fotóséta

A külső bejárat melletti kopár szögletben kivirágzott a hibiszkuszunk nyár elején. Rövid életű gyönyörű szirmocskáit egyszer még be is szkenneltük.

Oly lelkes vehemenciával locsoltuk, mi balgák, hogy nyár közepén sokkot kapott szegényke - mé nem beszél!?! -  s lombozata összeomlott. Ilyenkor persze előkerülnek az okosok, lehordtak bennünket, sárgaföldieket a sárga földig.
Elkussoltunk, és a hibiszkusz, ahogy a delfinek megjósolták, lassacskán összeszedte magát. A nyár utolsó napján egyszer csak hopp, ott a pompás szirmocska megint.

 A lelkünkre száradt furdalástól hajtva elvittük hisbiszkuszunkat világot látni, hiszen ez az élni akaró kis jószág ezidáig egy vacak ajtószöglet mögött tengette életét.

Először a szobánkban már honos növényekkel ismerkedett össze.

 
Ezután megmutattuk, mi az az éltető folyó víz.

Rövid ismertetőt kapott a múltról.

Összeismertettük számára ismeretlen hogyishívjákokkal.

Megmutattuk neki a várost

és végül elültettük kicsit a tévé elé, megismerkedhetett a migráns helyzettel.










Azóta ott kuksol ismét a nyugodt kis ajtósarokban. Mindennel nagyon elégedett.

Tudatállapotok

Rendőreink ma könnygázt is bevetettek a megvadult migránsok ellen.

Nem közömbös, ki honnan, milyen mélyről vagy magaslatról tekinti ezt a tényt.

A társadalom olyasvalami, ami legtöbbünknek a benne élők közösségét jelenti, ám a társadalom valósága ennél jóval elvontabb és bonyolultabb történelmi fejlemény. A társadalom, miközben mi vagyunk, valóban, egyben maga az élettér is, benne a kollektív lét funkcionális intézményeivel, melyeket a hatalom különféle szintű szerepvállalói tartanak működésben. És itt most ne az intézményeket határoló falakra gondoljunk! Ama néhány civil intézmény mellett, mint ami a művészet vagy a sport is volna, számos-számtalan olyan intézmény szükséges, melyekhez a civil nem ért (hatalmi, védelmi, gazdasági stb. intézmények) s melyek működési feltételei és mechanizmusuk az individuális szemlélet felől át nem látható.

Az individuális tudat hajlamos mindenhez az egyén érdekei felől közelíteni.

A társadalmi tudat az a tudati irányultságunk (gondolkodási attitűd, filozófiai nézőpont, belátás,) mely által mindenek előtt a társadalomnak, mint az individuálisnál összetettebben szerveződött, annak mozgásánál bonyolultabb mozgásokból álló és az azokra tekintettel kialakult/kialakított élettérnek a létezési feltételeit tartjuk szem előtt.

Az individuális és a társadalmi tudatállapot közötti különbségre itt egyetlen példát hozunk.

Uri Geller illuzionista mágus - született Gellér György - egyik könyve bevezetőjében azt tanítja, mint a maga életszemléletével egybeesőt, hogy ha befutsz autóddal egy lassan araszoló sor végére, nyomban hajts el mellette.

Ez a tanítás addig igazolja Uri Geller stratégiáját, míg senki más nem fogadja meg. Ha ugyanis a könyv minden olvasója megfogadja, akkor az fog történni, hogy mindenki elhajt mindenki mellett.

Milyen helyzet ez? Először is a sornak, azaz a szabályozás érvényének ezzel nyoma vész. A közlekedési szabályozás a társadalmi lét egyik fontos intézménye. Amikor mindenki elhajt mindenki mellett, a sok egyenként ügyes manőver tülekedésbe, logisztikai anarchiába torkollik. Ráadásul, az Uri Gellerre hallgató sok-sok ember nem úgy fog „összekoccanni”, ahogy az ősidőkben, amikor bundájának meg se kottyant egy kis tépászás és lökdösődés, hanem maradandóan kezd roncsolódni a modern, száguldozó ember védőburka, az autó karosszéria. Erre ugyan lehet vállat rándítani, ahogy a franciák teszik, akiket egy kis koccanásos sérülés nem hoz ki nagyon a sodrukból, de ha túlságosan alacsonyra, esetleg nullára csökken a következmények láttán várható visszaszabályozás, az előre haladás egyre nehézkesebbé és a hangulat a drága idő kárba vesztével egyre vadabbá lesz, az a sok egymással összekoccant ember a magának vindikált egyetlen igazát az ősi verekedés - első és utolsó érv! - útján próbálja megszerezni.

Uri Geller stratégiája nincs tekintettel a társadalmi létezés sajátos feltételeire, tehát a jól (rosszul) szervezett kollektív lét szintjén nem érvényes.

A társadalmi lét által generált funkciókban, közelebbről a társadalmi intézmények bizonyos (nem civil) fajtáiban (erőszakerő koncentráció, államhatalmi érdekképviselet, gazdasági irányító stratégia stb.) nem szerencsés individuális tudattal szerepet vállalni.

A menekültek oldalán felbukkanó civil segítők a kollektív lét individuális aspektusát tartják szem előtt, nagyon helyesen, a szolidaritást, és az emberi méltóságot.  Ez az ő terepük. Fölösleges azonban innen az államra mutogatni. Szereptévesztés részükről azt követelni, hogy az államhatalom irányítói is civil attitűdöket tartsanak elméjük előterében.

Már említettük korábban, hogy a valóság teljesen más összefüggéseit látjuk meg, ha közel hajolunk az emberhez, mint ha össztársadalmi, állami érdekek magasából, százezres, milliós sokaságában tekintünk az emberre - az embertömegre.

A maga posztján bizonyára a magyar miniszterelnök is helyesen gondolkodik, amikor a most Európára zúdult modernkori népvándorlás törvényekkel nem gondoló hömpölygése láttán törvényeink érvényét, az államgépezet működésének és biztonságának garanciáit, valamint az állampolgárok mindennapi életének zavartalan rendjét tartja szem előtt.

Az individuális tudat és a társadalmi tudat által preferálandó funkciók nem válthatók ki egymással, máshol töltik be nélkülözhetetlen szerepüket.

Visszaélni persze szerepvállalóként mindkét terepen lehet.

A kis és nagy célokat szolgáló eszközök megválasztásában és ezek bevetésében hibázni is kínálkozik épp elég alkalom.

Hogy aztán mégis, a legkevesebb áldozat mellett hogyan lehet az ellentmondásoktól megbokrosodott erőket üdvös cél (Németország :-) felé terelni, azt mondja meg minden adott esetben más, nálunk okosabb!

Civil önkéntes szórakoztat egy menekült kisfiút a Keletinél

összecsengések

már annak, akinek van füle a szerelemhez

GÓL

Míly bonyolult az emberi valóság!

S míly bonyolult annak szemlélete is!

Itt van például a gól.

Nincs könnyű gól, meg nehéz gól.

Gól objektíve nem létezik. Isten se gondolta volna, hogy gól.

A gólt nem beengedik, miként a brazilok gondolják, amikor kapnak egyet. A gól egy bizonyos helyzet, ami előáll.

Nem, Kedves Brazilok, nem gólt enged be a kapus, mert a gól nem jön, a gól nem közelít. Csak a labda jön, kerek pofája nem egyébtől torzul, csak egy lövésnek nevezett rúgástól, és az események eme stádiumában semmi köze még a gólhoz, még ha azt a rúgást ama gólnak nevezett fejlemény elérésének szándéka váltotta is ki.

A gólt rúgják, ezt mondhatjuk leginkább a fociban, ha már kicsit csúsztatni akarunk. Rúgják, hiszen gól sosem áll elő, ha nem történt egy rúgás - na jó, akadékosok! - esetleg fejelés, de ez utóbbi nem annyira emblematikus mozzanat a fociban, hiszen a fociban a labda rúgása teng túl.

Visszavetítve, összegző emlékezéseink során mondhatjuk persze: aztán jött a gól, ami tönkretette Barbosa életét, de ez nem a labdával kapcsolatos történést jelöli, hanem a beállt fejleményt: jött, eljött vagyis bekövetkezett egy ténnyé lett helyzet, a gól, s ezzel valószínűvé lett és aztán pár perc múlva véglegessé a brazil vereség ténye.

A kapus dolga és lehetősége csakis a védés. A kapujában beállt gólt persze neki s rajta keresztül a csapatának könyvelik el, de leginkább az ő lelkére szárítják rá.

Pedig az, hogy hibát követett el, csak feltételezés. A kapus nem védhet ki mindent, hiszen védési esélyét véletlenszerűségek ostromolják. A labda például nem puskagolyó. A labda kóvályog ellőtt állapotában. Az ellőtt labda hirtelen irányt válthat a véletlenszerűen vagy szándékosan útjába került objektumokon is, a kapu előtt kavargó támadók és védők testrészein, és gyakorta nincs az a fizikai képesség, amivel e változásokat le lehetne reagálni, következményeit számításba vehetné a kapus.

Nos, mi - precizitásra törekedvén - így látjuk a gólt, hogy mi a fene is az. Igen, ilyen körülményesen gondolkodunk, s így távolodunk el aztán a világtól, mert a világ, az emberi világ nem akar másképp, csak lazán és képletesen beszélni, a legtöbb ember nem a fizikai vagy logikai történéseket kívánja beazonosítani, hanem örömének, bánatának okait. A nyereségét vagy a veszteségét akarja felismerni és lereagálni.

Az 1950-es braziliai foci világbajnokságon beszedett döntő gól után Barbosát, a kapust egész hátra lévő élete során a brazilok megvetése sújtotta, mondván, hogy „beengedett egy könnyű gólt.”

Aki fentebb figyelt, már tudhatja, mennyire pongyola beszéd ez. Könnyű gól, beengedés!

Na de ki az, aki figyel ránk? A tömegek igazából mindig is az érzelmeikkel voltak és lesznek elfoglalva, amíg csak élünk.

Meg azután is.

intolerancia, mi az?

Száz éve hogy Dawid Griffith amerikai filmrendező nekivágott hatalmas filmi eposza megvalósításának. A film címe Intolerancia.

Érdekes mód a Wikipédia, a magyar, Türelmetlenségnek fordítja a filmcímmé avanzsált fogalmat, ami sajnálatos hagyományon alapul - súlyos tévedés, vagy alattomos megtévesztés, ha tetszik - s ami David Griffith hitvallásából is gúnyt űz, amennyire csak lehet.

Most - mielőtt még Okostojás átharapja a torkunkat - menjünk el a minősítésünk indokául szolgáló gondolatmenet elejére.

Másnak lenni természetes adottság. Ez a másság a természetben öntudatlan. Az élő mássága logikus és egyszerű fizikai következményekkel jár, aminek hátrányaival szemben harcolhat az élő. Az élő, harcol vagy sem, mint természetest, mint evidenst és előre nem felismerhetőt, elszenvedi másságát.

Csak a tudat képes a másságot beazonosítani.

Az ember miután érzékeli és beazonosítja, természetes késztetést érez támadni - nem a másik egyedet, hanem annak másságát mindenek előtt, sőt, elméje birtokában - felismervén a másságban a megszokottságokra berendezett életet bolydító problematikát - késztetése van nem eltűrni a másságot, sőt, késztetést érez érvelni is és szervezkedni a mássággal szemben.

A felismert másság megnevezése azonban nem egyik ember felsőbb jogosítványos ítélete egy másik ember felett, hanem viszonylagosság számbavétele, a fennálló eltérésről szimmetrikusan kölcsönösen kínálkozó ránézeti kép egyik fele. A legtöbb ember nem így tudja, pedig a milyenség nem rendeződik valami felsőbb érvnek hódoló hierarchiába. A valamilyenség a túlélés szempontjából bizonyulhat előnynek vagy hátránynak, ami azonban a véletlenszerűség valószínűségnek nevezett hozománya, nem felsőbb verdikt hallik ki belőle.

A civilizációk összeférésének sarokköve - körültekintő ésszel ajánlatos, hogy legyen ilyen! - a tolerancia, ami a mássághoz való viszonyulás elve és magatartás módja. A tolerancia társadalmi tudati fejlemény, az egyetlen és oszthatatlan embernem - emberi méltóság - eszméjéből logikusan következő, erkölcsileg és filozófiailag képviselt ama felismerés, hogy minden embernek ugyanannyi természetes joga van az életre. Ez az evidencia a társadalmak születésekor - még szerencsés társadalmi fejleményektől támogatva is - csupán a kollektív lét iránti ösztönökben bujkált (igen, ott voltunk!)

A tolerancia vagyis a másság eltűrése/elfogadása üdvös voltának felismerésében az u. n. nyugati társadalom elől jár. Ezt - sajnálatosan - úgy is mondhatjuk, hogy egyoldalúan képviseli az emberi méltóság kölcsönösségének és oszthatatlanságának eszméjét.

Az emberi összeférés síkján a tolerancia nem azonos tehát a türelemmel. David Griffith sohasem forgatott Türelmetlenség című filmet. A türelem pusztán pszichés magatartás, s mint ilyen teljesen más tészta.

Az egyenlőség jel türelem és tolerancia között katolikus hittérítők alattomos csúsztatása, akik azt a türelmet, amivel bizonyos felsőbb hatalom nevében várják, kivárják, hogy a más egyszer majd pont olyanná legyen, mint ők, azonosnak mondják a toleranciával.

Tűrés és eltűrés teljesen más stratégiával járó hozzáállás a mássághoz. Ha eltűrjük, hogy a másik ember más (kultúrájú, istenhitű, etnikai berendezettségű stb.), akkor megengedjük, hogy olyan legyen, olyan maradjon, amilyen, vagyis nem várjuk, hogy kedvünk, kényelmünk, nézetünk, hitünk szerint megváltozzon. Ez az attitűd, ha kölcsönös, közelít bennünket a békességhez, a civilizációs mássággal való együttéléshez.

David Griffith azonban azt vallotta, sajnálatosan, hogy az ember eredendő természetéből következően ilyen nincsen.

Eltelt száz év, s még nem cáfoltunk rá.

Igen, mi jártunk sertésneveldében, és láttuk, hogy a többekhez képest kissé lelassult - vézna, beteg? - egyedről hogyan próbál lerágni minden lerághatót - fület, farkat, lábat - a virulens habzsolni akaró. Mások meg jártak a világ nagy vadonjaiban, és megtapasztalták ugyanezt, hogy az erőst miként irritálja a gyenge. 

 És aztán itt van ez a mi civilizációnk is.

Mondhatjuk, hogy a civilizációk összeférésének eszméjéből a nyugati civilizáció gúnyt űz - nem humanista eszméinek magasában, hanem alant, dominánsan a maga kapitalista fejleményeitől sodortatva, valamint nyíltan vagy alattomosan hódító hatalmi törtetése által.

A gyarmatosításokon látszólag túl vagyunk, de az alávető törekvésen aligha, inkább csak más, a demokratizmus mázával álcázott módszerek jönnek divatba.

A társadalomtudati fejlődésük természetközelitől még nem eltávolodott szintjén leledző civilizációk össze nem férésének legnagyobb rákfenéje a vallási intolerancia, ami a barbár tudat, a vakhit velejárója. A vakhit nem a jóba vetett hit mellett érvel, hanem egyszerűsít: összeférhetetlenséget, intoleranciát szül. Ezen mi, nyugatiak talán túl vagyunk, de nem úgy a többiek.

Mi azt mondjuk - már csak így, szűk, blogos magunkban, hogy egy szép napon minden istenhit az emberiség közös történeti tudásának részévé kell hogy legyen.

De hol van az még?!

Addig még intoleráns fanatikusok bombába csomagolt, élő keresztjére feszíttetünk számtalanszor.

Mi csörömpöl?

Herbst Rudolf fotója, véletlenszerű kiragadás a MAOE fotóttagozatának augusztus 27-én megnyílt, a Fény évét köszöntő kiállításából a Kelebelsberg Kultúrkúriában.

A költő ajkán csörömpöl a szó

A költőén, aki osztályharcok szószólója kíván lenni, vagy aki összetéveszti a megnyitó beszélést a kulturális műsorral (mondjuk, a megnyitandó fotókiállítást a saját felolvasó estjével.)

Kihallik ím a csörömpölésből sok minden, hengerlő felhangzás a hogyhogynem felkapott ember szerepvállalásainak előrecsomagoltságából, kihallik a lecsóba belecsapás fröccsenése.

Vájt elménk kiszúrja: van egy kis bevezető csúsztatás Lackfi János szavaiban: ezek a falon lévő micsodák ihlették az ő szavait, mondja, csak aztán a pegazus, ahogy ez illik, másfelé ragadta. Nos, a felcsörömpölő szavak hallhatóan egy fiókból vannak előhúzva, még ha ez a fiók a költő lelkében nyikordul is, és semmi közük e szavaknak az elhangzás színteréül szolgáló tárlat valóságához.

Nem tetszik ez nekünk. (Tudjuk, persze, másnak meg bezzeg tetszik!)

 

A költő ajkán csörömpöl a szó - Herbst Rudolf felvétele

Áll a fotókiállítás megnyitójára odasereglett sokaság a költő körül, s mint a program ígéri, megnyitó szavakat vár. Először vár a sokaság szépen, várja, hogy kiderül, hogyan megnyitó beszéd ez a bő lére eresztett verbális cirkalom, posztmodern novellára hajazó felolvasnivaló, aztán elforognak a fejek, a bátrabbja már egyenesen háttal áll, s úgy tűri, hogy zakatol itt valaki, meglehet másképp, mint a politikai szólalók szoktak, de legalább annyira feleslegesen mégis.

Úgy kell nekünk! Illetve, kellett nekünk költő! Költő, kinek a részrehajlás találgatható indokaival ölébe pottyant a primisszima, és így oda se figyel már holmi felkérő - kérő, mit kérő! kérincsélő - szóra, ki se pillant már a világra az ő szerencséjének száguldó fogatából.

Állunk körötte, illetve odabent mégse: loholunk a külsőségek után. Valami név kellett, ki nyissa meg a MAOE fotótagozatának a fény évét köszöntő kiállítását. Állunk tétován, és öblítjük a neves költő csörömpölő-hengerlő szavaival hallójáratainkat. Egyesek persze - a trendet szaglászók - darálják elméjükkel az apológiát: ez a modern, ez megy most, a másról beszélés.

Sok pszichés attitűd azonban az emberrel születik. Ha irodalmi felolvasó estre hívtak volna bennünket, másként helyezkedünk el a hallótérben. Akkor ekként várunk:  Na, mit tud ez a primisszima íróféle?! és úgy emésszük emberábrázoló kis színezékeinek garmadát, ahogyan a kulturális etikett szerint novellák végének kikerekedésére várakozni kell!

Esküvőn nem adomázunk ifjú-házasi kicsapongásról, ravatalnál nem olvasunk humoreszket, egyszerűen azért, mert a hallgatóság adekvát odaadásra hangolja magát.

Ez van. Ez a befogadói psziché szociális idomulásának része.

Másrészt meg: a sok vénülőnek nem mindegy már? Nem mindegy már a rezignált fülnek, mi csörömpöl?

A költőnek az ő szereplése már a könyökén jön ki. Hanglejtéséből kihallik a vágy, hogy jusson túl végre burjánzó bekezdésein. Dehogy nyit meg ő itt bármit is! 

Csak akkor kicsoda majd?

Én? Dehogy nyitom meg én! - Herbst Rudolf felvétele

Körös-körül fényre fényt szomjazó szemek. Fülek, mik szereplésüknek emléket állító szavakra vágynak: nagyon megragadta a költőt Izének az a sötét tónusú ráérzése, meg ilyenekre.

 

De hiszen minden fotó a fényről szól, hajtogatják a közhelyes okosok. Mondhatjuk, persze, a fotó nem rögzít mást, mint fény-információkat. Ma már illik azonban hozzátenni: a fizika és a kémia síkján. Mert a maga kétdimenziós rendjében valami egyéb különöset is hordoz még minden fotó: a nézőpont referenciáit. Egy nézőpontot, érdektelent bár vagy különlegeset, akaratlant vagy a látvány térbeli viszonylatait regulázó tudatos választást, amiben egy látó mutatkozik, s ami a kép majdani nézőjét is feltételezi és pozícionálja.

E nézőpont mögé odaáll aztán sok-sok mindenki a találkozás és a rákérdezés szándékával. A valamire való fotó ma olyasmiről szólal, ami a befogadó által továbbgondolandó, aminek a lelki hangoló ereje egy másik lélek, szellem által felhasználandó valamire. Akár még egy kulturálisan motivált téma, egy civilizációs sorskérdés továbbgondolására is.

E magasságban már nem a fény fizikai igaz volta az érdekes, hanem a gondolat és a predesztinált figyelem. A vizuális kommunikáció virtuális útvonalán a kiállítási célra visszaterelhető figyelem.

A fény Janus arcú fenomén: rombol és éltet, nehezen zabolázható energia és információ hordozó. Ez az információ egy részt a tárgyi objektumok belső fényszomjáról szól, végtelen gazdag árnyalatossággal, másrészt motiválja az embert az önmegismerésre (lásd: Roland Barthes és egyebek)

A fény és bizonyos fizikai adottságok ember nélkül is létrehoznak képeket - geometriai lukelven, mondhatnánk, de kit érdekelne ez ma, hogy a lukon kép vetül be, ha nem lehetne rögzíteni, ha nem szolgálná az emberi érzelem- és gondolatcserét, ha nem volna beilleszthető az a kép (ön)kifejezési és kommunikációs készletünkbe?

Na de elég legyen a csörömpölésről való csörömpölésből!

A költő ajkán csörömpöl a szó - Vajda János felvétele

Gépi objektivitásról

Miről szól a valóság fényképezőgépi képe?

A képet, amit egy bizonyos valaki kattint - na jó,alkot, száz és ezer más valaki fogadhatja be, ama feltételezés alapján, hogy itt, e képpel valaki valamit - érzést, gondolatot - közvetíteni akart.

Ha tudod, miként gondolkodom, a fűszál majd lanthúrnak tűnik képemen, míg amazén, hiszen az is rá-rálő fűszálakra talán, s neki is ismerheted az esze járását, az a fűszál esetleg kardként vág keresztbe egy fénysugarat.

És aztán itt vagy még Te is, egy az ezer valakiből, kit talán csak te ismersz, mert nem formál semmit, csak pillog a világ történéseire, vagy akár suttyomban imává hosszabbítja ama fűszál ég felé ívelő pengéjét.

Szólisztika

Most vettük észre, hogy sokat locsogunk.
Eddig még nem mondtunk meg semmit szólisztikusan.
E heti megmondásunk következik tehát:

"Megmondom, ahogy van: Nekem ami a számon, az a szívemen"

Az osztogatás rendje

Elgondolkodtató volta okán ide citáltuk tegnapi riportunkból ezt a fotót, melyen az illegális menekültek libasorba rendeződtek holmi civil adakozók óhaja szerint.

Nem tudjuk, hallott-e már az olvasó az osztogatásból való részesülés lehetséges rendjéről. Mi még nem hallottunk.

Kétségtelen, hogy ha létezik ilyen, ennek egyik legmarkánsabb alakzata kell hogy legyen a libasor.

Képzeljünk el egy olyan rend tisztelő népet, mint a magyar, amely nép bizonyos osztogatók egyetlen hangos füttyentésére képes libasorba állítani magát, azzal sem törődve, hogy tíz millió ember esetén - az egy főre eső fél méternyi hellyel számolva, nehogy bárki megfulladjon - 5000 kilométer hosszú volna ez a libasor. Az utolsónak 5000 kilométert kell kutyagolnia tehát a bármiféle osztogatást érintő sorrakerülés tágas dimenziójában, valaki másnak - később tán barátnak - izzadságos háta mögött, egyetlen zokszó, a leghalkabb gágogás nélkül, hogy ne támadhasson semmiképp osztogatást lassító felfordulás. Ilyen körülmények között a leggyanútlanabb csecsemő is megbolondulna, anélkül hogy megtudná, mi a haza és mi a kötelesség.

Ezért ez a legkézenfekvőbb ősi alakzat, a lineáris libasor alkotmányos társadalmi körülmények közepette lassacskán síkba rendeződik, és csigavonalat alkot. A rend eme alakzata alkalmas arra, hogy a nép fia az osztogatók első füttyentésére beugorjon a csiga vonal - továbbiakban NCs, azaz nemzeti csiga - hozzá legközelebb eső menetébe.

A távoli jövőben - már ha ígérkezik ilyesmi egyáltalán, ha a modern fejlődés idő közben más irányt nem vesz, vagy mister Hawking nem számol ki időközben egy másfajta létezést nekünk - szóval a távoli jövőben - mindenek előtt a gravitáció legyőzése által - térbelivé fejlődik majd ez a csigavonal, főleg azért, hogy minden pontja viszonylag azonos távolságba essék az osztogató erőtől. (A preszociológusok és más látnokok legalább is így képzeltél el ezt nekünk annak idején.)

De maradjunk csak a jelennél! Ahhoz, hogy ne a nép(felség) fáradozzon, hanem az osztogató erő haladjon végig a csigavonalon, az osztogatónak ugyancsak 5000 kilométert kellene megtennie, ám egy ilyen utazás az egységnyi osztásidőt minimális 2 másodpercre véve legkevesebb két évre rúg. Ennyi idő alatt a csigasort alkotó nép legkevesebb fele éhen halna.

Elkerülhetetlen tehát, hogy az osztogatás magasabb társadalmi feltételei között létre jöjjön az osztogató hatalom osztódása. Egyfajta seregesedés. Mivel eredendően minden állampolgár a csiga-libasorban áll, és ehhez a hatalmi mozzanathoz minél gyorsabban ki kell ugrani a libasorból, könnyen erőt vehet a nép(felség)tömegeken holmi anarchikus indulat. Ennek megelőzésére és megfékezésére fejlődtek ki a hatalmi struktúra természetes intézményi részeként a centralizált, fegyveres testületi füttyre hallgató erőszak-erők.

Régi történet ez. A hajdan ilyenformán kikristályosodásnak indult hatalmi know-how legfőbb kedvezményezettje az a népfia lett, aki leghamarabb jött rá, hogy csak a hülyék állnak libasorban, és fölényt mímelvén magához parancsolta a hatalom lehetőségéről valamit már kapisgáló és abban osztozni kész erőket.

A hatalmi szerepbe jutottak idők során aztán dinasztiákat alkottak, felsőbbrendű szerepükhöz csiszolódtak, így eredendő népi voltuk ma már felismerhetetlen (lásd király!).

