VERS MA

avagy a szokott hely késztető ereje

A hely mindig is lehetett elvont értelmű behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.

Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből ismer rá az olvasó?

Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik, mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)

Nem a megformálás többé a költő célja tehát, hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható, ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló "helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem predesztinál.

Hmm?

Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi síkon mit gondoljon róluk.

Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.

Szebben: írjatok költők, aztán majd meglátjuk...!

ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:

 

A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!

Ami gurul feléd

szörnyen és mozdulatlanul,

az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,

ami csak lehet.

Ki-kitúr ad astra,

pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.

Anyám ha látná...

de mindegy.

Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.