Mi csörömpöl?

Herbst Rudolf fotója, véletlenszerű kiragadás a MAOE fotóttagozatának augusztus 27-én megnyílt, a Fény évét köszöntő kiállításából a Kelebelsberg Kultúrkúriában.

A költő ajkán csörömpöl a szó

A költőén, aki osztályharcok szószólója kíván lenni, vagy aki összetéveszti a megnyitó beszélést a kulturális műsorral (mondjuk, a megnyitandó fotókiállítást a saját felolvasó estjével.)

Kihallik ím a csörömpölésből sok minden, hengerlő felhangzás a hogyhogynem felkapott ember szerepvállalásainak előrecsomagoltságából, kihallik a lecsóba belecsapás fröccsenése.

Vájt elménk kiszúrja: van egy kis bevezető csúsztatás Lackfi János szavaiban: ezek a falon lévő micsodák ihlették az ő szavait, mondja, csak aztán a pegazus, ahogy ez illik, másfelé ragadta. Nos, a felcsörömpölő szavak hallhatóan egy fiókból vannak előhúzva, még ha ez a fiók a költő lelkében nyikordul is, és semmi közük e szavaknak az elhangzás színteréül szolgáló tárlat valóságához.

Nem tetszik ez nekünk. (Tudjuk, persze, másnak meg bezzeg tetszik!)

 

A költő ajkán csörömpöl a szó - Herbst Rudolf felvétele

Áll a fotókiállítás megnyitójára odasereglett sokaság a költő körül, s mint a program ígéri, megnyitó szavakat vár. Először vár a sokaság szépen, várja, hogy kiderül, hogyan megnyitó beszéd ez a bő lére eresztett verbális cirkalom, posztmodern novellára hajazó felolvasnivaló, aztán elforognak a fejek, a bátrabbja már egyenesen háttal áll, s úgy tűri, hogy zakatol itt valaki, meglehet másképp, mint a politikai szólalók szoktak, de legalább annyira feleslegesen mégis.

Úgy kell nekünk! Illetve, kellett nekünk költő! Költő, kinek a részrehajlás találgatható indokaival ölébe pottyant a primisszima, és így oda se figyel már holmi felkérő - kérő, mit kérő! kérincsélő - szóra, ki se pillant már a világra az ő szerencséjének száguldó fogatából.

Állunk körötte, illetve odabent mégse: loholunk a külsőségek után. Valami név kellett, ki nyissa meg a MAOE fotótagozatának a fény évét köszöntő kiállítását. Állunk tétován, és öblítjük a neves költő csörömpölő-hengerlő szavaival hallójáratainkat. Egyesek persze - a trendet szaglászók - darálják elméjükkel az apológiát: ez a modern, ez megy most, a másról beszélés.

Sok pszichés attitűd azonban az emberrel születik. Ha irodalmi felolvasó estre hívtak volna bennünket, másként helyezkedünk el a hallótérben. Akkor ekként várunk:  Na, mit tud ez a primisszima íróféle?! és úgy emésszük emberábrázoló kis színezékeinek garmadát, ahogyan a kulturális etikett szerint novellák végének kikerekedésére várakozni kell!

Esküvőn nem adomázunk ifjú-házasi kicsapongásról, ravatalnál nem olvasunk humoreszket, egyszerűen azért, mert a hallgatóság adekvát odaadásra hangolja magát.

Ez van. Ez a befogadói psziché szociális idomulásának része.

Másrészt meg: a sok vénülőnek nem mindegy már? Nem mindegy már a rezignált fülnek, mi csörömpöl?

A költőnek az ő szereplése már a könyökén jön ki. Hanglejtéséből kihallik a vágy, hogy jusson túl végre burjánzó bekezdésein. Dehogy nyit meg ő itt bármit is! 

Csak akkor kicsoda majd?

Én? Dehogy nyitom meg én! - Herbst Rudolf felvétele

Körös-körül fényre fényt szomjazó szemek. Fülek, mik szereplésüknek emléket állító szavakra vágynak: nagyon megragadta a költőt Izének az a sötét tónusú ráérzése, meg ilyenekre.

 

De hiszen minden fotó a fényről szól, hajtogatják a közhelyes okosok. Mondhatjuk, persze, a fotó nem rögzít mást, mint fény-információkat. Ma már illik azonban hozzátenni: a fizika és a kémia síkján. Mert a maga kétdimenziós rendjében valami egyéb különöset is hordoz még minden fotó: a nézőpont referenciáit. Egy nézőpontot, érdektelent bár vagy különlegeset, akaratlant vagy a látvány térbeli viszonylatait regulázó tudatos választást, amiben egy látó mutatkozik, s ami a kép majdani nézőjét is feltételezi és pozícionálja.

E nézőpont mögé odaáll aztán sok-sok mindenki a találkozás és a rákérdezés szándékával. A valamire való fotó ma olyasmiről szólal, ami a befogadó által továbbgondolandó, aminek a lelki hangoló ereje egy másik lélek, szellem által felhasználandó valamire. Akár még egy kulturálisan motivált téma, egy civilizációs sorskérdés továbbgondolására is.

E magasságban már nem a fény fizikai igaz volta az érdekes, hanem a gondolat és a predesztinált figyelem. A vizuális kommunikáció virtuális útvonalán a kiállítási célra visszaterelhető figyelem.

A fény Janus arcú fenomén: rombol és éltet, nehezen zabolázható energia és információ hordozó. Ez az információ egy részt a tárgyi objektumok belső fényszomjáról szól, végtelen gazdag árnyalatossággal, másrészt motiválja az embert az önmegismerésre (lásd: Roland Barthes és egyebek)

A fény és bizonyos fizikai adottságok ember nélkül is létrehoznak képeket - geometriai lukelven, mondhatnánk, de kit érdekelne ez ma, hogy a lukon kép vetül be, ha nem lehetne rögzíteni, ha nem szolgálná az emberi érzelem- és gondolatcserét, ha nem volna beilleszthető az a kép (ön)kifejezési és kommunikációs készletünkbe?

Na de elég legyen a csörömpölésről való csörömpölésből!

A költő ajkán csörömpöl a szó - Vajda János felvétele