Igen, így lehetett, ám a demokrácia feltételei között ma már mind többünk számára világos, hogy csak a hülye kutyagol 5 000 kilométert, csak a hülye ugrik be egy olyan sorrakerülési csiga alakzatba, amire nincs rálátása, amiről nem tudni, merre libádzik, hol az eleje és a vége.

Az ész eme természetes fejlődése dacára az igazi probléma váltig az maradt, már szinte dráma, hogy a rend feltételei között a hatalom osztogató seregeibe való bejutásért ugyancsak libasorok alakulnak, még ha nem is olyan hosszúak, mint az osztogatásbeli sorrakerülés terepén tapasztalható közönséges avagy mezei libasor, és tagadhatatlanul kiütközik ezeken a sorokon holmi ortopéd folyamat.

Ezek a hatalmi sorrakerülésért folyamodó alakzatok nem is sorok, hanem fürtök inkább, melyek körkörös, u.n. kondér alakzatot öltenek. Eme alakzatok természetes gondolkodásra gyakorolt torzító hatása folytán a szerencsések, miközben libabort prédikálnak, megvetőeket gondolnak a libasorról.

Ezt a csigalibasor hátsó fertályán várakozók, míg világ a világ, nem láthatják át elég világosan. Ők csak a rendet érzékelik. Talán jobb is nekik, az élet így is, úgy is elmúlik valahogy. Fontos, hogy az ember azzal, ami osztogatás útján adatott, boldog legyen.

Boldog? Na, ne túlozzunk, talán csak heppi!

Rend érvényesülése újrahasznosítható, de makacs fémhulladék tömegen

A tömeg oszlatása

Van ennek egy egyszerű és nagyon hatásos módja. Közel hajolsz. Akkor az ember többé nem tömeg mivoltában tűnik szemedbe. Valahogy ember lesz nyomban, megejtő, jóra váró, élni akaró. A média, különösen a dacos RTL rendre nyomja a menekültekről az emberközeli kisriportokat, a reménykedő gyermekszemekről. Ezzel persze becsap bennünket, sőt, úgy is felfogható e karizmatikus média-attitűd, mint destrukció. Hiszen Európa és benne Magyarország új helyzetének nem az a lényegi olvasata, hogy vegyük észre, mindenki ember.

Amikor az egyén tömeggé lesz, egyszer csak nem esdekel többé tekintetével, tömegként a sok szemnek másféle szikrája pattan a legcsekélyebb késztetésre. Magatehetetlenül tör, zúz a tömeg, eltipor, gyújtogat, szétszaggatja a kerítéseket, úgy, ahogy egyenként egyik sem akarta volna.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hovatovább sokszázezres tömegekké torlódó vándorok nem tartoznak semmiféle törvény alá, nincs vesztenivalójuk, és sanyargatja világképüket a nélkülözés.

A mi igazi problémánk nem az ilyen ember, hanem az ilyen embertömeg, amikor már oszlathatatlan, és amikor majd egyszer csak erőszakosan tiszteletet követel kultúránktól az ő magával hozott, tovább örökített, meggyökeresedett hitének, kultúrájának.

Kiküldött munkatársunk, Tóth Béla hozott képes beszámolót a budapesti pályaudvarok körül veszteglő menekültekről. A civil jótevők még a személyiségi jogokért is felszólaltak nála. Ő ezért bátran fényképezett, hiszen egyszer ez is része lesz a képes történelemnek.

A Keleti-Pályaudvar alatt

idegen falatok

szabadidő tevékenység

civil segítők osztogatnak

kistömegű alakzatba rendeződés

Konzerv? Megy a szemétbe

A jó szándék megvan. Nem a menekült, hanem a szemetes kosár szemetel

Az adomány nagy tömegben is ártalmatlan

Mindnek van mobiltelefonja

Reménykedő szemek. Igen, külön-külön mind emberek vagyunk.