BLOGDOGVAGYOK: diafilmszínészek

Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?

Ki ne tudná, mi a filmszínész?

Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?

Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény.

E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.

Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.

Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális látványfolyamnak.

Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben - a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.

Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.

Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.

Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.

Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.

Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.

Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.

Babits László a Papírvacsora című képregényben

A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú, kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.

Werkfotó az egyik forgatás szünetében

A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.

A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.

Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.