A gyerek felnőtté
rombolása
Avagy azt fogod hinni, én találtam ki, pedig ez a színtiszta
élet*:
Öreg hapsi unokájával vastag villanypózna árnyékába húzódik
a forróság elől az Etele téren. Hőt okád rájuk az aszfalt is, és nem jön a
trolibusz. A kisgyerek nyughatatlanul tesz egy pár méteres kört.
- Hova a faszba rohangálsz!? A kurva anyádat mászkálsz el,
ha velem vagy! Szokjál le az ilyesmiről, mert szétrúgom a picsádat!
A gyerek tovább kering, az elhangzottakból, láthatóan, már semmi
sem új.
- Megállj, mert úgy szájba baszlak…!
Szóról szóra rögzítem a noteszbe, amit hallok, mert utólag már nem hinnék magamnak, hogy ez így hangzott el, s mert nekem
sem jön a trolibusz. Tehetetlenséget érzek: már késő elvenni ettől a vén
mocsoktól az unokát. Ezt a nagyapát kellett volna jó időben - hajaj, mikor! -
jól, szeretettel felnevelni - annak, aki maga is csak kurvaanyázott, mert őt
magát is ocsmány szavakkal illették vegetáló nagyszülei, na, ugyan kinek a
hibájából!
Szóval, az ősembernek szeretnék legszívesebben egy jó nagyot
lekeverni.
*A cenzúrázatlan idézést gyomorbavágásul szántam, mert
hiszen a finom lelkűek nem hibáztathatók-e azért, hogy tehetetlenek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése