mindegy

Képletességében gazdag nyelvünkről, a magyarról ábrándoztam a trolin a rendelőintézet felé menet.

Azt játszottam, hogy áthordtam a pislog szóról az összes lehetséges képzőt – pislant, pislákol – az eleve gyakorító képzőt hordozó totyog szóra, lévén, hogy megpillantottam azt a járdán totyogó vénembert.

Totylant, totylákol – milyen érdekes tere nyílna itt a nyelvújításnak, ha Kazinczy után mernénk mi is olyat. Aztán áthordtam még éhgyomortól gazdag képzeletemmel néhány egyéb képzőt is más természetű szavakról: tottyan, tottyint, totydos, még köztes elemekkel is próbálkoztam: totymorog,

Kiderült azután, pontban 3/4 11-kor, hogy a gasztroenterológia recepciós hölgye elírta ambuláns lapomon az előjegyzési időpontot, hogy valójában ¾ 10-re kellett volna jönnöm.

Na, mindegy, mondta, feloldva magát pillanatnyi merevedéséből, s legyintett egyet. Beküldött egy ajtón, ahol majd várjak, míg elfogy az előjegyzettek sora.

Inkább otthagytam őket, 75 éves fiatalember annyira beteg nem lehetek, hogy packázzanak velem.

Visszafelé utazván, szomorúan megállapítottam, hogy nagyot romlott a világ ideérkezésem óta.

Szépséges nyelvünkből már csak az az egyetlen kifejezés érdekelt, hogy „mindegy”. Ezt ugyanis a recepciós hölgy nem először mondta. Néhány hete, mikor azokat az orvos által többféle vizsgálatokhoz kiosztott előjegyzési időpontokat könyvelte, észrevette, hogy a dolgok orvoslási logikája szerint két vizsgálat időpontja fordítottan követi egymást. Kapta rögtön a telefont, de az adjunktus nem volt elérhető, és ekkor mondta először, ugyanazzal a legyintéssel, mint ma, hogy „mindegy”.

Volt hát kellő okom felfigyelni eme, életemre mind életbe vágóbban befolyással lévő szócskára.

Mi a fenét rejt ez a ránk küldött, indulatszócskával megelőkézett,könnyednek és ártalmatlannak tűnő mindegy szó valójában?

Nehézségekbe botolván lemondunk róla, hogy valamit rendbe rakjunk. Akkor mondjuk: Na, mindegy!

Ha a magunk dolgaira mondjuk, nyilván magunk szakállára vállaljuk a lemondás, a futni hagyott rendetlenség ódiumát.

Ám ez a recepciós hölgy az én szakállamra hagyta annyiban a rendetlenséget. Még mindig ott várakoznék, ha legyintését nem söpröm le magamról.

Visszasöpörtem rá, még ha nem is tudja.

Viszont azóta már nem jutnak eszembe olyan kedves játékos szavak, mint a legyintdes, legyintőzik, legymereg. Nem, bizony.

Na, mindegy…

Ilyeneket találtunk hazafelé. Bizonyára nem véletlenül. Na, mindegy.