Kedves Egészségem

A XIV. Váci Nemzetközi Diaporáma Fesztiválon,1992-ben nyert trófeám így szolgálja e nehéz időkben Kedves Egészségemet.

Wish you were there

Vásárlók zsúfolt kiránduló vonata a régi szép idők Klauzál téri csarnokában

Most rendelet írja elő, hogy 9 és 12 óra között csak a veszélyeztetett korúak vásárolhatnak. 





Járvány idején kockázatos minden szabály, aminek ellenállás esetén csak testközelből lehet érvényt szerezni. Elég egy aprócska ja,nemtudtam, ami aztán ragad mint a vírus, és már az áru gondolák közti sűrűségben kéne kideríteni, hogy a szabályozás szerint kinek ottléte jogtalan.

A rettegő embernek legtöbb érzéke a káoszhoz van.

Járványtudati attitűdök

Jajajj! Itt ennyien vannak?

(Arra gondol, hogy bárki megfertőzheti, aki a közelébe kerül.)

Jajajj! Itt ennyien vannak?

(Arra gondol, hogy bárkit megfertőzhet, akinek a közelébe kerül.)

Istenem! Ennyien itt?

(Ezt gondolja: Mit vétettem! Miért büntetsz engem!)

A sok pánikló itt van és kész.

(Arra gondol, hogy ezek folyton rettegnek valamitől.)

Mind most, na persze!

(Ezt gondolja: "Sok bunkó proli! De aki a közelembe jön, agyonvágom.")

Ah, mennyi olvasó!

(és arra gondol: "Csak az fertőzhet engemet, ki olvasta összes versemet.")

Jajj, megint ennyien?!

(arra gondol, hogy akkor inkább ma sem eszik.)

Kik ezek itt?

(Azt dörgi a bevásárló kocsit toló feleségének: "Látod? Nem megmondtam, hogy ezeknek nem lesz elég világos, hogy hánytól hányig ki jöhet?!")

Jajj! Ennyi ember a vírusos pénzével!

(Rettegve azt gondolja, hogy nincs kitalálva, hogyan lehet valós időben fertőtleníteni.)

Na persze, hogy itt hemzseg mind!

(Arra gondol, hogy Aristotelész mit gondolna most a dianoetikus erényekről, és ha az axiológusok e helyzetet most nem szociológiai jelenségként vizsgálnák, akkor hogyan.)

Kedveskéim! Kicsit sokan vagyunk!

(Arra gondol, hogy aki most macskaeledelt keres, az csakis jó ember lehet.)

Mi lehet ott!?!

(Arra gondol, hogy inkább látni kéne, mi van ott, de az túl veszélyes.

A szóba jött karakterek:

Az önzetlen, a beszari, az önző, a magányosan élő, az alanyi, a közönyös, az égbe révedő, az élhetetlen, a rend-fertőzött, az éppen dolgozni kénytelen, a filozofikus, az erőszakos, az ügyeskedő.

Közülük az egyik én vagyok :-) P.O.

Egyelőre ennyi. A változatok lajstroma szinte végtelen.

Vers magam főzte kávéval

Maradj otthon, igen,

de elméddel indulj el egy jövőbeli, okosabb hazába!

Ma van a költészet napja, ami most innen, karanténomból gondolatok közvetítésére sarkall.

Kölcsey Himnusza nekem egy önvereséges szép sopánkodás, most már ugyancsak ideje múlt irányultsággal. De remek erkeli foglalatban, és tudjuk, ilyesmi kell a népnek!

Viszont a legcsodálatosabb hozzánk szóló, nemzetmegtartó verset, amit valaha olvastam, szintén ő  írta, KÖLCSEY FERENC

mert úgy látom, hogy a HUSZT , amikor olvassuk, nem annyira a romantikus és időmértékében is veretes költészeti hagyományainkat idézi, hanem máig hatóan mind inkább az értelmes jövő lehetőségéről szól.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

1831

A legtöbb hazafiasan buzgó ész mindebből az utolsó sort vési be, és zengeti irányadóan. De mi az irány? Érdekes mód, a legtöbb hazafiasan buzgó ész átugorja az irányadó lényeget, ami az utolsó előtti sorban olvasható. A bölcs Kölcsey szerint a jelenkort nem a magyar múlttal kell összevetni, hogy a "hass, alkoss, gyarapíts" buzgalma értelmes mederbe ömöljék, hanem a jövővel.

Hogy mik volnának jövőképes erőforrásaink a mában, hogy miként fessen az a jövő, hogyan foglaljon közös és szorosan összetartó identitásba minket, hát azon e napon és mostanában adódjék idő filózni!

Ébresztő, Magatokban Magyarként Hívő Emberek!

Kik azok a szikek?

Fél kilenc sem lehet. 

Védett kor felé tendáló feleségem a számtalan Sherlock Holmes novella egyikét  hallgatja mobilján, önkényesen kijelölt sarki karanténjában, a hárfa és a tévékészülék között.

- Irtó jó! - mondja.

Tudok róla. Most töltötték fel a vírus helyzet miatt, hogy kioltsák az öreglányok mászkálhatnékját.

- Te tudod, kik azok a szikek? - kérdi tőlem hirtelen, a novella egyik mondatára célozva.

- Hát persze! - mondom nyeglén. - Megmutatom. Gyere ki az erkélyre!

Kíváncsian felugrik, pongyolát kerít, és már ott is van.

Alattunk a tágas Blaha Lujza tér. Mindenütt hemzsegnek az emberek, mintha a koronavírusról mit sem hallottak volna. Mintha ott, lent a legártalmatlanabb békeidő honolna.

- Na, látod? Az a sok ember, aki innen egyszerre látszik, mind-mind szik. Kérte Orbán Viktor a tévében, hogy maradjanak otthon, de egytől egyig baszik rá, mind igyekszik valahová, és addig nem nyugszik, míg egy marék vírust be nem kap. Igen, a sziknek szikrányit sem számít, hogy az idő hidegszik vagy melegszik, mindig azt csinálja, ami neki tetszik.

Befut a térre a tömött villamos.

- Látod, hogy mindegyik mekkora hévvel tolakszik? Pedig ez nem is a HÉV, hanem csak a villamos. Na, ezek mind szikek. Azt a dagadt ürgét, aki a villanyoszlopot támasztja, minden nap látom. Bizonyára folyton eszik, mert napról napra csak vastagszik. Ha nem szik volna, soványodna. Ott távolabb, a sárga padon, az az ürge, akiről innen is látszik, hogy sosem mosakszik, minden reggel oda telepszik, és egész délelőtt ott alszik, míg nem az élete lassan elenyészik.

Na és, látod a parkolóban azt az ürgét, aki kézi fúróval igyekszik lefejteni a kerékbilincset a kerekéről? Otthagyta az autóját két parkolóhelyen keresztbe, mert szik, és nincs tekintettel másokra. De most jól rába...farag. A közterületes, aki egész nap itt bóklászik, pont az  ilyenekre vadászik. Már jön is, most mászik elő a fenntartó autójából. Fenyegetőzve hadonászik. Tehát ez is szik meg az is szik. Lássuk, egymással mire viszik!

- És tényleg, jó nagy darab - sikkant élvezettel felségem -  egy grizlivel vetekszik. Látod, tollért kotorászik, és már írja is a csekket.  Emez meg most kinyitotta a nagy pofáját, és úgy látszik, halandzsászik.

- Halandzsázik!

- Nem baj! Nekem ez kifejezetten tetszik - mondja felségem.

- Na látod, mert szeretnéd, ha te is szik volnál.

- Te meg szel.

- Hogyhogy?

- Szemlátomást öregszel.

- Lehet, de a tudásom napról napra gyarapszik.      

- Ez nincs benne a versbe.

- Hogyhogy?

- Csak az, hogy eszik, iszik, öregszik, alszik.

- Ja, tudom! De az öregszik kakukktojás.

- Tudom, mindig is rossz volt a memóriám.

- Menjünk vissza a szobába, mert a vírus láthatatlan, hozza a szél, és ezrével a hajunkba lopakszik. Neked sem ártana lezuhanyozni. Tovább él, aki mosakszik.

- Attól én nagyon ódzkoszom.

- Lebuktál! Ilyen nincs, hogy ódzkoszik! Tehát te csak szeretnél szik lenni. Az ódzkoszom simán hülyeség. Nem tudsz rendesen magyarul.

