avagy a szokott hely késztető ereje
A hely mindig is lehetett elvont értelmű
behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.
Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető
figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó
eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs
meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből
ismer rá az olvasó?
Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan
kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt
megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik,
mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék
a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen
mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)
Nem a megformálás többé a költő célja tehát,
hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze
mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és
kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern
kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható,
ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló
"helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is
túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének
költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem
predesztinál.
Hmm?
Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma
az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi
síkon mit gondoljon róluk.
Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba
csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára
akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.
Szebben: írjatok költők, aztán majd
meglátjuk...!
ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:
A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!
ezt ismered. Egy vicc!
Ami gurul feléd
szörnyen és mozdulatlanul,
az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,
Legyen belőled,
ami csak lehet.
Ki-kitúr ad astra,
pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.
Odafeszít a téridőbe.
Anyám ha látná...
de mindegy.
Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.
Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.
Milyen igazad van kedves Druszám!
VálaszTörlés....éééééééés képek jelentek meg lelki szemeim előtt, a hugyos, túlpörgetett önpropaganda képei, amint nyállal a homlokra biggyesztett TARIFA PÉNZ jelenik meg, a minden áron jelen lenni, mindegy, hogy mivel, csak mindig legyen valami hír, kép...., és a kellő szájszaggal áporodott nyál bűze még az éteren át is érződik...
VálaszTörlésMár nem csak a "költőkre" jellemző...sajnos.
VálaszTörlés