A hatos villamoson
utaztam, egészen elöl. Hallottam, hogy közelg a tangóharmonikás fiú, akinek
vékony figuráját már korábbról ismerem. Zsebemre tapintottam, mint többször
már, s ezúttal nem csalódtam, kéznél volt a kétszázasom.
Hamarosan odaért.
Gyűrött műanyag pohár volt harmonikája jobb oldali hangdobozára ragasztva.
Ahogy nyújtottam felé a pénzt, a zenével fel nem hagyva, harmonikástól felém
fordította poharát. Hallva a koppanást, egyetlen pillanatra hideg közönnyel
felém nézett. Mintha megvillant volna valamiféle megkeseredett "naazémá!" féle a
tekintetében, mint kinek már az össze Combino összes utasa adósa. Örültem, hogy
a kontaktus felvétel csak egyetlen villanásig tartott.
Mivel mellettem
véget is ért a Combino lassan kígyózó, hosszú folyosója, a fiú máris felhagyott
a zenével, összecsatolta a két hangdobozt, lekapott válláról egy fekete esernyővel
szimbiózisban tengődő hátizsákot, tenyere felé döntötte a gyűrött poharat, s
pár pillanat múlva már el is tűnt a harmonika.
Most kiszáll,
irányt vált a szemközti járattal. Így rója útját, míg szomja vagy kedve nem
támad kétszázasomat túlélésre költeni. Ő volt momentán a feltűnésre érdemes
egyetlen a körúti harmonikások közül, én meg talán az arctalan sokaságból
kinyúló egyetlen kéz.
A kétszázast
tulajdonképpen a zenének adtam, most éppen a fülbemászónak, ami aztán majd,
ahogy az egyiken be, a másikon ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése