Haraszty István galéria avatója

Január utolsó hétvégi napjain fogadta Haraszty István Édeske új kispesti galériájában művészbarátait, és prominens ismerőseit. A galériában Édeske művei láthatók.

Milyen a jó fotótéma

Egyre kevesebben nem fényképeznek.
Tegnap is láttam néhány tucat kocafotóst. Még hozzá nem is akárhol. Édeske új galériájában, például. Az egyiket úgy hívják: Farkasházy. Szomorúan téblábolt, mert lemerült elemmel érkezett. Kapott aztán, és onnantól fogva az unokáját fényképezte. A kulturális látványtenger kellős közepén.
Hát igen, néha nehéz tisztázni, hogy mi a jó téma.
Ezért most vázlatosan átfutnék rajta:

Milyen a jó téma - már szerintem, ha egy kis jóindulat van benne

 

Legyen okos az ősi arc! Okos, de egyben távoli és ez által egzotikus meg ártalmatlan.

Legyen minden igaz! A kő kemény és a vaj puha!

A vonat robogjon, ha tizedre állítottam!

A graffity ne legyen olvasható nekem!

Ja, persze amikor rajta vagyok, csakis halkan robogjon a vonat. Csak hogy jól halljam, kábé mennyivel lőtt a gépem.

Az ülés pedig ne süppedjen!

A tejszínhab álljon, mint a jancsiszög!

Más esetekben a téma tartson ki minimum addig, míg beállítok (esetleg jöjjön nyomban még egy vonat)!

A dolgok felszínükben hordozzanak mélységeket!

A cápa ne kezdje nekem a repülőgépeinkről koppintani a formáját!

Legyen felhős az ég, oké, de a felhő ne legyen vastag!

A légkörben felgyülemlő elektron töltés-fölösleget a jóisten vezesse fölfelé, ahová akarja! Ne játssza itt a Zeuszt nekünk, ezen már túlvagyunk!

A túlvagyunkot pedig ne kelljen különírni! A különírnit se, mert az zavarossá teszi a szőrszálhasogatást! Szőrszálhasogatás detto.

Na igen, legyen a vaj puha, de percig se avas!

Keleti Évának legyen kis koffere!

Akinek hatalmában áll, rántson jótékony leplet a szörnyű autókarambolok köré, de olyasféle kivitelűt, hogy legalább arról lehessen akkor már jó képet csinálni!

Még ami a graffitiseket illeti: a festék lemosható legyen, igen! És mindenki firkáljon! Még a képviselők is! De szigorúan olvashatatlant!

Karácsony tájt a Fenyőt csak kivágják, géppisztollyal ne ejtsék el szegényt!

Ha feleségemmel önkioldólag táncolok, üveggolyó formájában sem tartok igényt a távolságra. Más esetekben, a közelség formájában legyen bármikor kéznél üveggolyó!

De az üveggolyót inkább távolság formájában kérem, hisz kultúrember vagyok.

Herbst ne nézzen nekem úgy, mint ki nem érti, mi a Winter, a Frühling! A Morgenről meg ne csak Az jusson eszébe, a mór 'gen! S tudjon Sontagról is!

A tél? A hóemberről derüljön ki ez-az! Legyen például hódudája!

Bár a telezés... !

Ha lencsém elé kerül, legyen inkább pusztán szemrevé telezés.

Ja igen, a kő kemény legyen, az üveg meg legyen visszaváltható! (Nem, nem az üveggolyó!)

Legyen rozsdává a vas, teljesen ám!

A rozsda őrizze a formát, a dologét, ami már nincs többé, de volt.

Az igazságot anyag voltom csalárd mivoltáról ne vágja senki szemébe a szél.

Végezetül: ami a háttérben eddig felgyülemlett, az most ne kezdjen el nekem az előtérben felhalmozódni!

