csak egy szó

avagy gyakoroljuk, milyen az élet GÖELEVEN nélkül

Anyanyelv, vagyis egy nyelv anyánk kommunikációs hangzómintáit követve, nyelvektől még mentes (biológiailag előformatált) memóriamezőnkre önmagunk által telepítve.

Az anyanyelv, amennyiben kellően gazdag környezeti hatások közepette nevelkedtünk, a maga teljességében bírja tudatunkat, és szerencsés esetben ez a helyzet fordítva is.

Nem minden eset szerencsés azonban. Sőt!

A nyelv, még az anyanyelv sem ugyanúgy működik mindannyiunk tudatában. Ha anyanyelven kimondunk egy szót, az összes többi szót tudhatóan nem mondtuk ki. Ám ki gondol ezzel? Az ilyen irányú bizonyosság meglehet nélkülözhetetlen a költő számára, bár a szókincs kisebb-nagyobb százaléka mindenkinél, természetesen a költőnél is lebeg. Sok kifejezés és fogalomnév esetenként változón kínálja épp magát, néha nem ötlik az istennek sem eszünkbe.

Mégis, a szavak a nyelv egésze szempontjából egyenrangúak, és ott is vannak valahol elménk raktárában.

Ha a nyelvről, mint kognitív szerszámról beszélünk, a szocializáltság útján hozzánk nőtt egyedi nyelvhasználati késztetésektől, valamint világnézetet, politikai, ideológiai és más célokat szolgáló szókészletek jellegzetességeitől eltekinthetünk.

Aki magában is szeret beszélni, tudhatja, hogy a szavak - önmagukban állón - sajátos érzelmi aurát gerjesztenek. Minél többször mondja ki az ember csak úgy, önmagában állóan azt a szót, mondjuk, hogy kanapé, annál hülyébben kezd hangzani. Ha pusztán magunknak, különösebb okoltság és előzmény nélkül kimondtunk/leírtunk egy szót, e körülmény nem csupán a szó ízét erősíti fel: a szociális ösztön nyomban tételez egy kérdést is: miért? Miért pont ezt a szót?

Mindenki mond néha tudatosság nélkül szavakat, talán, mert beszédközpontját néha képtelen teljesen leállítani. Olyankor a fenti kérdésre a válasz legtöbb esetben ez volna: CSAK. Az ember természetesnek találja, hogy mondatai összefűződve hömpölyögnek elő, de lusta rendhagyó megnyilatkozásokra konstruktív választ keresni.

Sokan azt sem értenék, mi az, hogy kimondanak egy szót, mert olyat nem szoktak:  ha kinyitják a szájukat, rögvest beszélnek feltartóztathatatlanul.

Nem hibáztatnánk a CSAKos választ, ha az a CSAK merész vállalás volna, több volna, mint az elmével való játék lehetőségének lusta elutasítása.

Ha játékos nyelvi készséggel ajándékozta meg az ég az embert, akkor egyetlen szót kimondani, vagy leírni egy papírlapra, csak úgy magában, annyit tesz neki, mint játékra hívni az elmét, anélkül, hogy firtatná, miért pont ez a szó, és mire juthat majd ezzel a szóval. Sejthető ugyan, hogy egy ilyen önmagában állón előtérbe került szó nem teljesen ok, motívum nélkül kínálkozott éppen, küldte, sugallta valami, ám ez a játék szempontjából mellékes.

A magunkfajta grafomániás típus egy idő múltán rászokik arra, hogy homályos érzéseit szavakra konvertálja.

Egy olyan kis szócskával is, mint a HA, elménk háttértárának évtizedes távolságoktól halványuló messzeségéig visszatapinthatunk, hogy pillanatnyi választásunk motiváltságát - leginkább lelkileg – lényeges személyiségi vonásainkhoz integrálhassuk. Ez azonban mind-mind játék.

Bár célszerűségét tekintve semleges a játék, nehéz a szociális tényezőktől távol maradni, hiszen a szociális tudattartalmak folyvást jelentőségre törnek, igyekeznek minden szóba célirányosan belekapaszkodni. De miért is ne? Két elme legvalószínűbben a kollektív tartalmak mentén talál kapcsolatot.

Mi ezt a kísértést most legyőztük, hívhattunk volna játszótársul egy delfint vagy hívhattuk volna Markovicsot, de mi most magunkban játszottunk, s miután kellőképp koncentráltunk, a játék nekünk így sikerült:

     HA… -

              de inkább nem!

Körme sem vág húsomba

többé – minek is?

Reméljük, hogy a kedves olvasó felismerte a kissé fúrt-faragott haiku formát! :-))