kánikula

Ebben a még csak az imént véget ért dögmelegben - bocs, bal káni kulában - végig szorgosan locsoltam ám a hibiszkuszt, mintha az én gyerekem volna!
És láss csodát! Határozottan rám ütött!

VERS MA

avagy a szokott hely késztető ereje

A hely mindig is lehetett elvont értelmű behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.

Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből ismer rá az olvasó?

Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik, mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)

Nem a megformálás többé a költő célja tehát, hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható, ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló "helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem predesztinál.

Hmm?

Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi síkon mit gondoljon róluk.

Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.

Szebben: írjatok költők, aztán majd meglátjuk...!

ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:

 

A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!

Ami gurul feléd

szörnyen és mozdulatlanul,

az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,

ami csak lehet.

Ki-kitúr ad astra,

pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.

Anyám ha látná...

de mindegy.

Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.

diafilmszínészek

Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?

Ki ne tudná, mi a filmszínész?

Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?

Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény. 

E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.

Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.

Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális  látványfolyamnak.

Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben -  a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.

Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.

Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.

Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.

Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.

Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.

Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.

Babits László a Papírvacsora című képregényben

A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú,  kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.

Werkfotó az egyik forgatás szünetében

 

A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.

A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.

Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.

A.J. a Because-ban

Babits Lacival a Főfotó promóciós diaporámájában

Az Übrigensben

Nagyrakedvelt diafilmszínészünkkel, Cifer Györggyel a Főfotóban

Cifer György kiváló alakítása a Sőt!-ben

Babits Laci a photokina kategória első díjas Money-ban

Tudós barátunk, Virágh László az Orient Expresszben

Kard Aladár az Übrigensben

Ugyancsak ő az Übrigens beáldozást követelő végkifejletében

Babits Laci a Főfotóban

Babits László diafilmszínészete csúcsán

Két pótolhatatlan Number One-unk A.J. és Babits Laci a Főfotó végkifejletében

 

Leszámolás

Néha hűvös nyugalom kell az ilyesmihez, néha meg épp a hőség talán, a hőség sürgetése. Egyszer csak felismeri az ember, hogy nincs mese.

Nincs mese, elmúlt valami, és még hozzá úgy, hogy létközegestől megsemmisült.

Megsemmisült a diapozitívokból építkező analóg audiovízió, megváltozott, másfelé tart a világ. Nem csupán a technika, de az ember is. Az ember a technikai fejlődés ezer csalétkét akarja, és egyszer csak hűtlen lesz már az élet - legyen atavisztikus, legyen kézzel fogható bár - nyűgös küzdelmeihez, a képzelet véletlenektől terhelt-ihletett analóg mutatványaihoz.

Amikor a stuttgarti Kodak gyárat bezárták... mit bezárták, erőszakkal véget vetett a Kodak Carousel gyártásnak az anya vállalat Amerikában! A computerizálódás feletti ijedelmükben az interféjszképes Ektaprot akarták ráerőltetni a világra, akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent ez. Persze ők sem, mert nem a jelenképesség, hanem a jövőképesség volt a kérdés, és a Kodak valahogy nem látta a jövőt.

A világ legnagyszerűbb kisfilmes diavetítő gépe, a Kodak Carousel a halálsorra került.

Bezúzták az összes gyártógépet. 2002-ig garantálták az alkatrész utánpótlást, és ez az esztendő egyszer csak itt volt, és istenem, hol van már! Ezzel a Kodak vetítők sorsa megpecsételődött. Bármilyen komplett is a mechanika, a diavetítés forró üzem, a lámpa körüli forgó alkatrészek tengelyperselyeiből kiég a kenőanyag. Meg lehet úszni, ha nem vetít az ember, de akkor meg az egész minek?

A Kodak Carouselek sorsát igazából nem a Kodak anyacég pecsételte meg, hanem a digitális fejlődés. Jöttek a projektorok sokszorta nagyobb fényerővel, és alájuk dolgozott a digitális képfeldolgozás. A legparádésabb látványpörgéshez sem kell már több egyetlen projektornál.

A régi vetítőgépeknek nagyon kellett a sötét auditórium. A fényerős projektorok mellett elszokott az ember ettől is. Oda, ahol több vetítős, diapozitívekből összerakott műveket vetítenek, ember nem megy be.

 Maga a videó lépett rá a fotó-AV nyakára. A technikai fejlődés szárnyal, minden a filmi ábrázolás felé tart. Gyerekjáték lett filmfelvételt készíteni, és házilag szerkeszteni.

Egyszer csak rádöbben az ember, hogy több vetítős műveihez már csak egyetlen vetítőgépe maradt, az is ki tudja meddig még.

Aki képes rá, a műveit digitalizálhatja. Még precízebb is a kép, mint amilyen a hosszas, sokvetítős jusztírozások dacára egyáltalán lehetett.

A drága diavetítő technika, s különösen a profi vetítéshez nélkülözhetetlen, századmilliméterig precíz termékek, mint például a perforációt középponthoz integrráló, fogakkal felszerelt diakeret, teljesen haszontalan dologgá lettek. A hangszalagról vezérelt, betárazott művek soha többé nem lesznek levetítve. Még ha valamilyen múzeumnak kellene is ilyesmi, ugyanazzal a kérdéssel néznek ott is farkasszemet: meddig működik még a hozzá szükséges bemutató technika?

Így aztán a nyár kellős közepén rádöbben az ember, hogy a körtárai, melyek beborítanak egy teljes falat, úgyszintén a halálsoron vannak, diástól, programozott hangszalagostul, drága vezérlőkütyüstül, mindenestül.

Lássuk uram, mire megyünk ketten, jajdul fel az ember, s borítja a tárból, mint vödörből a papírkosárba a tengernyi diapozitívot, aminek csak a kerete, mert precíziós feltételeket szolgált, egyenként többszáz forintba volt.

Ha minde közben van egy új világ ígérete, boldog lehet az ember. Dum spiro spero.

Új világ ígérete pedig van. Alkotni digitálisan sokkal-sokkal tökéletesebben lehet. Na, nem azok mondják ezt, akik mindig is a színtónusok gazdagságán lovagoltak, hanem akik, míg élnek, a kreatív gondolataikat kergetik.

Végül is, ha elég meleg van nyáron, télen meg hideg, akkor tágul, zsugorodik az anyag, s néhány tíz év alatt széthullik a kémia valahány szülötte.

Ha a mű nem futott jó időben eleget, ezt már hiába siratjuk.

Nekünk ettől nem kell tartanunk, nekiveselkedünk tehát a kánikulában a selejtezésnek. Szörnyű érzés, az életünk értelme kérdőjeleződik meg kicsit, mert mi a fotó-audiovízióba, életünk értelmének tekintvén mindent beleadtunk. Egyetlen  zördüléssel zúdul a körtárakból a papírkosárba többszáz dia. Egyetlen zúdító mozdulattal tűnnek el művek, mik az egész világot bejárták.

Létrehoztak Nyugat-Európában valahol egy diaporáma archívumot, ám a maguk idején oly diadalmas és a világnak szellemi bátorság dolgában példát mutató Kelet-európai alkotókra nem terjed ki az értékmentők figyelme.

Műkedvelők buzgalmától kelt életre a diaporáma majdnem ötven évvel ezelőtt. Az efféle babráló alkotás (alkotósdi) zömében a műkedvelők terepe maradt, akiknek az értékszemlélete mindig is a pillanatnyi divat függvénye volt.

Eltűnnek a hajdan csereberével szerzett világjáró pályatársak művei is a papírkosárban. Többen nem is élnek már. Ha az ember emlékszik, az pont elegendő. Nincs az a digitális technika, ami műveiket, a csetlő-botló dramaturgiai próbálkozásaikat az analóg eszközök eltűntével rekonstruálni tudná, de nincs is kinek levetíteni.

A hetvenes évek második felében még csodálattal nézte az ifjúság a diszkó műsorok szünetében, hogy A kép átúszik B-be.

Háromszáz A kép átúszik... na nem, belekeveredik háromszáz B képbe a papírkosárban.

A látszat csal: többszáz diakeret bámulja egymáson átszivárgó fényeit. A papírkosár 55 centi magas és a nyílása 50 centi átmérőjű.
Amikor végeztünk, a kosár alighanem tele lesz.

Mint a 40x40 milliméteres keretekből kitetszik, valaha a profi fotó-audiovízióban is otthon voltunk.
A kölni Photokina audiovizuális versenyén 1986-ban díjat nyert promóciós munkánk hever odalent.

Világot bejárt művek ölelkeznek itten. A nagy megtiszteltetéstől diakép alakot formál magából a papírkosár.

Világjáró cipőnk követi a virtuális sírba világjáró diáinkat.

Utolsó két vetítőgépünk nem hisz a szemének.

Mi magunk azonban halljuk még nagyon is az idők szavát. Szelfi, ez most a menő. Állvány és önkioldás, semmi kérész-divatú szelfibot!

Ez pedig itt a fájdalmas elmúlás képzelethazdag ábrázolása.

A plecsnikről már említést tettünk minap. Azokat bezzeg még tartogatjuk. Ilyen az ember. A plecsni fényes, és kicsi. Nem lesz gond, a nyúl is könnyedén kidobja, ha egyszer majd szedni kell a sátorfánkat.

Keresésrül

avagy adalékok a művészetelmélet mibenlétének megítéléséhez

Hát te mit keresel itt = nem helyeslem, hogy itt vagy.

Mennyit keresel = mennyi a heti/havi fizetésed?

Valamely dolog milyenségét érintő magasztalásként hat, mikor hasonlót keresve sem találsz.

Hol lehet? Efféle motívummal keresni tárgyi dolgokat, néha a leghiábavalóbb kimenetelű, időrabló tennivaló. Ám ha sürgősen, bármi áron meg kéne találni azt a valamit, akkor mi mást tehetsz, keresel. Ekként keresni nyomasztó dolog.

Hol nincs, ott ne keress: a földhöz ragadtság bölcseleti szintje ez.

Keresni tetteink, helyzetünk, életünk értelmét, gyakorta szokás. Ez a keresés néha kényszeres, néha csak póz, s néha, bár őszinte, hiábavaló mégis, mert amit keresünk, nem egyetlen pontja, módja, bírható hozadéka a világhoz való viszonyunknak.

A turkálókban már közelítünk egy újfajta lényeghez. Itt a talált dolog elfogadásában nyeri értelmét a keresés.

Az élet értelme, a kérdéses helyzeteinkre adott válasz is gyakorta maga a keresés volna.

Jobb fajta költők, művészek tudják ezt.

Ám a kultúra beavatatlan „fogyasztói” legtöbben a tuttit várják tőlük, és csakis tetszetősre csomagolva. A garantált élményt, vagy minimum annak biztos receptjét. Nem jó, ha az ilyenek, a beavatatlanok belelátnak a művészi alkotás gyakorta tétova folyamataiba. 

Keres az ürge (értsd: a művész) valamit? Valamit?! Hát nem tudja, mit akar?

Direkt ezt akarja, keresni.

Ezt akarja? És ha semmit sem talál?

Aki keres, talál. Na, ezt itt ne válaszoljuk, ha nem látszunk eléggé föld közelbe hajoltnak.

Ha a szellem embere várakozva tekint a világra, akkor bizonyára nincs elképzelése.

A keresésnek bizonyos magasában ilyen persze nincs. Csak hogy a beavatatlanok ezt nem tudhatják. Nem tudhatják, hogy némely kivételesek micsoda kereső erővel vannak megáldva, és hogy a találás nem holmi véletlen szembetalálkozás az élet turkálójában, hanem a még rejtett, gyarlósággal álcázott alakzat felismerésének pillanata, a sejtéstől nekibátorodott emberi szellem önmaga hasára ütésének agyafúrt kalandja.

Nem is ott a hangsúly tehát, nem a keresésen, hanem a talált dolog ihletett útra bocsátásán (lásd Balzac tehetetlenségét regényhősei viselkedését illetően vagy Jackson Pollock várakozását a festék lecsordulására). Mert ez adja meg aztán a keresés, az alkotó kérdésfeltevés helyénvalóságának és hitelességének benyomását.

A valósághoz való különleges viszony magasában keresgélni tehát nem szerencsétlen helyzet, hanem célirányos mozzanat. Sorsdöntő vállalás egy Salgado életében. Ma is, talán a jövőben is életet lehet építeni rá.

Hogy aztán az az élet, a többi mindenféle élethez képest, a siker azokra illő mércéivel mérve és az ő osztozkodási feltételei között milyennek lesz mondható, más kérdés.

Néha csak szenvedés a neve.

Szerencsés esetben boldogító szenvedés.

Még szerencsésebb esetben: karrier.

Világra szóló akár.

entrée en vigueur

Fény éve

2015 a Fény éve

A kor változásával a látvány képi megörökítéséről átterelődött a hangsúly a fotográfusi magatartásra.

Fény uszítása árnyékra

Esti nekifutás

Rossz a nappal mérlege, ha folyton csak ültél.

Kell kis esti nekifutás. Az irány mindegy, csak emelkedjen a mellkas, mozogjon a láb.

Másra is jó ez: elmédet szellőzteted át a megpillantás friss impulzusai által. Pillanat értékű, ártatlan adok-kapok. Megpillantható vagy, benyomást keltesz te is, szerencsés esetben anélkül, hogy elköteleznéd magad bárkinek, bárminek.

Szellőtől dülöngélő kartonfagyi.

Fontos, hogy ne akaszkodjon rád lassító személy, épp elég, hogy elmédre csimpaszkodik a test. Ne akarja folyvást megosztani magát valaki személyes hallásteredben. Az ember ilyen: pofázni, leginkább ő magáról pofázni akar, ha nincs egyedül. Magát akarja őröltetni más elmék malmaiban.

Legjobb tehát meglógni mindenki elől, a képzelet kis seprűjével szétzilálni lépteid nyomát.

Íly szerencsés körülmények között, míg az ember a zebránál zöldre vár, képes ellebegni a tárgyias valóság közeléből. Rálátása támad mindarra, ami élete s a körötte rajzó dolgok közt feszül.

A lényegre.

A lényeglátás indikátora az elégedetlenség.

Az emberélet szerteágazó gyakorlatának értelme nagyon sok szálon méretik.

Távol tartani a hiányérzeteket, csak egy apróság a sok közül. Elmédre csimpaszkodik, követelőzik a test. Békére bírni a testet, sok-sok manővert igényel ez, és szakadatlanul.

Ha növeled sebességedet, növekszik az idegen áramlás körötted.

Egymást láncszemező ifjú kisujjak.

Csendes futtában hirtelen érezni kezdi így az ember, ki nincsen jelen. Társad, szerelmed, barátod, bizalmasod, fontos riválisod, kinek mije van. Valójában kicsodád van, kicsodáid vannak, mit halásztál ki a társulások sargasso tengeréből?

Ha nincs ilyesmid, a kérdés az esti valóságon messze túlról rád mutató kérdéssé lesz.

Ha egyedül kódorogsz, s ha üres is a zsebed, de lóg egy fényképezőgép a nyakadban, talán nem vagy magányos. Talán... már ha olyan vagy.

Beágyazva egy Bankomat a Húspalota kirakatába.

A szürkülő alkonyatban minden azt mondja: állj! Elegendő sok pénzzel megvásárolhatod a vendégszeretetet. Bizonyos illatok, bizonyos figyelem auráját. Bírások kellető-birkái bégetnek rád a kirakatokból. A pénz fontos, és ha nincs, nem terem a kényszerű pillanat nyomása alatt. A vendégszeretet veled van, míg az asztaltól fel nem állsz. Na igen, jó, ha van miért felállnod.

Csikkek befőttes üvegben.

Ha nincsenek kitűzött céljaid a cselekvő időben, az később megbosszulja magát. Idegen érdekű feláldozások zsákutcáiba tévedhetsz. A legfontosabból veszíthetsz el, mire kikeveredsz onnan: életidődből.

Nem árt, ha ma kicsivel többet tudsz, mint amennyit tegnap tudtál. Az is megteszi, ha ma kicsivel kevesebbet tudsz, mint amennyit holnap fogsz :-)

Csapzott, ápolatlan fej a lottózó lépcsőjén.

Szabadság. Sokféleképp értődik. Az egyéni szabadságnak gyakorta vet korlátot a kollektív lét. Érthető: egyéni tetteid nem korlátozhatják mások szabadságát - legalább is egy szimmetrikus morál vezérelte emberi világban.

Szabadság dolgában az ember gyakorta önmaga által korlátolt. Jóvátehetetlen hiba, ha későn veszed észre, hogy a cselekvés szabadsága helyett csupán a menekülés szabadságával bírtál.

A korlátok formális eltávolítása azonban nem adhat választ arra, hogy mi is volna a szabadság. A legfontosabb, hogy érezned kell, van vagy nincs neked.

De csitt! Nem szabadegyetem ez, csupán a mit sem sejtő estében pörgetjük járóizmainkat!

18 monográfia, 18 napszítta borító-kunkor a galéria kirakatában.

Ha már nem vagy kerék a társadalom tengernyi mechanizmusának valamelyikében, vannak-e legalább napra készen ápolt ismeretségeid, s vannak-e az ismerőseid körében tehetősek? Akik mozdító erővel bírnak a közéleti mechanizmusokban, ha utadat állja ellenérdek, apparátusi közöny, a bürokrácia.

Cserjék - „Kérjük, vigyázzon rá Ön is!”

Vannak-e elveid, s olyasmik-e ezek neked, amikért érdemes odaáldozni magad? Az elvek a hűség kaparófái. Macska nem ismer ilyet. Kutyák talán igen.

Van-e kutyád? Sőt, vannak-e olyanok, kikért a felelősség nemessé edző terhét viszed?

Kádár aszonta: Te csak csináld, amit mondunk, a felelősség a miénk. Mintha a gerincünket olvasztották volna ki. Az ember természetes joga, hogy hordozhasson éltető felelősséget valamiért, de leginkább valakikért.

Zsírbontó szalon.

Légy becsületes! Ezt is fikázzák már sokan: deffenzív attitűd, és kifejezetten hátrányos a becstelenséggel szemben. Már rég nem a morális kölcsönösség tartja össze az emberi közösségeket. Törvény mit kezdjen íratlan szabályokkal? Betör a fegyver mindenhová. Törvény mit kezdhet a fegyverekkel?

Elmásul az értékrend - Prokop Péter szóhasználatával.

Tarts lépést, de őrizz meg valamit! Legyen kulturális identitásod!

Légy érdeklődő! Tégy úgy, mintha osztoznál a divatos eszmékben!

Pénzért nem lehet boldogságot venni, de fröccsöt igen!

Nem tudni semmit arról, amit nem becsülünk vagy netán megvetünk, ez rossz struccpolitika. Ez, még ha érted is a világot, nem jár kompetenciával. Tudni milliárd haszontalan, önmagáért való dolgot, úgy, hogy nem kavar össze, és közben szemfülesen adni-venni az információkat, így volnál az órák ketyegéséhez láncolt nyugati civilizációnak fényben fürdetett haszonállata.

Az emberi világ forgása: okostojás helyet cserél okostojással.

Sziklányi kerámia som elárvult kultúrszalonban.

Érték lehet a saját út is. Lehetsz csodabogár, csak ne nézz ki annak. A csodabogár a konvenciók, a nivellálhatnékosok zaklatásának van kitéve. A csodabogárság lemondással jár. Mélázhatsz, csak tégy úgy, mintha pörögnél! Nézz ki művésznek!

Polónyomás.

Légy toleráns a másság iránt! Na igen, légy, de ne tűrd a másság intoleráns támadásait! Ez a legnehezebb feladvány.

Légy szelíd, lakozzék béke benned, de légy erőteljes, hogy megőrizd territóriumodat! Ez is ellentmondás.

Kék ing alól bank falára csorduló vizelet.

Légy valamilyen, minimum karakteresen semmilyen!

Légy légy!

Légy szemtelen!

Ikszben társalgó fekete harisnyák.

Légy szemes, napi siker orientált. Ne restelld hajhászni is, ha bujkál előled.

Légy világpolgár, ne tartozz sehová, ne rombolhassák le a hazád!