És minden, minden kívánkozzék full auto módba, hogy a művészetet maga választcsa meg a gép!

bárnincsráokom

Ma megint ma van. Visszatértem az életemhez. Viszont nem emlékszem, mi volt előző életemben, még 2010. július 16 előtt. Pontosabban 15-én - például. Segítség! Mit is ígértem? Kicsodáknak is? Ja, igen! A Gyöngyi! Meg a Füles! Vajda Janó, az egy nyugodt ember, de ezek ketten már ássák a sírt. Remélem, maguknak. Aztán majd úgyis én fekszem bele. Na, erről több szó nem kell. A sors intézi ezeket. Ja, igen! Vakk, meg Olvass. Itt ások én. Aha!

Háztömbünk hátsó sarkán

Oly sok helyre elmehettem volna ma!

Megnézhettem volna a Lerágott Édent a Városmajorban (Húsz perc metró, még tizenöt gyalog). Beugorhattam volna a koncert miatt (Mendelsohn Éliás a lobbista - MŰPA) mindeddig elmulasztott Nessim kiállításra (Vektor! Mi? Vektor? Nocsak, nagyon kíváncsi vagyok!), de az legalább háromszázötven méter gyalog innen. Így hát én, lusta disznó az Erzsébetvárosi Közösségi Házat választottam háztömbünk hátsó sarkán, ahol módomban állt Baráti Meghívásra egy háromsorosomat és egy tízsorosomat elszavalni az Erzsébetvárosi Irodalmi Délutánok keretében. A huszonhatsorosomról végül mélyen hallgattam, új fiúnak számítottam ugyanis, nem jó ajtóstul felrontani a parnasszusra.

A régi motorosnak számítók persze nem voltak ilyen szerények. Költői tömörségű felvételemen Madár János költő hallgatja az egyik felolvasót: vers két lépésben.

FEKETE ZEN

Tolvaj tört be távollétében a zen mester otthonába, de nem talált semmi elvihető értéket. Várta hát, hogy a mester hazatérjen, és elvehesse gúnyáját.

- Sajnállak - mondta a mester, amikor este hazatért - az én ruhám nem sokat ér, de neked adom a Holdat.

- Az nem a tiéd, válaszolta a tolvaj.

- Nem-e? Neked adtam, de akkor most elveszem tőled. - Azzal kiszúrta botja végével a tolvaj mindkét szemét.

A tolvaj abban a pillanatban megvilágosodott.

IMÁDOK TÉVEDNI

Most jött meg Soltész Rezső jól fésült magazinja, a FotoVideo, címlapján valami elképesztő ábrázattal.
 Emberi szőrzetben ennyire lángoló feketét még nem láttam. Nézem a szenet nyelt pórusokat, az állon a szőke srác penetráns fekete szőrszálait, és látom, hogy a gyér szálaktól még uralt sávban mennyire világít az ürge nyaka. Ennél már egy ovodás is ügyesebben nyúl bele a képbe, mifelénk. Ezután olvasom, hogy a fotós, Lyle Owerco egy amerikai Hasselblad Master, kinek fotói számtalan filmben kerültek felhasználásra, de filmez is, már Robert Redfordot is rendezte.Up-and-coming című képét is közli a lap, ami valamiféle lélek körüli metaforikus (!) témát kerülget kétségbeejtőn sivár ambient világításban.
Hát akkor most vagy én vagyok a hülye... vagy valakik nagyon felfújtak valakit.
De imádok tévedni.

Dörzsölt öregkor

Szunnyadozunk vagy huszan a háziorvosi váróteremben, amikor megszólal a csengő, nyílik a bejárati ajtó, és becsoszog egy igencsak öreg anyóka, keréken guruló, tömött bevásárló zsákjával. Leül, még inkább elterül a padon, piheg, apró arca fölött ejtőernyőnyi beret sapka. Közepesen hosszú nyúlszőr bundáját le sem veti. Nem kérdezi, ki után következik. Üldögél már vagy tíz perce, amikor néhány érthetetlen szót gagyogva feláll, megy a bejárathoz, s eltűnik kocsistól, ahogy érkezett.

