Várván a buszra – már hogy én -
szálas férfiú nyomult szorosan elém.
Pár forintot, ha tudna… – dörögte,
s fokozván a lelki nyomást olyasféle rendőrösen, mindenhová nézett, csak rám
nem.
Elővettem táskámból a
mérőszalagot, és koránt sem bátran kihúztam szegycsontjaink között.
- Harmincöt forintot tudok adni –
rebegtem, s ő hátrébb ugrott.
- Késő – röppentettem tokjába a
szalagot. – Next time.
- Ah, such a fine people I have
never seen – játszotta ki az idevágó lapot, de már hiába nyomult, kultúrává
szelídült köztünk a jellemolvasztó testközeliség.
A busz is jött, nagy árnyékát
terítve ránk, tárta már az ajtót, a végső motívum vörös szőnyegét gördítvén
elém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése