Átnézeti kép

Régről ismert, a fotográfusok körében lassan feledésbe merülő fogalom.

Diapozitív volt az, a hátulról jövő fény mutatta meg a képet. Falra lehetett vetíteni. Ma, amikor digitális képeket jelenít meg számítógépünk a monitoron vagy akár a falon, más a helyzet. Digitális adathalmazt szólít meg a szoftver. Az átnézetiségnek nincs többé értelme.

Vagy mégis?

Ülök a vonaton, magazint olvasgatok, s felsejlik előttem egy másik értelme a kifejezésnek. Átnézeti kép az is, ami átvezeti a néző tekintetét a képen ábrázolt valamire. Ha az olvasó-néző természetéből indulunk ki, a legtöbb sajtókép átnézeti.

A fotókép virtuálisan teret mutat ugyan, de fizikai természete okán síkban van: a tónusokat hordozó rétegnek van valamilyen, a síkot garantáló hordozója, például az újságlap. A síkbeli képjelek olvasata a nézőn áll.

A néző pedig leggyakrabban átnéz a síkon, ahol a fotó, a kép esztétikai tulajdonságainak javát hordozza. A néző virtuális térben kotorász, s megakad a szeme az érdeklődését felkeltő tárgyakon.

Vajda János újpesti fotókiállításán tréfából szóba hoztam a célbanézést, mint a kiállításainkat látogatók egyik legfőbb s képeink iránt igen tiszteletlen adottságát.

Holott a fotográfus kicentizgette minden képelem helyét, jön ez a néző a hozzátartozójával, ez a célbanéző, aki a képet, ami a papírlap síkjában mutatkozik, talán nem is látja, és aszongya: 

- Mancikám, nekem ez a kép tetszik.

- Pont ez, Jenő? Mé? –kérdezi a másik.

- De hát nem látod? Milyen aranyos ott hátul az a kis kutya?!

- Ja, tényleg! Te, tudod, kinek van ilyen? A Giziéknek.

- Gizi, melyik Gizi?

- Hát a Baloghék albérlője.

- Ja tényleg! (Ekkor már a képnek háttal állnak) Tudod, hogy annak a sógora meg meghalt. Egyszerűen összeesett az utcán.

- Nem létezik! Hát az olyan fiatal volt!

A magazinkép - s a legtöbb u.n. illusztrációs fotó - bár az igényesebb fotográfus minden erejével próbál esztétikusat alkotni, az esztétikaiságnak potenciális temetője.

Milyen érdekes: a sajtófotósok mégis komponálnak!

Ez azért van, mert pszichésen működik a vizuális rend, a harmónia, a néző pillantását vezető elrendezés. E nélkül érdektelenségbe fordul, fárad a tekintet, nézzen, lásson az ember a képen akármit is.

A proper avagy mezei néző, a képi fordulat tudatlan áldozata hálátlanul túlteszi magát a pszichésen jótékony hatásokon. A proper avagy mezei néző a tárgyakat nézi, azok helyzetét, sugallt értékét, a hírképen meg azok és a képen látható emberek felsejlő szerepét, s hogy mi történik/történt velük.

Nézegetem ezt a lepedőnyi színes fotókkal teli havilapot. Látom, ahogy a képszerkesztő ízlése végigsöpör az oldalakon.  A kötelezően highlite életérzést sugárzó fotókat menő fotósok készítették. Minden interieur virtuális mosdatáson esett át, a belső terek fénnyel vannak kimeszelve, minden felület közelíti a fehéret. Nincs buta, bánatos, önmagáról locsogó árnyék (ami a fotóban az egyik legszebb dolog), nem létezhet eme virtuális álomvalóságnak árnyékos oldala.

A néző itt a tárgyakról, mint megszerezhetőről álmodozik (ott, hátul arról a juhar színű fiókos szekrényről, itt balra arról a tarka ágytakaróról, a stúdióvakut utánzó modern olvasólámpáról és így tovább.) Az egész kép az irigylendő és a tárgyak által megkaparintható környezeti harmónia garanciáját igyekszik sugallni.

A kompozíció és képkivágás, a fénytömegek viszonya hat ugyan a nézőre, de a rutin gyorsan félresöpri ezeket. Átnéz rajtuk a fogyasztói kíváncsiság, az álomvalóságra szomjas és pletykaéhes tekintet.

Ha a fotó esztétikai vonatkozásai iránt érdeklődő néző tekintete a képsíkban kíván maradni, zagyva fényességre lesz figyelmes és a színek boldogság-tobzódására, a vakuval, derítőlámpával méregfogatlanított árnyéksávok közt hemzsegő, részlettelenre vakult napfényfoltokra. Nyomja az ember szemét a síkban diszharmonikussá lett tárgyi foltok irdatlan sokasága.

Egy idő után a harmónia érzék kezdi visszarókázni, amit tobzódva magába szívott.

A proper avagy mezei olvasó azonban nem így néz, nem így gondolkodik.

És mégis, hogy a lapot veszik vagy sem, sajnos, cseppet sem ezen múlik.Cinikus lett a média világa.

Vagyunk, mindig is leszünk sokan, bár viszonylag kevesen, akik a képet nézzük, akik nem hódolunk be a trendinek, a divatnak (nulla mélységélességű ételfotók, például, bár néha az is lehet különös), a fogyasztói kínálatnak.

Mi sosem hódolunk be a csettintésre működésbe hozható tömegkommunikációs médiumok dölyfös magamutogatásának.

Na és akkor mi van, mi változik?

Ahogy a vonat zakatol, bekattan egy harmadik lehetőség is.

Amikor a képsík elé néz az ember. Oda, ahol olyan világmegváltó, hagyományokkal exhibic-büszkén szakító koncepciók lebegnek, melyek önmagukban csak kitárgyalhatók,  nem tárgyiasulhatnak (műtárgyiasulhatnak), ha kép után, hát illusztráció után, de leginkább csak szerzői jogi placeholder után kiáltanak. Ezért kell hozzájuk a kép, ami által áruvá válhatnak, személyhez köthetők lesznek.

A vizuálisan kiokosult korszellemű ember mostanában a képsík elé néz, ott keresi a trendi csatlakozás lehetőségeit a többi kiokosulthoz, ami által bizonyosságot szerezhet, hogy nem csak úgy jelen van, nem csak úgy jelenvalóként pusztítja a köz kenyerét, hanem jócskán beleugat a hangadásba. A divat által igazolt fontosság reményében vérprofiként benne sodortatik a kor ütőerében. Ott sodródik az önmagát hajszoló világszív felé, tónusok, vonalak, képi harmónia nélkül, pusztán a kollektívizált elme egymás alá-, elé-, fölévágós roppant gúlamutatványaitól mámorosan.

Ami itt a képsíkon történik, jórészt mellébeszélés. Legtöbbször nem érdemes a képsíkot nézni. Értelmetlen az esztétikai kritika.

Bár a fenti gondolatok gyakorlatilag sehová sem vezetnek, mégsem utaztunk hiába. GÖELEVEN - képességeit és egyben a mi képességeinket is meghazudtolva - tetten érte a kilövés pillanatát.

Képünkön a simontornyai titkos kilövőtöröny akció közben.