Miután sorra kerültem, s nyafogtam egy sort, a postára tartok csekkjeimmel, és látom ám, hogy az öreg anyóka ott csücsül, karja alá szorítva tömött csomagja fogóját.

Most értem meg: kutya baja, csak fárasztja a cipekedés, ezért leül itt-ott, pihen kicsit. Erre visz az út hazafelé. Nem szégyellős, mindent számon tart s használatba vesz, ami kényelmére kínálkozik.

A dörzsdölt öregkor jutalma.

Négyszáz is lehet, négyszáz is lehet... meg Magyar Kultúra Napja

Hogy én mivel kezdem reggelente?

Először is kimondatom feleségemmel az alapvető élelmiszerek árát, többször, jó hangosan. Egyetlen napot sem szabad elmulasztanom. Ha csak pár hetet is kihagynék, alighanem sokkolóan hatnának rám az aktuális adatok.

Fontos már előjelzés formájában megbarátkozni a valóság még csak tendenciáként fenyegető voltával.

Alapvetően nem vagyok ínyenc, nálam élen a félbarna kenyér. Sajtban viszont, sajnos, már képtelen vagyok letenni velem született kékpenészes arisztokratizmusomról.

Így aztán ki-kicsúszik egy átok is a számon reggelente, a ki ne mondjam emirátus égig érő, rossz szimbólum értékű csodáit illetően, amelyekben szorgos pékjeink és sajtterelgető pásztoraink minden hordónként elszívott energiája benne sűrűsödik.

Közben már délelőtt lett, bekukkantottam levelezésembe. 
Ex pót-szülővárosomból (persze valójában csak az e-köztes térből) meg-megszólít egy robot, efféle átlátszó szöveggel: "Kedves dozi! Megnézték a profilodat..."

Hm. Már jó néhány hónapja nem is fordultam profilba, teljesen szembe néztem, mindenek előtt persze az országos történésekkel, de eközben önmagammal is, és ha csak lehetett, a hozzám fordulóknak sem fordítottam hátat.

Aztán jön időnkint egy ilyen üzenet ugyanonnan:

Némi logikával kikövetkeztethető, hogy valamelyik ex tanáromról van szó. Próbálok visszaemlékezni. Kedves osztályfőnököm egészen biztosan nem üzenhette ezt, mert ő tud magyarul, egyebek mellett tőle tanultam, hogy a hozzás igék ragként hoz-hez-hözt vonzanak. Szóval, "...hozzáadott ismerősei közé", ezt csak valamelyik balfék tanárom írhatta - volna, de nem, nem emlékszem, hogy nekem ennyire hülye tanáraim lettek volna. Illetve volt kettő is, csak azok már 120 évesek lehetnek, százhúsz év alatt már csak-csak megtanul az ember beszélni.

Robot, aligha kétséges tehát. Az ember eleven fiának, tudnia kell, hogy a levelet ismerősünknek név szerinti mexólítással kezdjük, és tudnia kell, már ha valóban ismerősök vagyunk, hogy a mexólításban melyik szó a név.

Ezért gondolom, hogy robottal van dolgom, akivel ez esetben persze ahhoz illő hangon kell beszélnem.

Kedves Robot! Megkérhetnélek, hogy menj a p...ba? Rejtjelesen fogalmaztam, hátha mások is olvassák. Ha valóban robot vagy, csupán pár másodpercedbe fog kerülni a "p" legvalószínűbb jelentésére rátalálni.

Most ocsúdtam fel: ma van a Magyar Kultúra Napja!

A Magyar Kultúra Napja alkalmából tesztelték a fiatalokat a tévé nyílt színe előtt, hogy tudják-e vajon, melyik az eredeti Kölcsey alak, a  "hozz reá víg esztendőt", vagy a "hozz rá víg esztendőt" Az enyhén dülledt szemeken látszott, szinte mindenki magában dúdol, hogy meggyőződjék, miként is íródott a Himnusznak azon sora pontosan. És persze a "hozz reá"-ra tippeltek - tévesen.

A tudós, az ügyeletbe szólított, akit én általában nálatoknál kevésbé szeretek, mondott valami nagyokosat, amit csak ő tudhat, az említett tévedést meg annyiban hagyta, hogy - kvázi, ejnye, ejnye! - mindenkit megtéveszt az éneklés.

Azt viszont, hogy mi van e mögött, már sem ő, sem más nem említette meg.

Hallható gyakorta, hogy Erkel teremtett Kölcsey Himnusz című verséből igazi, nemzeti himnuszt. Valóban. És még azt is megkockáztatnám, hogy e vonatkozásban nagyszerűbbet alkotott, mint Kölcsey. Ehhez persze a maga lehetőségeit komolyan kellett vennie. Csodálatos dallama a maga belső természete szerint itt-ott eltér a vers ritmusától. A dallamban, oda, ahol egyetlen szótag, a hozz rá "rá"-ja van, díszítés kívánkozhatott, így két hangot kell énekelni. A magyar fül, mert a magyar fül azért nem hülye, rögtön felismerte, hogy a rá-nak van egy két szótagos párja, ami ide hibátlanul illik. Így hát reát énekelünk. Aki leszámolja a vers sorainak szótagjait, az tudhatja, hogy a "hozz rá víg esztendőt" lesz ugyanannyi szótagú (6), mint az "a múltat s jövendőt" (6). Ám az ember szívesebben énekel, mint versel.

A himnusz dallamának folytatása is ugyancsak érdekes, mert egy csaknem másfél oktávon át ereszkedő gyönyörűségesen egyszerű lépcsőzet ez (Csajkovszkíj Hattyúk tavában van valami hasonló megoldás), ami úgyszintén nem felel meg szám szerint a vers szótagolásának, de hiszen nem botlanánk-e meg, ha a lépcső egyik lépcsőfokát elhagynánk? vagy pedig azt kellene énekelnünk: megbűnhődte már e né(h)ép... ezért Erkel a szép lépcsőzet legalsó fokához átcsalta a következő sor névelőjét: "megbünhődte már e nép a"  és azután jön az utolsó sor, ahol a hiányzó névelőt meg egy magánhangzó enyhén hehezetes nyújtásával mégis csak pótolnunk kell: múltat s jöve(h)endőt. 

Én legalábbis így látom.
Ezt az egészet csak magamnak írtam ám, de azért lehet vitatkozni.

Florius?
Szabó Géza Tanár úr?  

Florius Úr, aki nem pontosan tudta, hogyan kell az észrevételét továbbíthatóvá tenni, utólagos e-mailben ezt írta:
"Kb ezt írtam: egy dolog a nótajelzésre írt vers (mint a Himnusz) és más dolog a megzenésített vers (mint a Himnusz). Ez utóbbi esetében a szöveg kiszolgáltatott helyzetbe kerül a zeneszerző önkényével szemben, akinek a prozódiáról való elképzelései nem mindig egyeznek a mi mai felfogásunkkal. A többire nem emlékszem.

nnnna!"

 Szabó Géza Tanár Úr, akinek a bejegyzése már a leghalványabb szándék mérlegelésénk stádiumában elveszhetett, a maga e-mailjében világosabban szólalt. Miután közölte, hogy nyitott kapukat döngetek, ami körülbelül annyit tesz, hogy elég nagy marha vagyok, mert valóban, ugyan ki a fene döngeti a már nyitva lévő kaput? és hogy-hogy én azt nem tudtam, hogy nyitva van, szóval a nagyszerű tanár úr, aki Janus Pannonius félig elveszettként lappangó dicsőítő énekének elveszett felét nem rég  hihetetlen bátor és okos következtetések nyomán megtalálta Nápolyban, a világ legnagyobb csodálatára, elküldte most szerkesztőségemnek a vele készült interjút, melyből kiolvasható, hogy Kölcsey, református lévén, a kálvinisták 130. zsoltárának dallamára írta Himnuszát, ami épp a bűnbocsánatról szól (lásd: "megbűnhődte már e nép... " stb.) és szótagszáma illetve sortörése pontosan megfelel a Himnuszénak

Ami Erkelhez való viszonyunkat illeti, Szabó Géza felhívta rá a figyelmemet, hogy holmi 13 szótagos már nem is emlékszem hogyan mondva tört soros régi alakzatról van szó (7 és 6 szótagú a két sor), ami természetesen nem passzolt Erkel szimmetrikus veretű elképzeléséhez, és ez okozza az elcsúszkálást és a kényszerű éneklésbeli hajlításokat.

Mindkettőjük értékes adalékaiért igen hálás vagyok.

A FENNTARTHATÓ SÓDER-ÁRAM FEJLESZTÉS

Ha mindezen fenti, érdekes kijelentéseket figyelmesen olvassuk, és ettől sarkallva Kasza Gábor képeit is figyelmesen szemügyre vesszük a Magyar Fotográfia Mai Manóról elnevezett Házában, akkor kétségtelenné válhat, hogy ez itt a ház újkeletű múltjának eddigi legnagyobb ködevése.

Kasza Gábor szavaival élve, aki eme kiállításával állítólag a fenntartható környezet problematikáját elemzi (szerintem legeslegfeljebb pedzi), "iszonyúan megtisztelő",

hogy annyi mindenki közreműködött ebben a Stage-fotó színházban.

 Ebben a tudatosan választható útra célzó bábjátékban (mindenek előtt arra kaptunk ötleteket, hogy hogyan heverjünk és tébláboljunk kilátástalanul sivár helyeken.)

Kasza kópiái jóval nagyobbak, mint képei.

A magam fajta néző a fenti beharangozó szavaktól hiába válik oly felajzottá, mert a képek katartikus értelemben ugyancsak semmitmondóak.

Kicsit sok, egyre több mostanában a "kutatás", a "vizsgálás", a világrengető megoldásoknak köldök tájon való keresgélése.

 Novák Péter kultúrmunkás sóderéhez

Kasza Gábor tette fenntarthatóvá az áramfejlesztést egy Novák által
rendelkezésre bocsátott dinamó-
szobakerékpáron.

A fenntartható áramfejlődésnek egy másik útja.

Kasza Gábor, Novák Péter (teker) meg ÉN.

Megvallom, volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy esetleg betartok a fejlődésnek, de aztán megembereltem magam :-))

Mindamellett kedves buli volt. Hemzsegtek százával a kis tejfeles lábúak, élvezték egymás társaságát, meg hogy hú, né'má, mekkora képek ezen a menő helyen!

Egy látogató, aki láthatóan döntetlenre tippeli az Emberiség - Kihívások mérkőzést

Én meg Balla András borát kóstolgatván, ki szintén tárlatot nyitott itt, ezen az estén, azt éreztem folyvást, hogy kicsit savanyú a szőlő.

Na, egyszer-kétszer kétségtelenül volt olyan érzésem is, mintha épp egy pillanat volna itt, talán épp az a fenn említett bizonyos, és nem akarna elmúlni, hál istennek, legalábbis míg el nem hangzik a fenntartható fejlődés kihívása, megválaszolva aztán az én kasza által szorgalmazott aggkori éberségemmel, az optimistával, amit a nálam jóval fiatalabb, még bizakodással telt Kerekes Gábor, kicsivel később, borát levegőztetve imígyen tett szóvá:

Stenczer Sári tv-interjút ad.
Nagyon úgy nézem, hogy ez a Sári se bízik az emberiség győzelmében.

Mindig is lábra mentem

Ahogy az archívumomban turkálok,
egyre nyilvánvalóbbnak látom,
hogy mindig is lábra mentem,
illetve hogy mentem én lábra,
naná, hogy mentem, régen is,
csak csiga lassú lehettem,
vagy én vagy a gépem.
Íme, elkésett lábramenéseimnek két szép példája :-))