Harmonikás

A hatos villamoson utaztam, egészen elöl. Hallottam, hogy közelg a tangóharmonikás fiú, akinek vékony figuráját már korábbról ismerem. Zsebemre tapintottam, mint többször már, s ezúttal nem csalódtam, kéznél volt a kétszázasom.

Hamarosan odaért. Gyűrött műanyag pohár volt harmonikája jobb oldali hangdobozára ragasztva. Ahogy nyújtottam felé a pénzt, a zenével fel nem hagyva, harmonikástól felém fordította poharát. Hallva a koppanást, egyetlen pillanatra hideg közönnyel felém nézett. Mintha megvillant volna valamiféle megkeseredett "naazémá!" féle a tekintetében, mint kinek már az össze Combino összes utasa adósa. Örültem, hogy a kontaktus felvétel csak egyetlen villanásig tartott.

Mivel mellettem véget is ért a Combino lassan kígyózó, hosszú folyosója, a fiú máris felhagyott a zenével, összecsatolta a két hangdobozt, lekapott válláról egy fekete esernyővel szimbiózisban tengődő hátizsákot, tenyere felé döntötte a gyűrött poharat, s pár pillanat múlva már el is tűnt a harmonika.

Most kiszáll, irányt vált a szemközti járattal. Így rója útját, míg szomja vagy kedve nem támad kétszázasomat túlélésre költeni. Ő volt momentán a feltűnésre érdemes egyetlen a körúti harmonikások közül, én meg talán az arctalan sokaságból kinyúló egyetlen kéz.

A kétszázast tulajdonképpen a zenének adtam, most éppen a fülbemászónak, ami aztán majd, ahogy az egyiken be, a másikon ki.

Hétvégi képregényünk

az akasztófahumor jegyében

Szombat reggel volt.
Kint magasan állt
a nap vírusos koronája.

Bent szépen maszatolt az egér,
s a grund fája hamarosan már csak
önmaga árnyéka volt.

Űrpisztoly

A szomszéd gyerek vergődik az udvarban éppen. Kert az egyébként, nem is akármilyen, tele egzotikus fákkal, de neki csak udvar.

Vergődik a gyerek faltól falig, célozgat mindenre foncsorát vesztett űrpisztolyával.

Szülei vagy másfél millióval lógnak a háznak, a közös költségek be nem fizetése okán. Csak apukájának van állása, anyukájának most nincs, emiatt van ez az egész, hogy még egy rendes űrfegyverre sem telik, nem hogy közös költségre.

Nekem 1970 óta nincs állásom, és most 2020-at írunk. Már nem is lesz tehát. Státusz, ha kínálkozott is néha, nem ért annyit, hogy megalkudjak ezzel-azzal, basáskodó, nagypofájú ügyeskedőkkel és megalkuvókkal. Talán, ha erőszakosabb, nagyobb pofájú lettem volna náluk.

Folyvást magam felé fordítottam hát űrpisztolyomat. Ki vagyok luggatva rendesen, így viszont most szépen átfúj rajtam az értelem szele.

Értem ezt a vergődést is a házfalak között, nagyon is értem.

A városka erdős, folyós széle, ahol felnőttem, a gyermeki kalandozás körbefalazhatatlan terepe volt. Megtanultam, hogyan kell boldogan csavarogni. Máig hat az a tudás, ha nekilódulok.

Csak társ, ki-mi a boldog kalandozáshoz nélkülözhetetlen, hetven felett mind ritkábban akad.

Ennek a szomszéd gyereknek viszont már tíz évesen sincs.

Mi lesz így vele? Legtöbb, ami történhet, talál majd egy állást. Esetleg gyorsan egy kicsivel többet fizető másikat is. És így tovább.

És a közös költséget esetleg majd ő sem fizeti. Mert a virtuális űrhajó igen sokba fog kerülni, amivel majd gyermeke, kitörve a kopár házfalak közül, a neten jókat csavaroghat.

Mobil-art_szelíd mágia

Az autonóm világértelmező, 1967-ben született művész, Hegyes Sándor megérkezett - ha jól számolom - negyedik megnyilatkozásmódjához.

Először pályája első szakaszában találkoztam vele, amikor képértékeléseket írtam a fotovilag.hu számára. A kép előterében két tornacipőt ábrázoló, sárga napernyős strand fotója volt az első olyan műve, amire máig emlékszem. Azt a fotót a még rövidre vágott körmű művészi látás valamiféle sajátos sugallata lengte be.

Évekkel később a Bárka színház valamelyik összevisszaság benyomását keltő színterén mutatkozott be vad és zavaros élethelyzetet sejtető, szuverén alkotói eszköztárával,  szomorító montázsaival és layeres kollázsaival. Az őt érteni remélő prókátorai kásás látványvilágról, határterületen mozgásról és hasonló divatminőségekről beszéltek. Hegyes Sándor akkor azt vallotta, hogy " a tagadás s teremtés, a saját minőség létrehozásának alapja." Fő hatáseleme az ember - nő és férfi (ez utóbbi leginkább ő maga) deprimáló léthelyzeteit ábrázoló látványok ilyen-olyan "koszfilterek" és fröcskölések alá temetése volt. Érzékileg hiteles elégedetlenség- és konfliktus-ábrázolás volt akkori sorozata. Szinte minden képe dühös elméről (lélekről?) árulkodott.   

Ő maga is rákontrázott erre: "Képeimmel nincs célom, és üzenni sem akarok semmit."

Az efféle megnyilatkozás sosem szokott egészen igaz lenni, és Hegyes Sándort sem fegyveresek kényszerítették arra, hogy kiállítson. Van valamije, talán a veleszületett szuperérzékenységgel terhelt, más világba illő habitus, amit muszáj megmutatnia. A kiállítás címe is kétségtelenül kifelé terelte a befogadó figyelmét konszolidált világunkból: "Bóbita egy szemét különben..."

Jó pár évvel később újabb meghívó érkezett  baráti menedzserétől Kátai Lászlótól. Hegyes Sándor ezúttal a camera obscura és a nemeseljárások iránti szenvedélyével mutatkozott be. A megnyitón nem tudtam jelen lenni, utólag, megnyugtató egyedüllétben vehettem szemügyre az  új "korszak" bemutatkozó sorozatát. A kiállított képek számából és az installáció akkurátus fegyelméből valamint a felvállalt méretekből és a sejthető költségekből kitetszett, hogy ama zabolátlan kollázsvilág eltűnt ugyan, de a megmutatkozás és formába öntés iránti szenvedély és meg nem alkuvás váltig jelen van Hegyes Sándor alkotói habitusában.

A negyedik alkotói megnyilatkozásra ismét jó pár évet kellett várni. Néhány napja, februál 13-án  nyílt meg az ATELIERS PRO ARTS Horánszky utca 5 alatti kiállítóterében az ugyancsak nagyszabású M-lék/Memory leak című kiállítás, ami meglepő fordulattal a mobil-art kategóriájába sorolandó.

A látványt úgy minősíteném: szelíd tónusok megragadó mágiája.

Az alkotóval még a megnyitó előtt készült villáminterjúmból és a menedzserénél való kérdezősködésből kiderült, hogy Hegyes Sándor mint eddig mindig is, kiállítása költségét maga viseli, támogatók után nem kilincsel, alkotóközösségekhez nem tartozik, és bár ez a mostani bemutatkozása megállapodottságot sejtet, váltig csakis új és új alkotói korszakokban látja jövőbeli létezése értelmét.

Hegyes Sándor informatikát oktató tanár. Mint hírlik, művész-vívódásai során felnevelt két lánya végre megérkezett az önálló életbe. Engem pedig bizonyos mértékig még mindig elfogad, holott a művész életről, mint szenvedélyes elköteleződésről fele annyit sem tudok, mint ő. 

Szelíd tónusok mágiája. 
Maganmra ismerek








 

Művészet valósidejű ábrázolása

Lábra mentem,
avagy
az X-generáció érdeklődést mutat

Ha már lábra mentem,
magamat sem tagadhatom meg.
Kommunikációs kamra a kiállítótér padlózatában.

Buliég

Az utca mifelénk nagyon fotogén. Kenyérért menet elbűvöli az embert a szombat délelőtti váratlan verőfény. Kétgyermekes család sétál el mellettem. Kicsit megtorpannak, nézik, amint mobilommal közelítem a bulinegyedi éjszaka tetszetős maradványait.
- és már mehet is a fészbukra... - szól a családapa.
Hallgatok. Ennél okosabbat ma délelőtt én sem tudnék mondani. A család pedig felszabadultan indul tovább, mint kik okosból tekintenek a világra.

a buliég kékje