Amikor hazaértél, azért majd tekints körül, miről szól az eddigi életed! Gyökeres fordulatot egy esti séta aligha hoz!

plecsni

Valahogy eszünkbe jutott a plecsnis doboz, amit évtizedek óta nem láttunk. Kíváncsiak voltunk, a sok bronzot, ezüstöt és még több aranyat nem rágta-e meg az idő vasfoga.
Úgy tűnik, néhány súlyos darabot leszámítva, amit szerteszét deponáltunk hajdani, világot átfogó kalandozásaink színterein, megvan minden.
FIAP aranyakból jó párat találtunk. Ezek állítólag beválthatóak lettek volna betűmozaik szavakra.
Hát erről jól megfeledkeztünk! Így tehát most csak simán D-Vektor és Pesövé Ofszi vagyunk :-)

Ahogy homályosan visszaemlékszünk, lehetett volna ezekből több is, ünnepek alkalmával mellünkön hordhattuk volna, de igazából ennyihez sem volt elég nagy mellényünk.

Fordítva a lovon

Olvasóm mind gyakrabban tapasztalhatja: költők is volnánk valahol.

Ezért feltesszük most a költői kérdést:

Miért szaporodnak a buta fotósok a Magyar Művészeti Akadémia soraiban?

Vagy ez csak látszat?

Reménykedjünk!

Azért jutott eszünkbe ez, mert ez év június 8-án Balla András MMA-székes fotográfus nyitotta meg Hódmezővásárhelyen a bennünket is érintő beszámoló kiállítást, ami az elmúlt évi fotó-szimpózium alkalmával készült termés javát vonultatja fel.

Balla András megnyitó rögtönzésében ezúttal egy kifejezetten buta ember benyomását keltette, olyanét, aki nem csupán felkészületlenül érkezik (elkésve esik be) az elvállalt feladatra, de egyáltalán nincs képben. Fordítva ül a lovon, ami persze ősmagyar figurájához kifejezetten passzolni látszik.

Na persze nem hátrafelé nyilazott, mint honfoglaló eleink, hanem csupán a kiállítóterem oszlopait próbálta rádönteni a jelenlévőkre.

Amikor a kiállítást elsőként köszöntő Kószó Péter alpolgármester Balla András nyitó (csukó?) szösszenése után szükségesnek érezte néhány lamentáló mondat erejéig visszavenni a szót, Balla András akként reflektált, hogy az ő dolga a kritizálás, neki ez a szakmája.

Hát, nem tudjuk, a kritikai értést honnét próbálta megszerezni, de hogy birtokába jutott volna csakugyan, annak halvány foltja sem mutatkozik szellemi köpönyegén. Balla András alkotói viselkedésén valóban megfigyelhető a klasszikus képzőművészeti kultúra iránti érdeklődés, ám kommunikációs megnyilatkozásaiban már van némi beszűkült kulturális duvadság, ami nem méltó az általa oly nagyra tisztelt nagyok, például Ingres (ejtsd: ENGR!) művészetéhez.

Balla mostani, kissé sántító csípőből lövésének hátteréül meg kell említeni, hogy az elmúlt évi MAOE fotó workshop vivő gondolatául ez a három szó szolgált: ELMÉM LENCSÉMEN KERESZTÜL, és hozzásimult még egy fontos motívum: tisztelgés Lucien Hervé emléke előtt.

Ez a szlogen a mai kor fotográfiai alkotóit arra kívánja buzdítani, hogy ne csak lefényképezzenek valamit, hanem próbálják valahogyan megmutatni fotóikon, hogy gondolkodnak is, és hogy miként gondolkodnak, szellemileg miként próbálnak jelen lenni a maguk korának sajátos valóságában.

Ennek az irányvételnek - mivel a ma fotográfusai kicsit más világban élnek már, mint amiben a Hódmezővásárhely szülötteként világgá ment s magas művész-rangra szert tett Elkán László - művész nevén Lucien Hervé - élt és alkotott, nem az a célja, hogy Lucien Hervé szemléletébe igyekezzünk beágyazódni. A tisztelgő kötődés, a hommage akkor is az ami, ha a ma alkotójának szemlélete szöges ellentétben áll a megtiszteltével.

Aszisszük legalábbis :-)

Balla András készül ránk dönteni az oszlopokat

A 86. Ünnepi Könyvhét forgatagától megih... részegülve, elmélyült munkával sikerült rögtönöznünk egy Könyvhetet köszöntő verset, amit itt és most közzé is teszünk:

Zsákmány

A Könyvhét díszvendége, a Fedél Nélkül