Vajon minden társadalmasodás
elkerülhetetlen fejleménye-e, hogy miközben okos, célszerű elgondolások mentén,
koncentrált erőkkel építjük kollektív életterünket, miközben logikus
funkciókkal szereljük fel annak absztrakt mechanikáját és intézményeit, aközben
sokan épp fordítva hatnak oda: bontják, ami épült. Lehet, hogy ez természetes
(miként meg az is, hogy a rend törvényei gazként irtják a spontánt és kéretlent.)
Lehet, hogy a kiépülésnek, az önigazolásnak bizonyos teljességére törve minden
rend a szabadságvágy fojtogató börtönévé válik, gátat vet az emberi viselkedés
természetes virágzásának.
Akadt-e már minden benne élő
számára egységesen jó társadalom? Aligha! Na, ugye!
Antagonizmusok sarjadnak minden önös
elgondolásból, legyen az akár a hatalomba bekerülteknek a hatalmat, mint olyat
védelmező elgondolása. Már maga a szociális ésszerűség és a rá való emberi
alkalmasság is antagonisztikusan ütközik. Igen kevés embernek van kellő
rálátása a nagy egészre. Nem csak a helyzete miatt.
Némelyeknek ez a rálátó
felülkerekedés annyira reménytelen, hogy inkább sikket csinálnak abból, hogy
érteniük kéne bár, semmit sem értenek. Nagyon sokan meg eleve, zsigerileg a
szabadság valamiféle zabolátlan formájára vágynak. Megkockáztatom: sokszor nem
azért-e, mert e nélkül unalmas alakok lennének?
Maguk a hajdan legraffytisezett,
ma meg streetartosra magasztalt tegelők is szeretnek álságosan vergődni a
szociális antagonizmusok állkapcsai között. Szeretnek olyan látszatot kelteni,
mintha a zsarnoki ostobaság mosná le lázadó firkálmányaikat a falakról. Mintha
az ő firkálásuk valamiféle üdvös társadalom kibontakozása felé vezetne. Mintha
bennük a közösségi lét – na, nem, talán csak az önmegvalósulás! - értelmesebb
formáját üldözné a hatalom.
A suttyomban tegelők java nagyon
pofára esne, ha hirtelen melléjük állna a törvény. Kereshetnék magukat szabadságuk légüres terében.
Na, egy részüket leszámítva! Ám
kétségtelennek látszik, ha körülnézünk a köz felületein, hogy a tegelők és matricázók
közül kevesen jutnak el ama magaslatra, hol alkotásuk kívülállók szemében is szellemi
érték színezetét ölti. A graffytisek zöme csak elmocskolón firkál. Rombol, és
rombol, mert a fenyegetettséggel szemben haladva jótékonyan felszökik nála az
adrenalin.
Közben meg mégis életformává lesz
ez az éj leple alatti, titokban való firkálás. Űzetik magukat a tegelve lázadók,
aztán az együttérzés fórumain vádaskodva védekeznek, miközben elhallgatják a
sejthetőt, hogy ha nem ütköznének ellenállásba, hamar savanyúvá lenne számukra,
amit a lázadás mézédes gyümölcsének, sőt, mi több, művészetnek szánnak.
Értelmesen építeni a közjót,
sokkal több gógyit igényel, mint holmi értelmesnek szánt, fiktív jövőképet kísértve
- progressziven bár - rombolni. Bontani mindenki tud, lásd a
rendszerváltásunkat kísérő demokratikus összefogásokat, melyek aztán, miután a
bontandó már a földdel volt egyenlő, más-más célok mentén szétzilálódtak,
egymással szembefordultak nyomban, megcsillantván az értelmes rombolással
szemben az értelmes építés keserves ellentmondásait. És mi mást sejtet a most
formálódó, bontásra összekurjantott Bajnai féle „demokratikus” gyülevészet?!
Szabadulóművészi reményeinket
elönti az örökre bánatos jövő sejtelme. Mintha kicsit bús és üdvtelen volna az
éjszakai falakon való festékes kaparászás. A legtöbb tag humortalan, erőszakos,
mindössze ezt hajtogatja valamilyen kacifántos alakzatban: ÉN, ÉN, ÉN. Sejthető,
hogy a mögötte lapuló, kizökkent személyiség fába szorult, magának való.
Film készült róluk a Néprajzi Múzeum
kezdeményezésére. Mondható, hogy a vállalkozás őszinte és hiteles. Természetesen
olyanok kerültek előtérbe, sokuk így az arcát is vállalhatta, akik ábrázoló,
formateremtő tehetséggel bírnak, s akiknek van valamilyen képviselhető
koncepciójuk a maguk távolabbi jövőjéről, akik nem csak alkotva, de a lázadásuk
mögötti mesterséget tanulva és tanulva lázadnak a legális művészet
komformizálódó, élettől elzárt falakon tenyésző belterjességével szemben.
Az ostoba firkálók, akik azt a
kevés jót körülhemzsegve csupán mocskolnak, akik a kártevésre koncentrálnak, a
film alkotói számára nem igen voltak szóra érdemesek, hiszen megtalálhatók sem,
nyilván. Kicsit azonban ők is megdicsőülni látszanak a szegmensüket illető, a filmmel
párhuzamosan elegáns könyvbe is becsomagolt megtisztelő érdeklődés által.
A street art jóval több, persze,
mint graffyti. Hozzá sorolható az utcai lét eleven valóságának fotográfiai megragadása
is, de különösen ide sorolnám a Kétfarkú kutya közterületi kommunikációs
tetteit, melyek meglepően szellemesen rávilágítanak a társadalmi közeg
ellentmondásos jelenségeire és az egyén gondolkodásának mindezekből következő
deformálódására.
Az, hogy a street art
megnyilatkozás – miként minden kommunikációs gesztus - a megformáltságban nyeri
el értelmét, hogy „építőleg” csakis a formája, formába öntött szelleme által
hat, nagyszerűen és egyben leleplezően kitetszik éppen a Kétfarkú kutya
módszerváltásából: újabban video-interjúkat is készítenek. Ezek – bátran kijelentjük
- formátlanok, ezekben a „játékmester” spontánnak szánt gesztusok időben
szétzilálódott, alaktalan, béna farkán toporog. Látszik, hogy a Kétfarkú kutya humorérzékben
gazdag agytrösztje nem realtime-ban való megnyilatkozásra, hanem megfontolt
kiagyalásokra termett. Videó mókáik alaktalan zagyvaságként hatnak, azt a
látszatot keltik, hogy nem lakozik bennük más, mint feltűnési viszketegség.
Pedig az ő kedélyviláguk, az ő kollektív létet fejtetőre állító – még Szegeden
kibontakozott - játékuk páratlannak mondható, az egyik kincse lett görcsösen
belakott életfelületeinknek.
Az ügyesen összehajított könyv egy lapja, amiből oly sok minden nem derül ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése