A lét kelleme

Ha a sors kiszívta létedből a kellemet, kezdesz majd

gondolkodni, mi is volt az.

Nos, mindenekelőtt szabadság  - érezze  ennek part-

jait, ki hol akarja.

Továbbá védettség, hogy ne kelljen folyvást skizoid

módon körbe forognod,  kémlelned   a hátad  mögét,

s hogy amikor kedved van hozzá,  bátran  tágra  zár-

hasd szemed.

A kellemhez sorolnánk még szociális környezetben,

- alkattól függő opcióként, esetenként nem is utolsó

sorban - a kedveltséget és a felkapottságot.

Mindezeknek, ha természetes módon nem adottak,

univerzális megfelelőjük  a pénz lett  s a pénzzé te-

hető vagyon.

Pénzed tehát legyen!  A pénz eliminálni képes a szo-

rongást,  amit a törvények által menedzselt érvénye-

sülési harcban  feléd áramló  követelések  keltenek.

Pénzzel,  ha  csak  átmenetileg is,  megvásárolhatja

bárki az unalmasan  rátapadó  emberek unalmának

űzőszereit.

Ha a sors pénz nélkül sem volt képes kiszívni léted-

ből a kellemet, minden tiszteletünk a tiéd, bár akkor

kell is az neked... :-)

Mindezt nem továbbképzésnek szántuk. A lét kelle-

me végső soron egyénre szabott,  s mint ilyen, még

sok további, mások számára érthetetlen paramétert

tartogat, így fellelt  s bevált receptje egymás között

felcserélhetetlen.

Akinek kell, tudja, miféle érzés az.

Úgyhogy

nem igazán Tisztelt Mizantrópok!

Gáncsoskodásaiktól, értetlenkedéseiktől

kíméljenek!

nyár vége

Persze az öregasszonyok még hátra vannak :-)

esztétikárul

Festői kép festővel és festő nélkül. Szembeötlő, hogy mennyivel festőibb a kép festő nélkül.

Tűzicsuhaj

Néhány éve ráuntunk a fél évszázados tűzijáték nézésre, különösen D-Vektor, mert szerinte a tűzijáték végleg kiforrotta magát, dramatikai értékű fordulatot, katartikus élményt a petárdák még oly fényes durrogtatása sem hozhat már.

Úgy terveztük, augusztus huszadikán a Duna felé se nézünk többé.

Ám hirtelen jöttek a távoli rokonok a távoli kis bajor faluból, szervezetten hozták őket tűzijátékot nézni. Huszadikán reggel tudták meg, hogy a dolog másképpen áll, hozták ugyan, de vinni a fene se viszi őket, mert a Dunát busszal nem lehet megközelíteni. Tegyenek meg három állomást metróval, és gyalogoljanak a Duna felé, aztán majd meglátják.

Távoli rokonaink ekkor belénk vetették végső reményüket. Miután kora délután megnézették velünk a felújított New York palotát, pontosabban a Hungária kávéházat, amit magunk erejéből eddig még csakugyan nem voltunk képesek megnézni, növekvő szélfúvásban, egyfajta kerületeken átívelő, késleltetett violinkulcs alakzat mentén megközelítettük a Roosevelt teret.

Kilenckor már sálat szaggatott a felénk vágtató szél, ám rokonainkra tekintettel mégis kezdetét vette a buli.

Szép vót - illetve túléltük, illetve fúj, mégis szavunkat szegtük!

Na, ne íly keményen! Végül is ráértünk volna fogadalmunkat csupán ez évben megtenni, hiszen hosszú még az évszázad.

De most aztán tényleg no more tüzijáték!

…hacsak nem jön közbe valaki :-) 

Szívküldi a partra úszó delfineknek

 

Rokonunk a nagy tüzifelfordulásban

Petárda cafatok szkennelve és GÖELEVEN plasztikus ábrázolásában. Ezeket a viharos szél hozta fejünkre garmadával.

Anyátok

A hévizi tó kifolyóját, ahol a mélyről szakadatlanul feltörő víz feleslege távozik a Zala felé, tavirózsák szegélyezik, ameddig a szem ellát. Szépséges lila virágok ezek, a csatorna ágya és a partja viszont szénfekete föld, itt-ott kilátszik, ahol a csatornát szegélyező sásban ugrálóhelyeket tapostak maguknak a potyastrandolók. A méteres szintkülönbséget fenntartó zuhatagos zsiliptől távolabb egyre keskenyebb rések nyílnak a nádban.

- Ugorj innen szép hasast! - mondja a papír fehér, szálas öregember feleségének, aki mellein fennakadt sötét fürdőruhában téblábol a nyomában. Kicsit hezitál a néni, ami korához nagyon is illik.

- Na, ahogy szoktad! - biztatja a hófehér ember, aki már túl van a mindent elborító hasason.

A férj előjátszik feleségének egy szép hasast

- Mikor volt az már! - a néni karját a startkövekről ismert pózban tartja, derűsen pillog a fényképezőgépem felé, hátra. A várható ugrás irányára olyan negyvenöt fokos szögben foglaltam nézőpontot, a kellő képi dinamika érdekében.

- Csak most érzem, hogy nem is hajlik a térdem - sopánkodik egyre.

- Ugorj már! Tartsd a papucsot a hasad elé! – kiabál a férje.

- Én fejest szoktam ugorni, csak valahogy a nyakam sem hajlik rendesen.

Végül leül és becsúszik a vízbe.

Látom, nem mély a part közelében. Fényképezőgépemet magasba tartva bemerészkedem én is a nyomában. Mire a csatorna középvonalába érek, már régi ismerősnek járó bizalommal meséli, hol kellene nekem fényképeznem. Közben jó kertészként (szakácsként? pásztorként?) forgatja vízen elterülő férjét, mint napraforgót vagy koppasztott kakast egy vízre merőleges képzeletbeli nyárs mentén, hogy mindenütt szépen süljön. Barátságosan dalol, fél szeme meg a ruháimon, hogy el ne lopják a kapáshiánytól türelmetlen parti lotyók, mialatt én macroközelítésekkel próbálkozom.

Luci néni, így nevezem el hirtelen, mert folyvást a Santa Luciát gyöngyözi a hullámokat kavarva,, nem oly szépen, mint Caruso vagy Elvis Presley, de mégis csak azt,  amiről, ha Gáti Gyuri barátom itt lenne, rögvest mondaná, hogy nápolyi dal, bizonyos Teodoro Cottrau rögzítette valamikor az ezernyolszázharmincas évek derekáról, s hogy ennek a Teodoronak kik voltak a felmenői, és miről íródott a dal.

Ezt persze nem lehet rendesen végigképzelni, mert itt folyvást történik valami. És ezért most még időmódot is kell váltanom:

Megpillantottam egy tojásból épp hogy csak kikelt siklócskát a fekete partfal tövében. Illetve ő pillanthatott meg engem, valószínűleg elsőként életében, ahogy ott kissé előre dőlve fényképezgettem, mert anyjaként vetette rám magát. Anyáááám! Szájacskája tátottságából ez jól kiolvasható volt, ahogy villámsebesen közeledett lazán tapadó fürdőnadrágom felé.

Átvillant agyamon a természet összes veszedelme: nem is kis sikló, hanem óriás vipera, esetleg álcázott bélféreg vagy pedig alattomos tavi cápa periszkópja esetleg.

Előzménye is volt e bizalmatlanságnak: ahogy az összefüggő zöld víztakarót képező hatalmas levelek közé nyomultam, hogy lencsevégre kapjam azt a nem éppen ok nélkül magasan hordott virágfejet, bal mellbimbómat bekapta valami. Elengedte ugyan nyomban, ám aztán újra bekapta.

Anyád! Sikerült megmenekülnöm.

Érthető talán, hogy siklócska villámgyors közeledtekor nem voltam már a legbizalmasabb viszonyban a természettel. Megkapta szegény az első pofont az élet iskolájában, aminek én voltam épp az igazgatója. Remélem, elgondolkodott ezóta, hogy ki is az ő anyukája.

Nikonka mind eközben zavarodottan bámult a víz alá, hol három-négy centis kiéhezett csíborok köröztek.

Mindenki engem akar itt anyukának?

Nem feszítem az idegeket. Már másnap van, és szerencsére itthon vagyok.

A napraforgatás

Az újszülött, aki anyukájának nézett

A tavirózsa, aki a fejét magasan hordja

Fentebb említett Gáti György fotóművész barátunk képzeletét felettébb megérintették a drámai történések homályba vesző részletei. Szerinte valami ilyesmi játszódhatott le a tavirózsa levelek alatt, amit szerzősége szíves engedelmével most közreadunk.

fürödni

Fürödni mentem

de a szemem rajtatok tartom :-))

A káni kula

Jász őseinkre emlékezve egerészni indultunk a Jász utcába a hőn egyáltalán nem óhajtott nyári őrület utolsó napján. Délbe hajló késő reggel volt. A Nap, ez a ma még be nem vett izzó dilibogyó árnyékunkat sarkunkba torlasztva loholt velünk az égen. Ez volt a nyár legforróbb napja, s így Angyalföld, hol egerészni loholtunk, a nap legkergültebb kerülete lett nekünk. Legek sorjáztak szembe jövet. A legketebb rec, a legmatabb rac, a legdetésebb hir, a legkánibb kula és így tovább.

Aztán csak-csak eljutottunk a Jász utcába is.

Egér, te! Megérte!

 A legketebb rec bejárata
















A káni kulára legnyitottabb klotyó

A halálra matatott rac

A kresztábla leghültebb helye

A legdetésebb hir

A legeldobottabb táska

A nap egere

Angyalföld csodája:
a legkevésbé roncs ab

a legzongorázhatatlanabb különbség

a legvillamosabb rét

Kula tekintetében a legtöbb mellélövés

Ez már otthon megint. 32 fok.
Képünk bal oldalán fülünk botja, amint legkevésbé sem mozgatjuk.

Sziget-hatás

Ül a bájos hölgy a Combino egyik magaslatán, csukott szemmel, bal fülén a mobil, és közben szakadatlanul ásítozik. Csuklója meglendül, rajta a Sziget fesztivál sárga beléptető karszalagja.
Aha, vagy úgy!
GÖELEVEN persze lecsap, de mi ismerjük az illemet: a hölgy arcvonásait a felismerhetetlenségig elváltoztattuk utólag. Meg is esküszünk, ha kell, hogy nem az a hölgy volt, akinek most látszik, hogy ilyen, mint ez itt, csak a mesénkben létezik.:-))

Átnézeti kép

Régről ismert, a fotográfusok körében lassan feledésbe merülő fogalom.

Diapozitív volt az, a hátulról jövő fény mutatta meg a képet. Falra lehetett vetíteni. Ma, amikor digitális képeket jelenít meg számítógépünk a monitoron vagy akár a falon, más a helyzet. Digitális adathalmazt szólít meg a szoftver. Az átnézetiségnek nincs többé értelme.

Vagy mégis?

Ülök a vonaton, magazint olvasgatok, s felsejlik előttem egy másik értelme a kifejezésnek. Átnézeti kép az is, ami átvezeti a néző tekintetét a képen ábrázolt valamire. Ha az olvasó-néző természetéből indulunk ki, a legtöbb sajtókép átnézeti.

A fotókép virtuálisan teret mutat ugyan, de fizikai természete okán síkban van: a tónusokat hordozó rétegnek van valamilyen, a síkot garantáló hordozója, például az újságlap. A síkbeli képjelek olvasata a nézőn áll.

A néző pedig leggyakrabban átnéz a síkon, ahol a fotó, a kép esztétikai tulajdonságainak javát hordozza. A néző virtuális térben kotorász, s megakad a szeme az érdeklődését felkeltő tárgyakon.

Vajda János újpesti fotókiállításán tréfából szóba hoztam a célbanézést, mint a kiállításainkat látogatók egyik legfőbb s képeink iránt igen tiszteletlen adottságát.

Holott a fotográfus kicentizgette minden képelem helyét, jön ez a néző a hozzátartozójával, ez a célbanéző, aki a képet, ami a papírlap síkjában mutatkozik, talán nem is látja, és aszongya: 

- Mancikám, nekem ez a kép tetszik.

- Pont ez, Jenő? Mé? –kérdezi a másik.

- De hát nem látod? Milyen aranyos ott hátul az a kis kutya?!

- Ja, tényleg! Te, tudod, kinek van ilyen? A Giziéknek.

- Gizi, melyik Gizi?

- Hát a Baloghék albérlője.

- Ja tényleg! (Ekkor már a képnek háttal állnak) Tudod, hogy annak a sógora meg meghalt. Egyszerűen összeesett az utcán.

- Nem létezik! Hát az olyan fiatal volt!

A magazinkép - s a legtöbb u.n. illusztrációs fotó - bár az igényesebb fotográfus minden erejével próbál esztétikusat alkotni, az esztétikaiságnak potenciális temetője.

Milyen érdekes: a sajtófotósok mégis komponálnak!

Ez azért van, mert pszichésen működik a vizuális rend, a harmónia, a néző pillantását vezető elrendezés. E nélkül érdektelenségbe fordul, fárad a tekintet, nézzen, lásson az ember a képen akármit is.

A proper avagy mezei néző, a képi fordulat tudatlan áldozata hálátlanul túlteszi magát a pszichésen jótékony hatásokon. A proper avagy mezei néző a tárgyakat nézi, azok helyzetét, sugallt értékét, a hírképen meg azok és a képen látható emberek felsejlő szerepét, s hogy mi történik/történt velük.

Nézegetem ezt a lepedőnyi színes fotókkal teli havilapot. Látom, ahogy a képszerkesztő ízlése végigsöpör az oldalakon.  A kötelezően highlite életérzést sugárzó fotókat menő fotósok készítették. Minden interieur virtuális mosdatáson esett át, a belső terek fénnyel vannak kimeszelve, minden felület közelíti a fehéret. Nincs buta, bánatos, önmagáról locsogó árnyék (ami a fotóban az egyik legszebb dolog), nem létezhet eme virtuális álomvalóságnak árnyékos oldala.

A néző itt a tárgyakról, mint megszerezhetőről álmodozik (ott, hátul arról a juhar színű fiókos szekrényről, itt balra arról a tarka ágytakaróról, a stúdióvakut utánzó modern olvasólámpáról és így tovább.) Az egész kép az irigylendő és a tárgyak által megkaparintható környezeti harmónia garanciáját igyekszik sugallni.

A kompozíció és képkivágás, a fénytömegek viszonya hat ugyan a nézőre, de a rutin gyorsan félresöpri ezeket. Átnéz rajtuk a fogyasztói kíváncsiság, az álomvalóságra szomjas és pletykaéhes tekintet.

Ha a fotó esztétikai vonatkozásai iránt érdeklődő néző tekintete a képsíkban kíván maradni, zagyva fényességre lesz figyelmes és a színek boldogság-tobzódására, a vakuval, derítőlámpával méregfogatlanított árnyéksávok közt hemzsegő, részlettelenre vakult napfényfoltokra. Nyomja az ember szemét a síkban diszharmonikussá lett tárgyi foltok irdatlan sokasága.

Egy idő után a harmónia érzék kezdi visszarókázni, amit tobzódva magába szívott.

A proper avagy mezei olvasó azonban nem így néz, nem így gondolkodik.

És mégis, hogy a lapot veszik vagy sem, sajnos, cseppet sem ezen múlik.Cinikus lett a média világa.

Vagyunk, mindig is leszünk sokan, bár viszonylag kevesen, akik a képet nézzük, akik nem hódolunk be a trendinek, a divatnak (nulla mélységélességű ételfotók, például, bár néha az is lehet különös), a fogyasztói kínálatnak.

Mi sosem hódolunk be a csettintésre működésbe hozható tömegkommunikációs médiumok dölyfös magamutogatásának.

Na és akkor mi van, mi változik?

Ahogy a vonat zakatol, bekattan egy harmadik lehetőség is.

Amikor a képsík elé néz az ember. Oda, ahol olyan világmegváltó, hagyományokkal exhibic-büszkén szakító koncepciók lebegnek, melyek önmagukban csak kitárgyalhatók,  nem tárgyiasulhatnak (műtárgyiasulhatnak), ha kép után, hát illusztráció után, de leginkább csak szerzői jogi placeholder után kiáltanak. Ezért kell hozzájuk a kép, ami által áruvá válhatnak, személyhez köthetők lesznek.

A vizuálisan kiokosult korszellemű ember mostanában a képsík elé néz, ott keresi a trendi csatlakozás lehetőségeit a többi kiokosulthoz, ami által bizonyosságot szerezhet, hogy nem csak úgy jelen van, nem csak úgy jelenvalóként pusztítja a köz kenyerét, hanem jócskán beleugat a hangadásba. A divat által igazolt fontosság reményében vérprofiként benne sodortatik a kor ütőerében. Ott sodródik az önmagát hajszoló világszív felé, tónusok, vonalak, képi harmónia nélkül, pusztán a kollektívizált elme egymás alá-, elé-, fölévágós roppant gúlamutatványaitól mámorosan.

Ami itt a képsíkon történik, jórészt mellébeszélés. Legtöbbször nem érdemes a képsíkot nézni. Értelmetlen az esztétikai kritika.

Bár a fenti gondolatok gyakorlatilag sehová sem vezetnek, mégsem utaztunk hiába. GÖELEVEN - képességeit és egyben a mi képességeinket is meghazudtolva - tetten érte a kilövés pillanatát.

Képünkön a simontornyai titkos kilövőtöröny akció közben.

Minő!

Minő kecses vonalak!
Shape of a woman a metrón
Értem már nem kár, de ekkora táskát nem kívántam a szemem  alá így kora reggel :-))))