redundancia

Itt van ez a Hamdan fotópályázati képenyag, ami e-küldeményként köröz mostanában levelező partnerek között, s témái összességében felettébb nagy elevenséget mutat...

...de ne vágjunk szavaink elébe!

Ott kezdenénk, hogy a történések csiklandozzák a fényképezgető ember ujja begyét. Ám a történéseknek általában nincs olyan formai értelmük, ami vizuális értékét tekintve ne válhatna kérdésessé a síkba transzponáláskor. Nehéz történéseket fényképezni. A történések fotón igen gyakran (háttér)információk közvetítéséből merítik értelmüket (pl. hogy bankár úszik a vízben, nem pedig akárki.) A magára adó elhivatott fotográfus ilyesmi nélkül oda se lőne.

Mire is volna jó az?

Egy ok csak ez, amiért az események fotografálásához, bármennyire profik legyenek is a fotógépek előbb-utóbb, mindig is lényeglátás kell, legyen bár a fotográfus amatőr vagy hivatásos.

Ami a hivatásosokat illeti, a történések fotóriporteri megragadása lényegében nem tartozik a művészeti tettek körébe. Egyszerűen azért, mert a művész figyelem a létezés más, irracionális szintjeire irányul.

A jól felszerelt kocafotós bezzeg odalő (nagy has a víz fölött!) még mielőtt gondolkodna, hiszen ő fényképezés által élvezkedik, előszeretettel vadászgat formai poénekre.

Na persze, a riporter is közvetíthet művészi gondolatokat - ami formai eszközök nélkül nem lehetséges - de nem munkaköri tevékenysége lényegeként, hanem mellesleg. Vagyis, amit általában hivatása értelmében jól csinál, az nem művész-ambíciók mentén lesz jó, értékes.

Minden művészeti kifejezési formának van megformálható anyaga, akkor is, ha ez az anyag sokszor virtuális, mint például a szépírás, a fotózás vagy a filmezés esetében. Ezt a formai szférát manapság divatos lett - talán mert könnyűvé vált -  piszkálni.

Az eseményekről referáló fotóriport nem ilyen formai ügyeskedésen alapul (World Press Photo etika!) más értékekre tör. Mindamellett a riport kép emocionális hatása is fokozatmentes skálán helyezkedik el a tényszerű közlés és a befogadói (nézői) psziché katartikus érintése között. Már csak amiatt is, hogy katarzist, mint lélekformáló hatást nem kizárólag művészeti tettek válthatnak ki. Igen gyakran az emberi lét antagonisztikus - és fotón rögzíthető - ellentmondásai is katartikusan hatnak, például, amikor a véletlen események, mondjuk,  kioltják annak az életét, aki nélkül nem tudunk élni, vagy amikor egy növény soha nem látott egyszeri drámát/harmóniát sugárzó szirmokat bont, vagy a deszkába vert pókhálós szeg éji ellenfényes derengésben, hogy, hogy nem, galaktikus látszatokkal kacérkodik.

Hogy a művészettel lényegi viszonyban nem álló riporteri munkában szüksége van bizonyos formaesztétikai hozzáadott értékre, ez azért van és volt mindig is, mert minden vizuális kommunikációs gesztus természetes segédeszköze a vizuális harmónia. (Néha akár inverz, azaz, hiánya folytán megidézett formában.) A vizuál-esztétikai rend ugyanis pszichés úton motiválja a nézőt a befogadásra, legyen a befogadás tárgya művészeti sugallat vagy csupán történések tényének közvetítése.

A szemmel nehezen követhető képi összefüggések fárasztják az idegeket, a figyelem vezetése vagy szétzilálása, a hangsúlyok felszólító jellegű megjelenítése és a kompozíciós rend nem közömbös szempontok a befogadásnál. A formai rend motiválja a nézőt, hogy a felkínált látványnak - általában a felkínált egyéb látványok tengerében - figyelmet szenteljen. A látás általi befogadás pszichikai ágya tehát a formai rend, ami segít átlátni, könnyen észrevenni a látnivaló lényegét.

A Hamdan fotóverseny összesereglett képanyaga, kiválván a képek esetleg hajdan fennállt rendeltetésének hatóköréből, imponáló, nagyon attraktív formai jegyeket mutat. Nagyon is nézhető. Csak valahogy....

A fotóriporterek főképp szociális, politikai, környezet-tudatossági és más civilizációs kontextusban, közelebbről az ilyen vonatkozású történések, emberi tettek, fejlemények terén keresik informáló, közvetítő szerepüket. A riporterek esztétikai, érzéki megismerő szempontból számtalan mások vagy akár önmaguk által máshol, máskor is elmondott vizuális élményt ismételnek, új háttér kontextus okán ismétlik kompozíciós leleményeiket, pusztán azért, mert az élet is ismétli folyvást magát. Veszélyesen kavarog a sokaság, mindenütt vannak elsodort, félretaszított emberek, gyakran tipikusak a reakciók, egymáshoz hasonlóan drámaiak a rossz véletlenek stb. A riporter elkezdi formailag ismételgetni magát, hacsak nincs születetten érzékenyítve az ember és közösségi viszonyainak mélyebb érvényű jellemzése iránt.

Az ügyes riporter levadássza az emberi közösségek történéseit, azok legkifejezőbb vagy esetleg adott szempontoknak leginkább kedvező pillanatait. Ha nem fontos eseményekre, akkor vizuális vagy esetleg közéleti kuriozitásra, egzotikumra, emblematikus tettekre vadászik.

Az amatőrök szaktudással jól felszerelt fényképezőgépeiktől nekibátorodva mind nagyobb számban bukkannak fel hasonló szerepkörökben. Kéretlenül is, önmaguk becsvágyainak, na meg mintautánzó készetetéseiknek nyomában. Ilyenformán a Hamdan képözön is lehet amatőrök és hivatásosok munkája.

Ráadásul ugyanazok a viszonylatok kínálkoznak az amatőrnek is ember és ember, ember és környezete között, amelyek a riportert foglalkoztatják. Témák, melyek megközelíthetőek pusztán a széptevéses szándékával is.  A széptevés ugyanis formai természetű, és a jó fényképezőgéppel sokféle módon, viszonylag könnyen lehet ennek hódolni, akár csak egy nézőpont vagy a közelítés mértékének megválasztásával, ami kikapcsol vagy éppen bekapcsol/hangsúlyoz látványbeli tényezőket.

A fotográfusok valóság leíró tevékenysége mind inkább globális és párhuzamos. Mindenki utazik, s mindenki eljuthat akárhová. Millióan kapják lencsevégre ugyanúgy ugyanazt a látványértékű dolgot, az élővilág szereplőit, a környezeti állapotokat, a képződményeket és jelenségeket, a személyesen még sosem látottat, vagy a szemnek akárhányszor kínálkozót.

Összeállt pályázati képanyagok sajátos vonása, hogy az egyéni lövések és a hasonló varázseszközöknek köszönhető formai turbózások kölcsönösen kioltják egymás felfedező értékét. A befogadó szeme előtt - visszatekintő publikációkban, válogató prezentációkban, szájtok sokaságának felületén - hatalmas konglomerátummá keverednek az egyedi erények, talán mert, ha volt is, nyoma vész az eredeti kommunikációs kontextusnak. Első pillantásra ilyen benyomást kelt ez a Hamdan képanyag is.

Fontos különbség azonban nem csupán képanyag és képanyag, hanem befogadói közelítés és közelítés között is lehet.

Bátran állítjuk mégis, hogy a Hamdan képi benyomás sugároz valamiféle képi redundanciát. Sugároz a felszínével valamit, csak hogy általában ugyanazt és ugyanazt, semmi újat.

Mivel a világhálón keringő, esztétikailag „felfedező” amatőr fotók az érvelő képi szólalás (sajtó, tévé) fórumaival nincsenek kapcsolatban, hanem csak belevillannak a cybertérbe, közülük egyik sem mondhat többet a nézőnek, mint amit a fotógép kidobott magából. Így van ez, akár rendezett a képi szerkezet, akár nem. Ritkán akad közöttük feledhetetlen fotó, olyan, amely sejthetően az érzéki megismerés különösségét hordozza magában, amely új útra terelheti gondolkodásunkat, mert közvetíteni képes bizonyos, racionálisan tovább nem adható, ésszel le nem tudható felismerést.

A redundanciának köszönhetően mondhatjuk, a világ szépészeti, vagy ha tetszik, turisztikai ábrázolásának özönével szemben kezdünk ( na jó, csak mi, ti talán nem :-) csömörbe torkollni.

A nemzetközi fotóversenyek általában nem közvetítenek a valóságról semmiféle célzatos korképet. Ha mégis, mind gyakrabban valamiféle ideológiai terelés vagy kereskedelmi névérték szolgálatában állnak. Szomoríthatná ez az embert, de nem szomorkodunk.

Elkerülni a redundanciát egyrészt olyan fotókkal lehetséges, ahol a közlés lényege átterelődik formai síkra (pl. Sopronyi Gyula André Kertész ösztöndíj beszámolója (Capa Központ), másrészt a vizuális elemhez társuló, egyéb matériájú, gondolatilag innovatív felvetésekkel - zene, szöveg, tárgyi környezet hozzáadásával.

A formai sík az, ahol leginkább felbukkanhat a különösség, amire romlatlan elmével és lélekkel alighanem mindannyian fogékonyak vagyunk. Dominál ez tehát a Hamdan képanyagban is, csak picit redundánsan.

Ami a másik, az intermediális lehetőséget illeti, az ilyesmivel próbálkozó fotóversenyek általában sántítanak, a multimédiális kiterjesztés, például, legtöbbször ambivalens érzést kelt, mert a képek bemutatásánál jóval szerteágazóbb feltételeket a rendező, a kurátor általában nem uralja (hangos fotónak nincs hangja, mert zavarná a másik hangos fotót stb. )

Ami a megkaparintható érdemeket (plecsni) illeti, az érdemek legtöbbször belterjesek: a résztvevők véletlenszerűen kialakult összességének, és beadványaik jelen összességének viszonylatában dőlhet el, hogy ki jut elismeréshez. Ez persze mindegy nekünk.

Mind e fentiek okán lehet az, hogy furcsa, ambivalens viszonyulás fogja el az embert, amikor bepillant a Szaud-arábiai sejk, bizonyos Hamdan nevével fémjelzett fotóverseny képanyagába.

Egészében kijelenthető, hogy egy rakás redundáns környezeti jellegzetesség tolul szemünk elé, a szegénységtől tárgyak egzotikus formáján át a civilizáltság más voltának nyilvánvaló jeleiig, s mindegy, hogy profik vagy amatőrök gépéből kikerült ki. Mintha mindenen az ügyes elkapás és a széptevés, ugyanaz az esztétikai turbózás foga rágna, a turbószaturáció meg a HDR kompresszió.

Ez azonban csak az ambivalencia egyik oldala.

Hogy a földi környezetünk milyen, tudhatjuk már fotók közkézen keringő milliárdjaiból.

Az ember talán az egyetlen, amit nem lehet végérvényesen és kimerítőn lefényképezni, mert az ember minden kultúrában, minden élethelyzetben, szinte minden pillanatban a maga másmilyen valóságát mutatja, és mi, néző-emberek beleéljük magunkat az ő helyzetébe. Fűvel-fával, hegyekkel és házfalakkal ritkábban esik ez meg. A többi lényeg, a többi trófea - táj, sportesemény, egzotikus környezet és építési kultúra képi felmutatása - még akár ha HDR szuperbőrt húztak is rá, mind inkább redundáns képi beszéd: ismereteink terepén újat nem nyújtó, fölösleges minőségi közlés.

Ennek meggondolása nyomán furcsa lelkiismeret furdalása támad a nézőnek, mikor ezt a gyorsan átfutott, hatalmas Hamdan képanyagot képzeletében visszapergeti.

És csakugyan: egyetlen fotó sem akad itt, ami ne emberábrázolás volna! Az előtérben vagy a távlat mélyén akár, mindenütt ott a cselekvő ember, a látványnak értelmet adó emberi elevenség, az emberi különösség. Turista-szemnek való világ ez, amiben azonban naivan és boldogan nyüzsög az élet. Jó észrevenni ezt.

A redundáns felfedezések versenye is szolgálhat, bizony, sokak örömére. Csak hát, ahogy írja a fotográfia a maga történetét, s kutatja a maga mimindenrevalóságát, mind többen akadnak a fotografálók tengerében olyanok, akiknek könyökén kezd kijönni annak látványa, ami bárki számára lefényképezhető.  A kor tanult élvonalában sodródók meg már egyenesen undorodnak attól, ami másokra esetleg még az esztétikai felfedezés zsigerileg megunhatatlan érzésével hat, akik ismét és ismét képesek közelíteni úgy, mintha a világ nem is változna.

Sok tanulatlan lúd itt-ott még legyőzi a tanult disznókat! Csak az is igaz, hogy sok lúdnak mind több média-fecske látvány-spekuláns igyekszik elrontani a nyarát :-)

Jó azoknak, akik még átlátnak a formán, akár ha az éppen rossz is. Jó azoknak, akik folyvást a megpillantásos élvezkedés szempont nélküli tengerszemében lubickolnak, és örülnek, jégetnek egzotikus külsőségek láttán. Vagy sírni és kacagni tudnak fáradhatatlanul számukra ismeretlen emberek helyzetén, szokásain. Átnyúlnak a kép felszínén és lelkükkel szólongatnak másokat.

Jó azoknak, akik még sosem gondoltak azzal, redundáns látvány, mi is volna az, csak fotóznak, fotóznak és fotóznak, mert szeretnek fotózni.

Haj, régi idők! Hiszen ilyenek voltunk valaha mi is.

Csak aztán, sajnos, megjött az eszünk :-))

Szélnek eresztés

 

Szárnyasoltár szerkezetű, vetített képmezőben gondolkodtunk valaha. A középkorra kacsintó, statikus-dinamikus funkcióban Hemzőtől Eifertig sokan megvágyták már, és sikerre is vitték ezt a formátumot. Mi azonban bonyolultabb, technika igényes multivízió műfajban gondolkodtunk, oly bonyolultban, hogy sehogy sem akart elérkezni a pillanat, amikor végre nem hiányzik semmi kütyü, és belevághatunk a megvalósításba.

Most, mikor már nappali fényben száz négyzetméteres paintuppal meszelnek, és a hülye is tudja, hogy ama hajdani piszlicsáré multivíziózásnak lőttek, péntek esti nosztalgiából visszaidézzük rég aktualitását veszített szinopszisunkat, csak hogy szélnek eresszük azután a sárguló időben. (Hoppá! Ez ma oly divatos metonimikus szójáték volna.)

Képmezőnk 1:2 oldalarányú. Két szélen egy-egy decens, ősöreg, bezárkózott ablak.

Középen sötét mező, talán csak az ablak, mint fogalom sémája, amiben csukott szem jelenik meg.

Mintegy válaszként e felbukkanásra, a két szélső, hallgatag ablak körül az architekturális széptevés történelmi mintái derengenek fel: az ablakkeret elkezd fejlődni.

A fejlődés – Füles mester által harsány mód kritizáltan - leírja a történeti stílusokat, jobb és bal oldalon kicsit másképp, valamiféle fáziseltolódásos kettősséget éreztetve. (Na igen: „valamiféle” kettősség – ez itt a blöff helye.)

A díszesedő, gazdagodó keretformák egy idő után két szélről középre vonulnak, és a zenében hallható kemény változással együtt eklektikusan összeolvadnak (eklektikusan, mert ugye, mi másmilyen egyszerre emelkedett és követhetetlen módra hivatkozhatunk?)

A középső, négyzetnyi mezőben, a felnyíló szem körül elkezdődik a modern korszak.

Az ablakforma mindenféle funkcionális és formális átalakuláson megy át, fémablakok, ipari ablakok, sőt, ismeretlen rendeltetésű nyílások alakulnak ki, váltogatják egymást D-Vektor által patentírozott neoklasszikus átúszásban.

Ez a középen kialakult nyílás átalakul az élet kommunikációs és fogyasztói forrásává:

A ”felnyílt szem” különféle evilági ”modern” szimbólumokat köp ki magából, szériában.

Többféle vonatkozás - például szexuális (naná!) - jut érvényre. Akt, ami lábai és egyéb kellemei között a modern design különféle kommunikációs eszközeit szorongatja, mindegy, mi mindent (de azért hogy mégis micsodákat, erre engedjük át majd még jó időben egy nagyobb tárgyi tudású vagy nagyobb kelléktárral bíró valakinek a válaszolás jogát! hehe...)

Később megjelenik a középső mezőben annak a kezdetkor két szélen látott, hallgatag, ősöreg ablaknak műanyagból fröccsintett, kicsinyített mása.

Elkezdődik a modern lét középső szülőnyílásán (gyengébb szponzorok kedvéért ablakán) át a nosztalgia-idolok sorozatgyártása: például a két színes, bedeszkázott ablak modern státusz-szimbólumok (bankkártya, lézerizé stb.) és a forgatás lehetőségének végre-valahára elérkezett idejével összecsengő divatelemek (Ádám, tudsz követni?) által keretbe foglalva. Képes levelezőlapok százain röpköd szét az ősi forma, beborítva most már a hallgatag ablakokat is ott, két szélen.

Ez a csúcspont. És ekkor visszaúszik a megkergült zenébe a tenger hullámzásának hangja és a szél zúgása, és a két ősöreg ablak hamarosan feltárul.

Mi van mögötte? Mi hallgatott ott évszázadokon, évezredeken át?

Na, mi?! A kérdés elvileg bármilyen irányban nyitott, de a válasz dramaturgiai szerepe hangsúlyos nagyon: itt rejlik egy lehetséges nagy-nagy Gondolat a világról, az Örökről, az ember atavisztikus valóságlátásáról (esetleg folyvást újjászülető gonoszságáról), na meg a határtalan tudás és képzelet korlátairól.

Kérdésfelvetés kell hogy legyen ez a maga teljes ablakságában, amit borzongatón fest alá a szél.

Széljegyzet:

Bár csak annyit láthatna az ember ma is, amennyit eredendően, még az elvont okosodás előtt láthatott! Ez bizony szép vágynak, bölcs dolognak tűnik elb*..ott világunkból tekintve, így, visszamenőleg. Ám de akkor semmi nem fejlődött volna! Másrészt: javunkra szolgál-e a fejlődést hajtó kíváncsiság és képzelődés valóban? Szabad-e hozzátenni a természetes evolúcióhoz, jogos-e, hasznos-e hogy az ember hajszolja létfeltételeinek fejlődését? S hogy érvényesülni akar bármi áron, ami embert emberrel szembefordít halálosan? Mindez a kétes értékű történelmet szülő ambíció fenntarthatón értelmes-e? 

- effélék kell hogy majd eszébe jussanak a nézőnek, míg a látványt bámulja.

Monumentális tervünk eme dramatikailag behatárolt végkifejletét szolgálandó, szinopszisunk írásakor még csak annyi látványlik lelki szemeink előtt, hogy:

jobbról és balról tenger hullámok áramlanak tenger hullámokkal szemben: a hullámzás csapkodó hangjaival együtt, persze. Hosszan semmi más, csak ez. De nem sietünk, Chochol Károly barátunknak sok idejébe fog kerülni, mire megszerzi azt a rengeteg pénzt, ami ide kell.

Ahogy várunk és várunk, a két szélső ablakból kifelé ömölve valamiféle víztükörszerű csillogás lepi el a teljes képfelületet, szirének és delfinek játszadoznak abban.

Bal szélen fuldoklunk mi (D-Vektor és Pesövé Ofszi) egész piciben, jobb szélen a nürnbergi Keresztes Lajos egy kétezer éves barackmagot farigcsál.

cserebogár

szóval, hogy miből lesz. Ez itt a kérdés.

Költő és irodalomtörténész egy személyben mesélt bizonyos rendezvényen arról, hogy miért más a mai vers, mint a régi.

Magától értetődően szó esett arról, hogy mi van a költő fejében, mire használja a nyelvet, s hogyan változott meg a társadalmi - főképp a társadalompolitikai - valóság a költő körül.

A változásokat kiváltó négy fontos komponensként szóba jött, hogy megváltozott a vers (ezzel együtt a költő) társadalmi hatása, azaz szavának súlya, megváltozott továbbá a költő u.n. nyelvi magatartása, továbbá a retorikai stílus és az én-szerep.

Érintőleg szó esett arról, hogy súlyos történelmi konklúziók halmozódnak korunk emberének elméjében, minek következtében a gondolkodó ember revízió alá vonja a korábbi korok eszméit, és az emberi közösséghez való viszonyát is.

Szóba jött ennek következményeként, hogy a mai költők kezdenek pátosz, bölcselet és formai kötöttségek nélkül szólni, vagyis úgy fogalmaznak, mint akárki más.

Na de akkor miért ők a költők és nem más valaki?

A következő, jó részt új társadalmi jelenségeket takaró fogalmak egyáltalán szóba sem jöttek:

tudati modell (kontra valóság)

művészet

forma

kommunikáció

média

internet

könyvkiadási modell

virtuális valóság

vagyis olyan környezeti tényezők nem jöttek szóba, melyek nélkül lehetetlen megérteni, milyen hatásokkal és kihívásokkal néz szembe az, aki ma versírásra adja a fejét.

         Ilyenformán az sem jöhetett szóba, hogy miként kerekedik ki ma az u.n.  költő életmodell, vagyis hogy mitől, hogyan és miért lesz valakiből költő, akár sikeres költő.

         Következésképpen azt a modellt sem volnánk képesek továbbra sem megérteni, hogy egyszer csak valakik prima primisszima díjra jelölnek valakit, mondjuk egy költőt, aki aztán el is nyeri azt, miközben az író szakma csak néz, mint a moziban.

ODA-VISSZA

Helyszín a belvárosi úttest. Az esemény A gyalogos és B bicajos konfliktusa a zebránál, ahol majdnem baleset történt, s ezért felszikrázott, de már el is ült a szóváltás.

A, ím már magában:

Hiába törnéd be azt a liberális pofáját, amiért tesz a szabályokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.

B, ím már magában:

Hiába törnéd be azt a konzervatív pofáját, amiért tesz a szabadságjogokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.

Ha ha

Ha feleségünk tvan éves, akkor mennyi?

Apropó HA

Elhatároztuk, hogy ma valamelyikünk túlzásba viszi a dolgokat.

D-Vektorra és Pesövé Ofszira egyszerre esett az írás, tehát most ők felváltva írnak:

Sokakhoz képest talán nagyszerű ember vagyok.

Ambícióimhoz képest viszont egy senki.

Mondhatnám, hogy mindez az információs társadalom miatt van, de hiszen minden társadalom információ függő volt, legfeljebb a korábbiak a mostani elképesztőnél jóval kisebb mértékben.

Ha az ambícióimat félre tudnám tenni, s az időben is korrigálni lennék képes a rég történteket, akkor 1944 decemberi pincébe vonulásunktól előre menően életemben minden más lehetett volna pusztán annak okán, hogy apám, akinek a felkapott pesti hölgyfodrász szalonját bombatalálat érte, s aki 1945 januárjában sokszáz málenkij robotra elhurcolt társával együtt vérhasban elpusztult a premontrei apátság gödöllői könyvtárában, élve maradván alighanem belőlem is hölgyfodrászt faragott volna…

vagy figarót…

s akkor én most ollója kopott nyugdíjas női fodrász lehetnék, e mai valóság lehetőségével mit sem gondoló, sorsával megbékélt nagyapa talán, aki milyen jópofa Jancsi volt, vélné most sok-sok vén, loknija fakult nyanya.

És én csak rihegnék-röhögnék, amikor szintén jópofának mondott fodrász fiamtól, Jancsitól visszahallanám e hízelgő dolgokat.

csak egy szó

avagy gyakoroljuk, milyen az élet GÖELEVEN nélkül

Anyanyelv, vagyis egy nyelv anyánk kommunikációs hangzómintáit követve, nyelvektől még mentes (biológiailag előformatált) memóriamezőnkre önmagunk által telepítve.

Az anyanyelv, amennyiben kellően gazdag környezeti hatások közepette nevelkedtünk, a maga teljességében bírja tudatunkat, és szerencsés esetben ez a helyzet fordítva is.

Nem minden eset szerencsés azonban. Sőt!

A nyelv, még az anyanyelv sem ugyanúgy működik mindannyiunk tudatában. Ha anyanyelven kimondunk egy szót, az összes többi szót tudhatóan nem mondtuk ki. Ám ki gondol ezzel? Az ilyen irányú bizonyosság meglehet nélkülözhetetlen a költő számára, bár a szókincs kisebb-nagyobb százaléka mindenkinél, természetesen a költőnél is lebeg. Sok kifejezés és fogalomnév esetenként változón kínálja épp magát, néha nem ötlik az istennek sem eszünkbe.

Mégis, a szavak a nyelv egésze szempontjából egyenrangúak, és ott is vannak valahol elménk raktárában.

Ha a nyelvről, mint kognitív szerszámról beszélünk, a szocializáltság útján hozzánk nőtt egyedi nyelvhasználati késztetésektől, valamint világnézetet, politikai, ideológiai és más célokat szolgáló szókészletek jellegzetességeitől eltekinthetünk.

Aki magában is szeret beszélni, tudhatja, hogy a szavak - önmagukban állón - sajátos érzelmi aurát gerjesztenek. Minél többször mondja ki az ember csak úgy, önmagában állóan azt a szót, mondjuk, hogy kanapé, annál hülyébben kezd hangzani. Ha pusztán magunknak, különösebb okoltság és előzmény nélkül kimondtunk/leírtunk egy szót, e körülmény nem csupán a szó ízét erősíti fel: a szociális ösztön nyomban tételez egy kérdést is: miért? Miért pont ezt a szót?

Mindenki mond néha tudatosság nélkül szavakat, talán, mert beszédközpontját néha képtelen teljesen leállítani. Olyankor a fenti kérdésre a válasz legtöbb esetben ez volna: CSAK. Az ember természetesnek találja, hogy mondatai összefűződve hömpölyögnek elő, de lusta rendhagyó megnyilatkozásokra konstruktív választ keresni.

Sokan azt sem értenék, mi az, hogy kimondanak egy szót, mert olyat nem szoktak:  ha kinyitják a szájukat, rögvest beszélnek feltartóztathatatlanul.

Nem hibáztatnánk a CSAKos választ, ha az a CSAK merész vállalás volna, több volna, mint az elmével való játék lehetőségének lusta elutasítása.

Ha játékos nyelvi készséggel ajándékozta meg az ég az embert, akkor egyetlen szót kimondani, vagy leírni egy papírlapra, csak úgy magában, annyit tesz neki, mint játékra hívni az elmét, anélkül, hogy firtatná, miért pont ez a szó, és mire juthat majd ezzel a szóval. Sejthető ugyan, hogy egy ilyen önmagában állón előtérbe került szó nem teljesen ok, motívum nélkül kínálkozott éppen, küldte, sugallta valami, ám ez a játék szempontjából mellékes.

A magunkfajta grafomániás típus egy idő múltán rászokik arra, hogy homályos érzéseit szavakra konvertálja.

Egy olyan kis szócskával is, mint a HA, elménk háttértárának évtizedes távolságoktól halványuló messzeségéig visszatapinthatunk, hogy pillanatnyi választásunk motiváltságát - leginkább lelkileg – lényeges személyiségi vonásainkhoz integrálhassuk. Ez azonban mind-mind játék.

Bár célszerűségét tekintve semleges a játék, nehéz a szociális tényezőktől távol maradni, hiszen a szociális tudattartalmak folyvást jelentőségre törnek, igyekeznek minden szóba célirányosan belekapaszkodni. De miért is ne? Két elme legvalószínűbben a kollektív tartalmak mentén talál kapcsolatot.

Mi ezt a kísértést most legyőztük, hívhattunk volna játszótársul egy delfint vagy hívhattuk volna Markovicsot, de mi most magunkban játszottunk, s miután kellőképp koncentráltunk, a játék nekünk így sikerült:

     HA… -

              de inkább nem!

Körme sem vág húsomba

többé – minek is?

Reméljük, hogy a kedves olvasó felismerte a kissé fúrt-faragott haiku formát! :-))

Apropó haiku*

 Hónapok óta haikura jár eszünk kereke. A hátterében megbújó, csodálatra méltó  japán tradíció kultuszként gyűrűzik be Európába, ám mi tudjuk, hogy nekünk európaiaknak, azon belül magyaroknak semmivel sem alább valók a verselési hagyományaink. A haiku azonban 17 szótagos/morás tömörségével nagyszerű terepe költői lehetőségeink tovább - vagy ha tetszik újra - gondolásának. Minél tömörebb a költői kifejezés, annál inkább előtérbe kerül a kérdés, mi minden van a szavak között.

 

A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.

Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött szemünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez bölcseletileg mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.

Ennyi szembeötlő elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) érvényének tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, miként a jelzőkkel való jelzés is lehetne kevésbé hézagos)

ezért

a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-nek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve, bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle tovább adható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.

Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták gondolnák.

Probléma, persze, hiszen kétes terepen hazudni is lehet!

A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságteremtő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: - He??? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit.

A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.

A nyelv kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg jól megtapasztalható dolgokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is. Jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elménknek dolgokra visszavetített értelmezései (mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a valóság dolgaira), sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő kommunikációnak és egyetértésnek.

Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó!  Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme értelmezése szerinti fogalmak között jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelen nagy, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.

Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nemfogalmi síkok derengenek elő, egyszerre bizsergetve homo sapiensi öntudatunkat, infantilis pszichénket és kreatív képzeletünket.

Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások világa, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, befogadókat érintő szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy szavak által már rögzítve van. Vagyis a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.

Ám az embernek ismernie kell ezt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelvben kiépülő kommunikációs kultúrát, és szükséges felismernie okvetlenül a nyelv érthetőségében kínálkozó demokráciát.

A csasztuska úgy, olyannyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az elmét a felfedező gondolkodásról, az értelem és a lélek közötti üdvös átkapcsolásokról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett.  

 

* ezúton figyelmeztetünk egyes olvasókat, kik színvonalasabb cikkeinket rendre olvashatatlannak találják, hogy ezer számra léteznek már verbális homokozók, ahol olcsó apológiákban vagy viccecskék formájában akár könnyebb terepe kínálkozik a szellemi gimnasztikának.

GÖELEVEN utoljára

Szombaton rendezték a 2.Magyar Haikunapot a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban.
Az előző naphoz öltöztünk, kétszer fagyott le a derekunk ezen a februárba illő napon, azóta nyomjuk az ágyat.

A 10 órás kezdésre várakozva először a szombat édesanyja majd Josef Koudelka jutott az eszünkbe.

 Vihar Judit, A Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke
téli menetfelszerelésben végre beindítja a Haikunapot.

A hiánytalan befogadás érdekében minden haiku kétszer hangzik el a színpadon.
A felolvasás valamiféle ritus színezetét ölti.
Képünkön Vermes György haiku szerző, aki rá se hederít az időként elnéptelenedő nézőtérre: órákon át képes rendíthetetlenül olvasni alkotásait.

A múzeum szép kertjének egy másik szegletében Kelet-Ázsia fan-ek bűvölnek egy japán kártyalapot.

Haiku haibun ollóval, ragasztóval
Az egyik díjazott versenymű:

A holdnak fénye
cikk-cakkosra szaggatja
tájkép álmomat.

Szabó Aida haiku szerző mintha érezne valamit, főhajtásával mintha már GÖELEVENT gyászolná.

GÖELEVEN élete legutolsó lövése Vihar Juditot ábrázolja. Fókuszt már nem állított, optikáját többé nem húzta be.

Az utolsó fotók egyike. A lábramenés volt a szenvedélye.

GÖELEVEN egyik utolsó felvétele:
mintha gyászdal kottaképe lenne

Az ifjú GÖELEVEN, amikor még önfeledten játszadoztunk.
Nyugodjék békében!

Szomorú ez a nap nagyon. Meghalt GÖELEVEN. Kicsit látszott már rajta, hogy öreg, de tele volt igyekezettel, és pompásan rajzolt. Átvert bennünket jó párszor, az is igaz. 
Olyan volt, amilyen, de hűségesen lógott a nyakunkban. Elveszíthetetlen társ. Kidülledt optikával vitte el a kaszás, így hever most az asztalon.
Tegnap még készséggel igyekezett: Azonnal fókusz, jól értettem? Máris csináljuk főnök. Zoomolnánk, igen, csakugyan? Na, próbáljuk meg esetleg!
 Chochol Károly kollégánk nagyszabású kiállítás megnyitóján dolgoztunk tegnap estefelé, a Budapest Galériában. Az ott készült hihetetlen képekkel búcsúzunk GÖELEVENtől.

Chochol Károly 80 éves. Fáradhatatlan ifjú koráig visszanyúló, szem elé még sosem került rejtegetett kincseiből válogatott most egy kiállításra valót. Eltűnt az a világ, amiről ezek a fotók - leginkább a zsánerfotó hangütésével - mesélnek. A régi idők tanúinak, kortársainak szívében Chochol Károly felszítja a nosztalgia parazsát. Minden kép ritkaság a maga nemében, kortörténeti értékű felvételek.
Chochol Károly pompás jazz hangulattal indította a megnyitót számos-számtalan kíváncsi kollégája körében.
Valahányukat munkára ragadta a pompás légkör. El voltak ragadtatva.

Az autentikus beszámoló felvételeket ezeknél az alábbi uraknál tessék keresni:

Tóth József Füles derűs szavakkal méltatta a 80 éves fotóművészt.
Mi GÖELEVENnel nem tudtunk ellenállni tréfás beidegződéseinknek.

A MAOE nevében a fejesek köszöntötték Chochol Károlyt, s az egyesület legrangosabb elismerésében részesítették.

Chochol Károly a tőle megszokott gáláns módon, vrágcsokorral köszöntötte azokat a hölgyeket, aki kiállítása és hamarosan megismerhető új könyve összeállításában segítségére voltak.
Mi persze mindenre kiterjedően figyeltük az eseményeket.
Képünkön szarka és Szarka.

A kiállítási kópiákat Chochol Károly leánya, Etelka printelte.
Meghitt családi pillanat.