Nagyhangú anya
lohol két gyermekével a zöldre váltó zebrán. Zúdulnak tovább a keskeny Wesselényi
utcába.
- Ha elveszel
ezerből hatszázötvenet, mennyi marad? - forog nagyobbik gyermeke felé a loholó
anya, hátra-hátra pillantva a kisebbre is. Mögöttük zúdulok én is, és csak
annyit látok, hogy a lányka leszegi fejét és válla meg-megrándul.
- Ha nyolcszázból
kétszázötvenet elveszel, mennyi marad? - Mintha most se lenne válasz.
Hirtelen derékszög
közeli taszítás érkezik az anyától, és
- Hatszázból
százötven mennyi? - már zúdulnak is keresztbe, át az úttesten.
Ekkor látom meg,
hogy anyuka nagy hibát követett el: lánykája azért hallgat, vállait azért
húzgálja, mert vadi új jojót kapott, és azt táncoltatja kezében. Nem könnyű e
rohanás közben koncentrálni arra, hogy a lefelé pördülő fakorong ne ütközzön az
aszfaltba.
Részvéttel nézek
utánuk, míg zúdulok tovább, s közben nekem csapódik egy szemből jövő,
legkevesebb száz kilós alak.
- Bocs! - Százból
hetvenkettő mennyi is?
Ez mai, szombati
igaz történet.
Tudom: miért nincs fotó?
Nos, ki a fene tud
zúdulás közben még fotózni is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése