égitest között egyáltalán érdekesnek nevezhető.

Na persze, ha lerajzoljuk egy bolygó és egy üstökös pályájának egymáshoz való térbeli viszonyát, és az egyik történetesen a Föld pályája, hajunk szeret máris égnek állni a metszéspont láttán. Pedig lehet, hogy a pályáknak a térbeli metszésponton való időbeli áthaladása soha sem fog egybe esni.

Bonyolultabb a helyzet az emberekkel, kik úgy szintén bolyonganak bár, nem csupán a téridőben vannak jelen, hanem még életidejük is van.

Az égitestek találkozásáról nekünk, hétköznapi embereknek csupán téridőben érdemes beszélnünk. Életidejük, helyesebben esetükben létezésidejük, mint mindennek, nekik, az aszteroidáknak és üstökösöknek is van, de annak irdatlan hosszúsága miatt az ember nem látja vagy ezt vagy azt a végét, sőt, legtöbbjüknél sem ezt, sem azt. Jönnek? A Betelgeuse felől? De már mióta! Nagy a világtér, úgy tűnik, égi restek azok az égitestek.

Mi emberek jelen vagyunk tehát az időben egy kurta életidő hosszáig. Ez egy további, elvont dimenzió, ami azonban nagyon is valós hatással van ránk, és összezavarja az időhöz való viszonyunkat.

Mi emberek leginkább térben tájékozódunk, talán mert a térbeli helyzetekre lehet feltűnő kihatásunk, az időbelire alig. A téridőbeli viszonyokat is hagyományosan térben ábrázoljuk. Sőt, legszívesebben egy sík papíron! Újabban léteznek téridős ábrázoló eszközök (szoftverek), de az idő valahogy elsikkad továbbra is. Miért, miért? Hát mi volna az a mi életidőnk viszonylatában?

Pedig ha való életünk során találkozásunk valamivel vagy valakivel egyáltalán történésbe fordulhatott, csakis azért lehetett, mert a téridőben találkoztunk, nem csak a térben, hanem az időben is. Miként két égitest pályájának a téridőben kell metszenie egymást, hogy történjen is valami, akként van ez az emberek végtelen bonyolult pályáinak találkozásával is.

Az életút, ami valójában az időben alig kirajzolódó kicsiny tartomány, térben egy elképesztő gubanc, ami mindennél bonyolultabban mutatja a találkozások lehetőségeit és ellentmondásait.

Mata Harival, ugye, nem találkozhattunk volna össze sem térben, sem időben, de Gábor Zsazsával térben is, időben is igen, csak mit kezdtünk volna azzal? Szerelmesek már aligha lettünk volna belé, mert bár térben is, időben is stimmelt volna az a találkozás, de életidőben aligha. Ravasz szerkezet az életidő.

Az életidőnket nem csupán számon tartjuk, de taglaljuk is, fejezetekre osztjuk, na persze, és ehhez képest az idő igazi dimenziója számunkra már csak fikció marad. Tudatlanság volna ez? Vagy a megtapasztalás bölcsessége?

Csak térbeli összeütközéseknek vannak materiális következményei, csak ilyesmitől szenvedünk (találkozásom a villamossal a Boráros téren nem pedig sehol ma délután stb.) és hasonlóképp, nekünk, élőknek csak térbeli találkozásoknak van okunk örülni. (Az én is azon a villamos ülésen ültem, amin egyszer ő--ből (a fétisistákat leszámítva) sosem lesz szerelem :-)

Mindezt csak azért említjük, mert nem rég rájöttünk arra, hogy mennyi mindenki életpályáját metszi a miénk máskor a térben mint ahol az időben, és legyen miénk a felfedezés öröme, vagyis nem szeretnénk szomorkodni ezen. (Örülnénk, ha e szép dialektikába nyelvészek sem rondítanának bele.)

Mindenki süketel, ezoterizál, lelkizik összevissza, de valójában csak az anyag képes kifejezni örömét egy másik anyagnak, csak testek találkozásából lesz történés, egyáltalán életidőben is megfogható valami.

Valószínűség? Statisztikai igazságok beteljesülésére várni? Könyörgöm, Tudósok, közben elszáll az életidő!

paradigmatikus orrfújás

Nem rég, midőn célzást tettünk súlyos megfázásunk apropóján a paradigmatikus orrfújásra, figyelmes környezetünk kérdezte nyomban, mi volna az.

Csakugyan, mi volna a taknyosságban eltelt annyi évezred után, ami új, s ami eddig szóba sem jöhetett?

Először is - a gyengélkedők kedvéért - ide citáljuk szótárunk megfogalmazásában, hogy mi is az a paradigma.

A paradigma kifejezés többféle területen eltérő értelemmel használatos, számunkra azonban a leglényegesebb:

A paradigma olyan, a világ mindenkori ismeretéből és az ember önismeretéből táplálkozó összegző, tételes állásfoglalás, szemléleti megítélés, amely segít összhangban tartani a civilizáció törekvéseit, egyedeinek magatartását, és kommunikációját.

A paradigma egy idő után érvényét veszti. Eme sorsa abban áll, hogy az ember/emberiség tudása árnyalódik, és így idővel krízisbe kerül korábbról öröklött, kikristályosodott, paradigmatikusan hajtogatott véleménye, beállítottsága, hiedelmei, tudása, világképe (stb.) ellentmondásossá válása miatt.

A paradigmába vetett bizalom megingásából következő krízist csupán a tételes állásfoglalásoknak a kor tudását érvényre juttató (paradigma-méretű) megváltoztatásával lehet feloldani. Ez volna a paradigma váltás.

A tudományok terén egy adott időpontban több egymást nem kizáró, a nem lezárt kérdések megválaszolása céljából más-más irányt célzó paradigma is érvényben lehet. (Például a gyógyításban, a gazdaságtanban, a kultúrában és művészetben vagy a politikában, de az egyes tudományterületek viszonyában és legapróbb szegmenseiben is.

Na de vissza, illetve előre az orrfújáshoz!

Tudományos megfigyeléseink arra a korszakos felismerésre vezettek, hogy a súlyosan náthás embernek nem az orrát, hanem a fejét kell kifújnia. Ez a paradigma váltás lényege.

Mert mit csinált a taknyos ember évezredeken át? A zavaró váladéktól ösztökélve kezébe vette orrát, és esetleg diszkréten, kis kendőcskével takarva a történéseket, hogy a környezet ne undorodjék, az orrnyílások szűken tartása közepette kezdte orrcimpáit berregtetni. Előidézett így egy frekvenciás rezgést, minek köszönhetőn meg is szabadult valamennyi, nyálkahártyáiról már épp kicseppenni akaró beltartalomtól.

A kevésbé jóérzésű és auditíve gátlástalan típus mindehhez hörgött is, ami elnyomta kissé a nyálkahártyák roppant hangos, trombitáló berregését.

Nem titkoljuk, a típusban magunkra ismerünk. Eltömve azonban kezünkkel a szabadba nyíló légutakat, tulajdonképpen a fejünket kezdtük felfújni.

A t...* össze-visza keveredett légzőjáratainkban, s miután ez a végtelenségig nem volt folytatható, egy idő után abbahagytuk, azzal a hamis tudattal, hogy tettünk valami értelmeset jobbulásunkért.

Mindeközben a belső légutak semmivel sem lettek tisztábbak.

A koponya üregi viszonyainak modern technikánk kínálta, röntgenes szemrevételezése nyomán ma már világos, hogy a nátha nem csupán abban a picinyke, orr nevű nyúlványban tombolhatja ki magát, hanem számos eldugott melléküreget talál odabent a fejben, és váladékokkal tömi be ezeket az üregeket, melyek a rossz orrfúvási technikával elérhetetlenek. Végül gyakorta csak a sebész segíthet az arcüregek felnyitása útján.

A paradigmatikus, avagy új szemlélettel végzett eljárásban tehát a fejet kell kifújni az orron át. Ezt a műveletet semmiképp nem szabad az orr hangszerré alakításával indítanunk. Legfontosabb kifújó eszközünk a tüdőnk, aminek hatalmas léglökete a légzőnyílás rendszeren keresztülsöpör, elősorodva a káros váladékot még a melléküregekből is.

A paradigmatikus orrfújásnak helyes technika mellett nincs más hangja, csak a levegő légutakon belüli surrogása, illetve a odabent leszakadó, és kifelé sodródó váladékok neszei. Nincs tehát semmiféle berregés.

Kezünket a művelet főmenetében nem használhatjuk. Ez arra készteti a megrögzötteket, hogy orrukkal próbálják befogni az orrnyílásaikat, mert váltig berregtetni akarnak. Hallani akarják, hogy mekkora nagy tettet hajtanak végre. Az orrcimpák mimikai felgyűrésével azonban csak azt érik el, hogy szűkítik a légutat, miáltal mégis csak megjelenik a berregő hang.

Hiba, hiba, hiba!

Kétségtelen, hogy a helyes technika mellett fennáll a beltartalmak akadály mentes kirepülése. Ez azonban ne tartson vissza bennünket! Vonuljunk félre egy fürdőszobába, s hajoljunk a mosdókagyló vagy még inkább a kád fölé. Igazából összegörnyedni sem szabad, hogy a tüdőnk legjobb teljesítményét nyújthassa. Két tenyerünk árnyékoló jelenlétével csökkenteni tudjuk a kiáramlás szögét, anélkül, hogy az orrot érintenénk.

Legjobb persze folyó vizek mellett, ahol térdig begázolhatunk.

Az önmagunk fölötti hatalmunk mámorító tudatában indított tüdőlöketeket addig kell ismételnünk, mígnem semmi egyebet, mint egyenletesen surrogó légáramlást hallunk. Érezni fogjuk, hogy fejünk minden zugát elérték és átjárták a tisztító légáramlatok.

Ezek után biztosak lehetünk benne, hogy bár a nátha máris nekifogott az újratermelésnek, kicsit eltűnődik a dolgokon, hogy ki is az úr odabent, és jó ideig zavartalanul fognak szelelni a légútjaink.

Biztosak lehetünk benne továbbá, hogy a paradigmatikus szemléletváltással pszichésen is a legtöbbet tettük jobbulásunkért.

Vigyázat tehát! Aki továbbra is berregtetve fújja orrát, annak hozzáállása mától nem paradigmatikus, hanem csak paradogmatikus.

Mivel alapvetően vizuális típus vagyunk, felhívjuk fotográfus kollégáinkat egy nemes versengésre. Küldjenek be a régi vagy az új paradigmatikus orrfújást tréfásan illusztráló felvételeket!

Ahogy ez ma szokás, a legjobb pályaművek jutalma lesz a publikáció.

Ime egyik Kedves Olvasónk jelentése, hogy Nagyharsányban e cudar februári napokon a szél fújja legharsányabban az orrot.

Elk úr

Könnyű elkúrni a világot, ha avatatlan kézzel nyúlunk hozzá, sőt, elkúrtnak találni is igen könnyű, ha avatatlan igényekkel közelítünk.

Az elkúrni kifejezés persze úgy értendő, hogy az ember számára kedvezőtlenné tenni.

A világ, már mint galaxisunk, azonban elsősorban magáért való. A világ az ember érdekeire tekintet nélkül létezik, és szakadatlanul változik, így felőlünk tekinve -mondhatjuk - folyvást elkúródik. Miközben meg soha sincs elkúródva, csak történik a maga lehetséges és természetes módján.

Ha pár milliárd évvel ezelőtt jöttünk volna e naprendszeri világra, ugyancsak mondtuk volna a magunkét, mert úgy tűnt volna, hogy totálisan el van kúródva mindaz, ami nekünk a fennmaradáshoz kéne, és nagy evolúciós mérgünkben elfelejtettük volna méltányolni, hogy valami azért már adva van, ami sok milliárd évvel annak előtte még ígéretes se volt, például, hogy készül már összeállni a mi majdani hazánkká a kozmikus por.

De térjünk vissza a valóságba, ebbe itten!

Könnyű belerondítani a világba, ha módunk van a jelen viszonyokat fenntartó okok feltételrendszerébe belepiszkálni. A Földi élet pedig igen bonyolult egyensúlyi viszonyokon alapul. Elég elkúrni a sok közül egy valamit, és beindul a dominó effektus.

Rajtunk kívül az ég adta világon senki nem izgul emiatt. Ha mi kúrjuk el a világot, az ugyanis a nagy egész felől tekintve csupán átmeneti. Az egész Földet tönkre lehet tenni, de csak az itt élők számára, és azt csak mi vesszük észre. A vizet nehéz eltüntetni. Az albedó kicsit módosulhat. A pontos értékek ismeretében érkező idegenek csak azt látják majd, hogy a mittudomén mikorról való térképek szerint bolygónak Vangelis-kéknek kéne lenni, de kicsit elkúrt itt valaki valamit. Műszereik nem hazudnak majd, az égi kép azonban még így is csodás lesz.

Nem volt mindig ilyen békés a Naprendszer eseményhorizontja. Volt itt már atmoszférák fortyogása, aszteroid piff-puff, élet planetáris porba fojtása. És mindez csak úgy, mellékesen.

A törvényszerűségek hosszú távon fenntartják a rendet. A véletlenek átmenetileg képesek talán rondítani a helyi arculaton, de abból később ugyanúgy kijön valami épületes, mint a túlélő játékban nélkülözhetetlen mészárolgatásból.

A Földet persze véglegesen is el lehetne kúrni, hiszen léte nem szükségszerű. Ám elkúrni csak az ember szokott, s amíg a szabályokba nem lehet belepiszkálni, márpedig arra csak a teremtőnek van jogosítványa, a szükségszerűségek minden kis véletlenszerű elkúrást felülírnak az egyetlen cél szolgálatában: a makrokozmosznak szép lassan kell ketyegnie. A szabályok pedig, mennyei mérget vehetünk rá, eszerint vannak meggondolva. Mert ha itt felsőbb okokból összeakadna valami, hogy nézne teremtőnk a kis Hawking szemébe?

Az energiák strukturális mélységeiben lakozó alapvetés nyomán galaktikus méretű egyensúlyi viszonyok öröklődnek. A Föld egy az egymást egyensúlyban tartó tömegek közül. A rendszerben van a helye. Így alakult.

Az ártalom eltörpül itt. A véletlen sem tudja felülírni a szabályokat - például, hogy a üvegházhatás miatti idegességemben az imént kétszer is lelöktem az asztalról az egeret. A véletlen egyébként is csak melléktermék. Nagyobb igazságokról szövegelek itt, sem hogy bármi kis véletlen tényező megkérdőjelezhetné azokat. Kétségtelen azonban, hogy amit a véletlen egyetlen pillanat alatt elkúr, azt a szükségszerűség csak kurva lassan képes helyrehozni. Mi azonban pillanat és lassúság a világmindenségben gondolkodónak?

A világ pillanatnyi, és talán mindenkori adottságában sem egyéb, mint végtelen sok, szakadatlanul egymásból következő történés - csak, ahogy a művelt galaktikus utas mondaná, just for fun.

Ha valaki az ősrobbantás pillanatában megkérdezte volna odafönt teremtőnket, hogy maga mivel vacakol itt, kisül ebből előbb-utóbb valami, akkor igencsak zavarba esett volna. Aztán persze kivágta volna magát. Sőt, éppen ez történt (igen, ott voltunk!) Így a kezdeti káosz után az okozati történések meg az ezek végtelen hosszú szükségszerű következményeiből álló láncolatok most már mindörökké véletlenszerűen keresztezik egymást. Mert különben, aki él, hajlamos volna unatkozni.

Itt abbahagyom. Elmém léket kap hamarosan. Elk úr - a szomszédból - most szólt, hogy kötözzük le a könnyebb bútorokat, mert kezdik feltörni a fürdőszobában a betont.