A szomszéd gyerek vergődik az udvarban éppen. Kert az egyébként, nem
is akármilyen, tele egzotikus fákkal, de neki csak udvar.
Vergődik a gyerek faltól falig, célozgat mindenre foncsorát vesztett űrpisztolyával.
Szülei vagy másfél millióval lógnak a háznak, a közös költségek be nem
fizetése okán. Csak apukájának van állása, anyukájának most nincs, emiatt van
ez az egész, hogy még egy rendes űrfegyverre sem telik, nem hogy közös
költségre.
Nekem 1970 óta nincs állásom, és most 2020-at írunk. Már nem is lesz
tehát. Státusz, ha kínálkozott is néha, nem ért annyit, hogy megalkudjak
ezzel-azzal, basáskodó, nagypofájú ügyeskedőkkel és megalkuvókkal. Talán, ha erőszakosabb,
nagyobb pofájú lettem volna náluk.
Folyvást magam felé fordítottam hát űrpisztolyomat. Ki vagyok luggatva
rendesen, így viszont most szépen átfúj rajtam az értelem szele.
Értem ezt a vergődést is a házfalak között, nagyon is értem.
A városka erdős, folyós széle, ahol felnőttem, a gyermeki kalandozás
körbefalazhatatlan terepe volt. Megtanultam, hogyan kell boldogan csavarogni. Máig
hat az a tudás, ha nekilódulok.
Csak társ, ki-mi a boldog kalandozáshoz nélkülözhetetlen, hetven felett mind
ritkábban akad.
Ennek a szomszéd gyereknek viszont már tíz évesen sincs.
Mi lesz így vele? Legtöbb, ami történhet, talál majd egy állást.
Esetleg gyorsan egy kicsivel többet fizető másikat is. És így tovább.
És a közös költséget esetleg majd ő sem fizeti. Mert a virtuális
űrhajó igen sokba fog kerülni, amivel majd gyermeke, kitörve a kopár házfalak
közül, a neten jókat csavaroghat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése