Tegnap este tudtam meg a nagy testvérnőtől, már kicsit elkésve szinte, mi a nyitókép. Az az a kép valamely kiállításon, ami először ötlik szemünkbe, ha pont oda nézünk. Történetesen a Duna Galériában a kirakatüvegtől az első kép a túloldalon.
Továbbá úgyszintén tegnap derült fény arra, hogy Zseninek tetemes szürkeiszap káraira tekintettel már kortese is van. Hogy mi az a kortes, ne kérdezzétek, mert az ilyesmit az ember az én koromban már gyorsan elfeledy.
Most aztán tényleg BLOGDOGVAGYOK!
Éppen afölött szerencsétlenkedtem, hogyan adhatnám hírül az egész világnak, mit tudtam meg tegnap este, mikor a Google Translate hirtelen a segítségemre sietett:
Opening canvasser
Last night I learned the great-testvérnőtől, already almost a little too late, what is the opening image. The image of an exhibition, which was first ötlik our eyes when we point there. Happens to be the Danube Gallery kirakatüvegtől the first picture on the other side.
Furthermore, also revealed yesterday that, having regard to the harm already szürkeiszap considerable Genius has also got campaigner is. What the canvasser, do not ask, because that sort of thing the people of my age has quickly elFeledy
2010. november 17., szerda
2010. november 16., kedd
Kemény árnyak, dagadt vitorlák
Egészségileg kicsit megviseltnek látszott Gáti Gyuri, amikor a Szépművészeti megnyitó után nem sokkal összefutottunk. Így aztán, mikor megrökönyödve konstatálta, hogy nem voltam a Hervé megnyitón, ki kellett hagynom a poént, ami valahogy így bontakozott volna ki, ha szerencsésebb állapotában találkozunk (innentől fonetikusból fordítok vissza bizonyos szavakat):
- Hol nem voltam, Miféle Hervén?
- Hogyhogy! Te nem ismered Lüszien Ervét? - döbbent volna le ő, mire én:
- Ja, az RV, hallottam valamit! Aki változtatott az LK-n, így lett RV, és asszem, a híres RV optikák feltalálója, amit manapság tévesen VR-nek is szoktak mondani.
Na, ezen hótt egészségesen is kifeküdt volna, az biztos.
Azért jutott eszembe mindez, mert ellátogattam végre a Szépművészetibe. Fotográfiai látásunk egyik nagytiszteletű elődének, Lucien Hervének a kiállítására.
Életműve és annak most látható szelete is nagyszerű, bár a Hervéiség varázsa a hangoztatottnál kevésbé misztikus. Talán pont azért, mert mindazt a látásmódbeli és formai - egyben szemléleti - eredetiséget, amit ő hozott a fotográfiába, időközben bekebeleztük. Ma alapkövetelmény az a rutin, amivel az árnyékok képszerkezeti szerepének hangsúlyt adunk, vagy az a precíz konstruktivitás, amivel a geometrikus rendet érvényre juttatjuk.
Ez persze csupán kettő a hervéi látás legfontosabb tényezői közül. Érdemes észrevenni, hogy a képformátum egészének viszonyát a képépítő elemekhez mennyire merészen kezelte. Nagyon sok négyzetes formátumú felvétele látható a Szépművészetiben, melyek közül nem egy mutat jelentős lépést az asszimetrikus elrendezéssel való kísérletezésben. (Porte de Saint Quen, Párizs, 1947 - hatalmas üres ég egyensúlyozza ki az alanti csekély magasságig hatoló képelemeket, Hajnali Kávé - két domináns fényfolt az egyik átló két végén, stb.) Efféle merész szerkesztésre példa a Le Corbusier marseillei zarándokkápolnájának tetőteraszán készült felvétel. A függőleges és vízszintes betonvonalak képileg asszimetrikus összefűzése jó példa arra, amikor Hervé megőrizve szünteti meg a képformátum szuverenitását. Továbbszárnyalni innen, az Hervéi magaslatról kevesen tudtak, s éppen Gáti Gyuri nem véletlenül viseltetett baráti hevülettel a már csaknem fél évszázada a szklerózisz multiplex börtönében raboskodó mester iránt, mert neki igen nagy affinitása van/volt Hervé vizuális lényegítő filozófiájával azonosulni. Így történhetett meg, hogy éppen a már e fórumon emlegetett Budapest Galéria béli kiállításán jelentős és ímmár színes lépéseket tett, láthatóan tovább a hervéi nyomvonalon.
Míg Boteronál nincs árnyék, s értelemszerűen fényirány sincs, Lucien képi építkezése főképp ebből táplálkozott, a tárgyak árnyékvetéséből, a sötétség karolásából a fénylő formák körül.
Az árnyék, ami jön-megy. Évtizedeken át lakásába zárva is még mindig az árnyék volt az ő leghívebb játszótársa.
A kiállítás kísérő szövegében azt olvashatjuk, hogy a szerkezetet kutatta. Mivel Hervé munkáinak zömét az épületfotografálás tette ki, érdemesnek találnám, hogy magam részéről pontosítsak: Hervé láthatóan a három dimenziós valóság 2D vizuális megfelelésébe átültethető szerkezeti elemeket kereste. Ebben legfőbb támasza az árnyékvetés volt. Ám Hervé szabadon játszott birtokba vett lehetőségeivel. Ilyen formán nem találom igazán érdemi megjegyzésnek, ami a falon áll, hogy "Hervé Le Corbusier épületeiről készített felvételei rámutatnak azokra az elvekre, melyeket az építész művei tolmácsolnak... Objektíve előtt térben és időben, lépésről lépésre tárul fel az építmény egy-egy újabb rétege." A most, itt látható felvételek, melyeken Hervé főleg Le Corbusier 1949 és 1955 között zajló építési munkálatait követi, nem egészen elvekről szólnak. Mai szemmel Hervé fotói nem Le Corbusier munkájának, pontosabban hitvallásának erősítései. A hervéi fotózás inkább PR hasznú tevékenységnek tűnik, abban az időben jóval nagyobb lehetett stílusának felszólító jellege, mint amekkora ma lenne. Hervé ezen együttműködésben fogant képei közül nem kevés tűnik inkább felhőtlen játéknak, mint elvek hangsúlyozásának. Itt látható építészeti fotói gyakran olyan házakról szólnak, melyek nem élhetőek, lásd az épülő ronchampi zarándokkápolna drótháló szövevénye vagy a terhet talicskázó ember zegzugos árnyékvetése pucér lépcsőbetonon.
Ha lakhatónak nem is mutatják, néhol érdekes pszeudo-tereket nyitnak a bevágódó fénynyalábok. Hervét az árnyékok kiharapta különös formák megpillantása éltette. Meg az élettelen felszíneken fellelhető élet. "Célom, hogy megmutassam a dolgok belső szépségét, a jelentéktelenben rejlő szépséget."
A formaiakon túl Hervé életművének legfőbb értéke történeti tényében van. Ma is progresszíven hat, látásra bátorít.
Botero, akinek árnyékhoz bezzeg semmi köze, s emberalakjait a felületes szemlélő kövérnek látja, stílusával Itália előtt tiszteleg: ott fedezte fel, a reneszánszt közvetlenül megelőző századokban azt az erőteljességet sugalló ábrázolást, mely rabul ejtette. Innen töltekezett fel a "tömeg" iránti szenvedélye.
Kerestük a megfelelő szót, hogy a pompás Hervé fotók lépcsőkön és loggiákon utánunk nyomuló hatását leváltsuk,
és megtaláltuk:
DAGADT
A szél például vitorlákat dagaszt, de a vitorlavászon ettől nem lesz dagadt. Botero vitorlavásznai viszont, ha lennének, dagadtak lennének, akárha szélcsendtől lógnak is.
Botero magyar szemmel tekintve egyfajta ál-pszeudo-festő-Füles, kinek ábrázolási szomja úgyszintén heves, és könnyen torkollik paródiákba. Lehet élvezni ezt is, a Boteroét, csak valahogy komolyanvehetetlen. Mert nincsenek se fényei, sem árnyékai, nincs képeinek valósága. Kicsit sem hasonlít senki senkire.
Egy Botero csendélet általunk kanyarintott leírása:
Dagadt fiókos szekrényen, melynek fiókja enyhén kidagad, dagadt abrosz, azon dagadt alma, dagadt narancs, mellettük dagadt pengéjű dagadt kés.
Az egyik Piknik című képén meg: dagadt dombok előtt, dagadt abroszon dagadt gitár, dagadt gyümölcsös kosár, dagadt tányér, dagadt kés. Hátul dagadt dugós üveg, amiben érdekes mód, a dugó bezzeg nem dagadtabb a kelleténél. Na és egy benyúló dagadt férfi kéz, dagadt ujjai közt karcsú cigaretta! Hoppá! Ez már szinte célzatos. Amott a két nő feltehetően akkor Mari meg Juana.
Egyhelyütt előbukkan Botero azon blaszfémikus humora, mely bennünket határozottan emlékeztet :-)) A kép címe: Fürdőszoba a Vatikánban. És teli kádban, állig egyházi pompába öltözve nyúlik el a vízben egy főpap.
Ez a Botero nem gondol ám semmire! Azt ne higgyük má! "Ecsetemmel úgy alkotok, mintha folyton csak gyümölcsöket festenék."
Hehe. Megettük. (már nem a gyümölcsöt, mert az nekünk túl dagadt...)
NO FOTÓ - mondja a teremőr, amikor próbálom visszahelyezni csodálkozástól kihullott kontaktlencsémet.
Nocsak! Már itt tartunk a miniatürizálásban?
Ez a Botero meg csak dagaszt és dagaszt.
- Hol nem voltam, Miféle Hervén?
- Hogyhogy! Te nem ismered Lüszien Ervét? - döbbent volna le ő, mire én:
- Ja, az RV, hallottam valamit! Aki változtatott az LK-n, így lett RV, és asszem, a híres RV optikák feltalálója, amit manapság tévesen VR-nek is szoktak mondani.
Na, ezen hótt egészségesen is kifeküdt volna, az biztos.
Azért jutott eszembe mindez, mert ellátogattam végre a Szépművészetibe. Fotográfiai látásunk egyik nagytiszteletű elődének, Lucien Hervének a kiállítására.
Életműve és annak most látható szelete is nagyszerű, bár a Hervéiség varázsa a hangoztatottnál kevésbé misztikus. Talán pont azért, mert mindazt a látásmódbeli és formai - egyben szemléleti - eredetiséget, amit ő hozott a fotográfiába, időközben bekebeleztük. Ma alapkövetelmény az a rutin, amivel az árnyékok képszerkezeti szerepének hangsúlyt adunk, vagy az a precíz konstruktivitás, amivel a geometrikus rendet érvényre juttatjuk.
Ez persze csupán kettő a hervéi látás legfontosabb tényezői közül. Érdemes észrevenni, hogy a képformátum egészének viszonyát a képépítő elemekhez mennyire merészen kezelte. Nagyon sok négyzetes formátumú felvétele látható a Szépművészetiben, melyek közül nem egy mutat jelentős lépést az asszimetrikus elrendezéssel való kísérletezésben. (Porte de Saint Quen, Párizs, 1947 - hatalmas üres ég egyensúlyozza ki az alanti csekély magasságig hatoló képelemeket, Hajnali Kávé - két domináns fényfolt az egyik átló két végén, stb.) Efféle merész szerkesztésre példa a Le Corbusier marseillei zarándokkápolnájának tetőteraszán készült felvétel. A függőleges és vízszintes betonvonalak képileg asszimetrikus összefűzése jó példa arra, amikor Hervé megőrizve szünteti meg a képformátum szuverenitását. Továbbszárnyalni innen, az Hervéi magaslatról kevesen tudtak, s éppen Gáti Gyuri nem véletlenül viseltetett baráti hevülettel a már csaknem fél évszázada a szklerózisz multiplex börtönében raboskodó mester iránt, mert neki igen nagy affinitása van/volt Hervé vizuális lényegítő filozófiájával azonosulni. Így történhetett meg, hogy éppen a már e fórumon emlegetett Budapest Galéria béli kiállításán jelentős és ímmár színes lépéseket tett, láthatóan tovább a hervéi nyomvonalon.
Míg Boteronál nincs árnyék, s értelemszerűen fényirány sincs, Lucien képi építkezése főképp ebből táplálkozott, a tárgyak árnyékvetéséből, a sötétség karolásából a fénylő formák körül.
Az árnyék, ami jön-megy. Évtizedeken át lakásába zárva is még mindig az árnyék volt az ő leghívebb játszótársa.
A kiállítás kísérő szövegében azt olvashatjuk, hogy a szerkezetet kutatta. Mivel Hervé munkáinak zömét az épületfotografálás tette ki, érdemesnek találnám, hogy magam részéről pontosítsak: Hervé láthatóan a három dimenziós valóság 2D vizuális megfelelésébe átültethető szerkezeti elemeket kereste. Ebben legfőbb támasza az árnyékvetés volt. Ám Hervé szabadon játszott birtokba vett lehetőségeivel. Ilyen formán nem találom igazán érdemi megjegyzésnek, ami a falon áll, hogy "Hervé Le Corbusier épületeiről készített felvételei rámutatnak azokra az elvekre, melyeket az építész művei tolmácsolnak... Objektíve előtt térben és időben, lépésről lépésre tárul fel az építmény egy-egy újabb rétege." A most, itt látható felvételek, melyeken Hervé főleg Le Corbusier 1949 és 1955 között zajló építési munkálatait követi, nem egészen elvekről szólnak. Mai szemmel Hervé fotói nem Le Corbusier munkájának, pontosabban hitvallásának erősítései. A hervéi fotózás inkább PR hasznú tevékenységnek tűnik, abban az időben jóval nagyobb lehetett stílusának felszólító jellege, mint amekkora ma lenne. Hervé ezen együttműködésben fogant képei közül nem kevés tűnik inkább felhőtlen játéknak, mint elvek hangsúlyozásának. Itt látható építészeti fotói gyakran olyan házakról szólnak, melyek nem élhetőek, lásd az épülő ronchampi zarándokkápolna drótháló szövevénye vagy a terhet talicskázó ember zegzugos árnyékvetése pucér lépcsőbetonon.
Ha lakhatónak nem is mutatják, néhol érdekes pszeudo-tereket nyitnak a bevágódó fénynyalábok. Hervét az árnyékok kiharapta különös formák megpillantása éltette. Meg az élettelen felszíneken fellelhető élet. "Célom, hogy megmutassam a dolgok belső szépségét, a jelentéktelenben rejlő szépséget."
A formaiakon túl Hervé életművének legfőbb értéke történeti tényében van. Ma is progresszíven hat, látásra bátorít.
Botero, akinek árnyékhoz bezzeg semmi köze, s emberalakjait a felületes szemlélő kövérnek látja, stílusával Itália előtt tiszteleg: ott fedezte fel, a reneszánszt közvetlenül megelőző századokban azt az erőteljességet sugalló ábrázolást, mely rabul ejtette. Innen töltekezett fel a "tömeg" iránti szenvedélye.
Kerestük a megfelelő szót, hogy a pompás Hervé fotók lépcsőkön és loggiákon utánunk nyomuló hatását leváltsuk,
és megtaláltuk:
DAGADT
A szél például vitorlákat dagaszt, de a vitorlavászon ettől nem lesz dagadt. Botero vitorlavásznai viszont, ha lennének, dagadtak lennének, akárha szélcsendtől lógnak is.
Botero magyar szemmel tekintve egyfajta ál-pszeudo-festő-Füles, kinek ábrázolási szomja úgyszintén heves, és könnyen torkollik paródiákba. Lehet élvezni ezt is, a Boteroét, csak valahogy komolyanvehetetlen. Mert nincsenek se fényei, sem árnyékai, nincs képeinek valósága. Kicsit sem hasonlít senki senkire.
Egy Botero csendélet általunk kanyarintott leírása:
Dagadt fiókos szekrényen, melynek fiókja enyhén kidagad, dagadt abrosz, azon dagadt alma, dagadt narancs, mellettük dagadt pengéjű dagadt kés.
Az egyik Piknik című képén meg: dagadt dombok előtt, dagadt abroszon dagadt gitár, dagadt gyümölcsös kosár, dagadt tányér, dagadt kés. Hátul dagadt dugós üveg, amiben érdekes mód, a dugó bezzeg nem dagadtabb a kelleténél. Na és egy benyúló dagadt férfi kéz, dagadt ujjai közt karcsú cigaretta! Hoppá! Ez már szinte célzatos. Amott a két nő feltehetően akkor Mari meg Juana.
Egyhelyütt előbukkan Botero azon blaszfémikus humora, mely bennünket határozottan emlékeztet :-)) A kép címe: Fürdőszoba a Vatikánban. És teli kádban, állig egyházi pompába öltözve nyúlik el a vízben egy főpap.
Ez a Botero nem gondol ám semmire! Azt ne higgyük má! "Ecsetemmel úgy alkotok, mintha folyton csak gyümölcsöket festenék."
Hehe. Megettük. (már nem a gyümölcsöt, mert az nekünk túl dagadt...)
NO FOTÓ - mondja a teremőr, amikor próbálom visszahelyezni csodálkozástól kihullott kontaktlencsémet.
Nocsak! Már itt tartunk a miniatürizálásban?
Ez a Botero meg csak dagaszt és dagaszt.
2010. november 15., hétfő
digitális forradalom_1
Régóta érlelődő tervem, hogy publikálok egy sorozatot a digitális forradalom mindennapi áldásairól.
Ezúttal a színvakok reggeli zokniválasztását említem. Hányszor leégettük magunkat az átkos analóg korszakban, amikor csak úgy előkaptunk az ezerszer mindennel összemosott zoknikból kettőt, és usgyi!
Most meg csak lefényképezünk egy tágabb merítésnyít a zoknisdobozból, hipp-hopp beszkenneljük, s a szaturálás áldásának köszönhetően már látjuk is a buktatókat.
Ezúttal a színvakok reggeli zokniválasztását említem. Hányszor leégettük magunkat az átkos analóg korszakban, amikor csak úgy előkaptunk az ezerszer mindennel összemosott zoknikból kettőt, és usgyi!
Most meg csak lefényképezünk egy tágabb merítésnyít a zoknisdobozból, hipp-hopp beszkenneljük, s a szaturálás áldásának köszönhetően már látjuk is a buktatókat.
2010. november 14., vasárnap
Bulvárhírek a II. Szegedi Nemzetközi Hárfaversenyről
A verseny helyszíne a Móra Ferenc Múzeum volt 2010. november 8-tól 13-ig
A harmadik napon kiesett a versenyből a legnagyobb, fordítva sem elég jól hárfázó magyar versenyző.
Esti program. Maria Papadopoulous saját készítésű istránggal meglovagolja a Camac gyár elektronikus hárfáját.
A terrárium falán felfelé mászó óriásteknős feltehetőleg érdeklődve figyel a beszűrődő hárfazenére.
Kiss Tünde az egyetlen magyar díjazott (Szabó Anna, 13 év alatti mezőny) felkészítő tanára elégedetten hátra dől a Széchenyi téren
A walesi csodagyerek, Benjamin Griffiths legkényelmesebb lábtartásával (many thanks Tóth Zs. ügynökség - gépünk aksija ekkorra már lemerült))
A szép szerb Milica korcsoportja első helyéért pedálozott, de csak második lett.
2010. november 10., szerda
2010. november 8., hétfő
Rossz ősz
Vajda Janó fotóbörzét szervezett az újpesti Gyermek és Ifjúsági házban. Ez itt tradíció. Ám míg nem is oly hajdan egy tűt sem lehetett leejteni, most üres az asztalok fele. Mi változik?
Tudjuk mi azt! Mindenek előtt az analóg fotó forradalmi leváltása hat ide. A muzeális holmikra csakugyan a múzeum vár, lehet az otthon, a vitrin vagy a fiók feneke. Néhány kéjenc kattint még párat filmre, de nem várható már analóg tavasz.
Kifáraszt bennünket az új információ-gigákkal bombázó széles sávú változás, na és kilúgozza lelkesedésünket a meghaladás rémísztő gyorsasága.
Üres asztalok. Hátul, középen Varga Péternek kapása van.
Ezer kis elavult digi-kütyü vár új gazdira: "Ha UFO pont arra jön, jó, ha van a zsebedben valami." Ez igaz, de aztán kattan-e még az a kis szar, vagy már csak nyekken. Érti-e még fájlformáját valami?
Nagyságrenddel drágább a digitális technika, mint a régi volt. Közben meg: villantasz kettőt és már muzeális. A gyűjtés medre parttalan - belépő szinttől a kiválón át a kimúló szintig. Pénze kinek van erre? Sírba viszi titkát Gadányi Gyuri, a semmiből indítás világcsodája.
Fityingekért fekszik az asztalkán a nagy dög Panasonic esküvőző videokamera, VHS! Mi is az? KSK - Kutyának Se Kell :-) Schneider nagyítólencse: kevesek bírta hajdani kincs. Mi is az a nagyítás?
Vitrinfülbebevalók
Új kütyük is vannak azért, s egy-két üzlet is köttetik. Nézegetem én is azt a kis fehérded zsírúj Panasonic G micsodát. Ára itt csillagászatinak csak fele. Hát, ha nem kellene gázszámlára minden fityingem, most aztán boldog is lehetnék. Vagy ha legalább lenne néhány bedobható kincsem. Na és bátorságom! Elektronikus diavezérlőkkel tele vagyok, csak fillért sem érnek. Hogyan rakhatnám körbe asztalkámat értéknek látszó szagjelekkel? A hajdan oly boldogító F3-at adjam el? Aminek láttán Kresz olyan bőszen nézett? Na ne! Inkább az éhhalál!
A börze kilenckor kezdődik. Az eladók 8 és 9 között gyorsan lezongorázzák egymás között az érdemleges értékek mentését, aztán nyitás. Onnantól sok már nem történik, mondja dörzsölt barátom, ki a feelingért jön, s hogy esélyt adjon a véletlennek, kitesz két-három kecses darabot.
Dumálunk. Nem ad el, nem veszek. Aztán mégis elad. Én meg - kakukktojás - húzom a csíkot, sok-sok százalékkal rontva a pillanatnyi látogatottságot.
Mindezzel együtt a börzézők közössége él és családias. Ez az egész csak mimikri, hogy számba vehessék, ki van meg még, ki nincs többé - már úgy, mindenféle értelemben. Valahol technikabuzizás ez az egész. Persze, szív kell hozzá. Rozsdamentes makacssággal locsolják az elmúlás bádogvirágait.
Családias uzsonnázás. NO PHOTO! Látni rajtam, hogy hitetlen betolakodó vagyok.
Mi, hogyan? Ja, igen! Egyetértek. Savanyú a szőlő. Rossz őszünk vót.
Tudjuk mi azt! Mindenek előtt az analóg fotó forradalmi leváltása hat ide. A muzeális holmikra csakugyan a múzeum vár, lehet az otthon, a vitrin vagy a fiók feneke. Néhány kéjenc kattint még párat filmre, de nem várható már analóg tavasz.
Kifáraszt bennünket az új információ-gigákkal bombázó széles sávú változás, na és kilúgozza lelkesedésünket a meghaladás rémísztő gyorsasága.
Üres asztalok. Hátul, középen Varga Péternek kapása van.
Ezer kis elavult digi-kütyü vár új gazdira: "Ha UFO pont arra jön, jó, ha van a zsebedben valami." Ez igaz, de aztán kattan-e még az a kis szar, vagy már csak nyekken. Érti-e még fájlformáját valami?
Nagyságrenddel drágább a digitális technika, mint a régi volt. Közben meg: villantasz kettőt és már muzeális. A gyűjtés medre parttalan - belépő szinttől a kiválón át a kimúló szintig. Pénze kinek van erre? Sírba viszi titkát Gadányi Gyuri, a semmiből indítás világcsodája.
Fityingekért fekszik az asztalkán a nagy dög Panasonic esküvőző videokamera, VHS! Mi is az? KSK - Kutyának Se Kell :-) Schneider nagyítólencse: kevesek bírta hajdani kincs. Mi is az a nagyítás?
Vitrinfülbebevalók
Új kütyük is vannak azért, s egy-két üzlet is köttetik. Nézegetem én is azt a kis fehérded zsírúj Panasonic G micsodát. Ára itt csillagászatinak csak fele. Hát, ha nem kellene gázszámlára minden fityingem, most aztán boldog is lehetnék. Vagy ha legalább lenne néhány bedobható kincsem. Na és bátorságom! Elektronikus diavezérlőkkel tele vagyok, csak fillért sem érnek. Hogyan rakhatnám körbe asztalkámat értéknek látszó szagjelekkel? A hajdan oly boldogító F3-at adjam el? Aminek láttán Kresz olyan bőszen nézett? Na ne! Inkább az éhhalál!
A börze kilenckor kezdődik. Az eladók 8 és 9 között gyorsan lezongorázzák egymás között az érdemleges értékek mentését, aztán nyitás. Onnantól sok már nem történik, mondja dörzsölt barátom, ki a feelingért jön, s hogy esélyt adjon a véletlennek, kitesz két-három kecses darabot.
Dumálunk. Nem ad el, nem veszek. Aztán mégis elad. Én meg - kakukktojás - húzom a csíkot, sok-sok százalékkal rontva a pillanatnyi látogatottságot.
Mindezzel együtt a börzézők közössége él és családias. Ez az egész csak mimikri, hogy számba vehessék, ki van meg még, ki nincs többé - már úgy, mindenféle értelemben. Valahol technikabuzizás ez az egész. Persze, szív kell hozzá. Rozsdamentes makacssággal locsolják az elmúlás bádogvirágait.
Családias uzsonnázás. NO PHOTO! Látni rajtam, hogy hitetlen betolakodó vagyok.
Mi, hogyan? Ja, igen! Egyetértek. Savanyú a szőlő. Rossz őszünk vót.
2010. november 6., szombat
Katkó megnyitott
Megtiszteltetésnek gondolta nyilván, hogy Horányi Attila helyett, aki az utolsó napon kiugrott a szerepből, ő nyissa meg a MOME BA-sok (Bachelor of Arts, felsőfokú alapképzésen túlesettek) kiállítását, a D11rty Eleven-t az OFFICE Paulay Ede utcai közösségi terében.
Jó, hogy említette, mi készül ott, nevezett utca eme fertályán régen jártam. Ha jól emlékszem, Huschit Jancsi papájának volt itt nyomdája.
Benyomultam én is a szépen faragott kőkapun az ifjúság sűrejébe. Voltak kisezeren, csupa 20 év körüli. Bachelorok és tekintélyes holdudvaruk.
Katkó Tamás 36 fokos lázban égett, láttam rajta. Most jöttem rá, amikor belekezdett, mire rendeltettek kerek szemei: a rémület szilaj kifejezésére. Mondandója papírságos volta egyetlen szempillantással felmérhető volt. A piszkos tizenegy tisztelettel sorakozott ugyan vállától jobbra, de a terem hátsó felében nem szűnt meg percre sem a vidám csivitelés. Katkó inthette őket, ahogy akarta. Tojtak ezek az ő felolvasására. De hiszen ezek notórius twitterelők, akik mindennél jobban egymásra kíváncsiak, baráti találkozóhely dekorációjának használják a kiállított képeket. Generációs tudatuk határozza meg létüket, pont fordítva, mint Marxnál volt. Ez a generáció az interneten szervezi az életét, őszülő szakállú emberekről, mint én is, tudnak persze, de kortárs fotósi státuszukból korunk ilyen kérdéseire keresik a választ, hogy Te honnan Facebookolsz?
Meglepett, mennyi rendesen megcsinált fotó van. Ezek szerint a MOME-n majd csak később, egy szinttel feljebb rontják el őket. Narrálnak ugyan, majmolják a trendit kissé betegesen, de meglepetésemre ez a csapat, aki itt megvillant, fittyet hányva a MOME kultúr-terminátor képzésben kicsúcsosodó kozmopolitikumára, érdeklődik a forma kérdései iránt. Nocsak!
A szó csak ömlött a jó - hozzájuk képest öreg, felőlem szinte siheder - Katkó torkából: hívó és küldő szavak. Az egyik friss BA-diplomás lányka fakó zsemlyeszín kutyája (photoshop szaturáció -60) testes hátsó felét Katkó felé tolva boldogan alukált a laza póráz végén. Vével kezdődik a neve, sajnos azóta kiolvadt a chipemből.
Hogy Heisenberg mit tartott Columbusz legnagyobb tettének, már alig értettem, akkorára dagadt hátul a twitterelés.
Később még ennél is jobb volt a hangulat. Fotót, sajnos, nem csináltam. Fogadalmat tettem, felhagyok a villanyfényben való lövöldözéssel, amíg nem lesz egy erre alkalmas gépem.
Jó, hogy említette, mi készül ott, nevezett utca eme fertályán régen jártam. Ha jól emlékszem, Huschit Jancsi papájának volt itt nyomdája.
Benyomultam én is a szépen faragott kőkapun az ifjúság sűrejébe. Voltak kisezeren, csupa 20 év körüli. Bachelorok és tekintélyes holdudvaruk.
Katkó Tamás 36 fokos lázban égett, láttam rajta. Most jöttem rá, amikor belekezdett, mire rendeltettek kerek szemei: a rémület szilaj kifejezésére. Mondandója papírságos volta egyetlen szempillantással felmérhető volt. A piszkos tizenegy tisztelettel sorakozott ugyan vállától jobbra, de a terem hátsó felében nem szűnt meg percre sem a vidám csivitelés. Katkó inthette őket, ahogy akarta. Tojtak ezek az ő felolvasására. De hiszen ezek notórius twitterelők, akik mindennél jobban egymásra kíváncsiak, baráti találkozóhely dekorációjának használják a kiállított képeket. Generációs tudatuk határozza meg létüket, pont fordítva, mint Marxnál volt. Ez a generáció az interneten szervezi az életét, őszülő szakállú emberekről, mint én is, tudnak persze, de kortárs fotósi státuszukból korunk ilyen kérdéseire keresik a választ, hogy Te honnan Facebookolsz?
Meglepett, mennyi rendesen megcsinált fotó van. Ezek szerint a MOME-n majd csak később, egy szinttel feljebb rontják el őket. Narrálnak ugyan, majmolják a trendit kissé betegesen, de meglepetésemre ez a csapat, aki itt megvillant, fittyet hányva a MOME kultúr-terminátor képzésben kicsúcsosodó kozmopolitikumára, érdeklődik a forma kérdései iránt. Nocsak!
A szó csak ömlött a jó - hozzájuk képest öreg, felőlem szinte siheder - Katkó torkából: hívó és küldő szavak. Az egyik friss BA-diplomás lányka fakó zsemlyeszín kutyája (photoshop szaturáció -60) testes hátsó felét Katkó felé tolva boldogan alukált a laza póráz végén. Vével kezdődik a neve, sajnos azóta kiolvadt a chipemből.
Hogy Heisenberg mit tartott Columbusz legnagyobb tettének, már alig értettem, akkorára dagadt hátul a twitterelés.
Később még ennél is jobb volt a hangulat. Fotót, sajnos, nem csináltam. Fogadalmat tettem, felhagyok a villanyfényben való lövöldözéssel, amíg nem lesz egy erre alkalmas gépem.
2010. november 5., péntek
Hemzővel Hemzővárosban
Hogy milyen ez a Hemzőváros a Nemzeti Múzeumban, úgy önmagában, nos, azt már sosem tudom meg, mert Hemző Károly jelenléte rendkívül attraktív elmúlás-romantikával fűszerezte a tegnapi megnyitón a tárlat látogatást. Az egészséggel meglehetősen hadilábon álló öreg Mester megajándékozott bennünket sajnálatosan takarékra fogott élete eme momentumával: velünk együtt fedezte fel, milyenek is ezek a szűkre fogott hemzővárosi utcák és terek.
Kicsik, legalábbis a Nemzeti Múzeum tulajdonába került teljes Hemző fotográfiai örökséghez képest. Alig néhány utca. És mintha hiányoznának a legfontosabb hemzői játszóterek. Hát persze!
Furcsasága - a tárlat is tükrözi ezt, hogy Hemző többször markánsan váltott fotográfusi élete során: sportfotósból lett a külföldre tekintő Magyar Szemle (Hungarian Review) munkatársa, és szívszerelminek mondható városfényképezése zöme a nyolcvanas évekre esik, megelőzve utolsó ábrázoló korszakát, melynek célzott témája a gasztronómia lett. Dominánsan tehát a nyolcvanas évekkel találkozunk. Sajnálható, hogy nem az ötvenes-hatvanas éveken van a hangsúly, hiszen az lenne 2010 magasából az igazi egzotikum, s Hemző munkásságának hosszába nagyon is bele illene, hogy ott legyen a fő hangsúly.
Vannak persze régebbi budapesti képek itt, látványra már-már hihetetlennek tetsző ötvenes-hatvanas évekbeli fotók, melyeket sok és hosszas megfontolással válogatott ő maga és életének több fontos ismerője.
Csorba László főigazgató megnyitó beszédében mikrotörténésznek nevezte Hemzőt, akinek jellegzetes sajátja - és e szavakkal már Gera Mihályt idézzük - a rokonszenves, harsány életszeretet, a mohó kíváncsiság, az ismeretlen valóság meghódításának vágya, a dolgok lényegének fölmutatása, mely aztán megcsitult, halkabb lett, eltűnt belőle a harsányság, a "fickándozás", teret adva a részletekbe feledkező, azon elmerengő, stilizálásoktól sem idegenkedő, ravaszul egyszerű fényképezési megoldásoknak. Nagyjából így vázolják fel őt Gera szavai.
Ő maga pedig így vázolja a lényeget: a kiszemelt embereket úgy fotografálta, mintha ő mag lenne ott, ő cipelné a vödröt, ő mosná azt az autót.
Amikor másnap visszatértem, hogy a csiviteléstől megtisztult terepet ismét szemügyre vegyem, takarékos világítás fogadott, és ez bizonytalanná tett, hogy helyénvaló volt-e előző napi érzésem, hogy ugyanis Hemző fentebb vázolt töltésű, játékos, nagyon humánus indíttatású Budapestje egy kicsivel kevesebb feketét igényelt volna. Kevesebb ma lehetséges kőkemény kópia-profizmust (Dunakorzó, Gellérthegyen, Választások, Hősök tere, az Ölelkező kutyáknál különösen - csak hogy konkrétan akadékoskodjak) mert az ő többszereplős együttállásokra, emberi színterekre vadászó ábrázolásai szelídebb és kedélyesebb indíttatásúak voltak. Néha persze bombasztikusan hat ez a feketeség, mint például a Parlament, 1979 című fotónál - az áramvezetékek kaszabolta éggel.
Nekem Hemző összességében kicsit más volna. Ismerőinek egy része is úgy tudja, nem pontosan ez az ő igazi, hajdan oly nagy szakmai elragadtatással üdvözölt arca. Mennyi jó fotó jut eszünkbe, amit itt nem láthatunk! Igazságtalan az ember azzal a népes csapattal, aki ezt a tárlatot összehozta?
Talán futja még majd a múzeumnak erejéből, no meg a gazdag örökségből valamiféle további válogatásra, Hemzőváros után talán egyszer Hemzőéletre is.
Csorba László főigazgató, Hemző Károly, Korniss Péter, Lajos Mari és Kiscsatári Mariann kiállításrendező
Ilyen nagy nevek társaságában fotózhattam Hemző Károlyt, mint Benkő és Bánkúti, hogy csak az ABC elejét említsem
Csorba László, aki a Jász utcai jéggyárban is dolgozott, beleéli magát a múltba
Hemző Károly kedvence, az unoka felkapaszkodott a városnéző járatra
Sajtóriportok azokból az időkből, amikor Papp Laci még a profi pályára készült.
Kicsik, legalábbis a Nemzeti Múzeum tulajdonába került teljes Hemző fotográfiai örökséghez képest. Alig néhány utca. És mintha hiányoznának a legfontosabb hemzői játszóterek. Hát persze!
Furcsasága - a tárlat is tükrözi ezt, hogy Hemző többször markánsan váltott fotográfusi élete során: sportfotósból lett a külföldre tekintő Magyar Szemle (Hungarian Review) munkatársa, és szívszerelminek mondható városfényképezése zöme a nyolcvanas évekre esik, megelőzve utolsó ábrázoló korszakát, melynek célzott témája a gasztronómia lett. Dominánsan tehát a nyolcvanas évekkel találkozunk. Sajnálható, hogy nem az ötvenes-hatvanas éveken van a hangsúly, hiszen az lenne 2010 magasából az igazi egzotikum, s Hemző munkásságának hosszába nagyon is bele illene, hogy ott legyen a fő hangsúly.
Vannak persze régebbi budapesti képek itt, látványra már-már hihetetlennek tetsző ötvenes-hatvanas évekbeli fotók, melyeket sok és hosszas megfontolással válogatott ő maga és életének több fontos ismerője.
Csorba László főigazgató megnyitó beszédében mikrotörténésznek nevezte Hemzőt, akinek jellegzetes sajátja - és e szavakkal már Gera Mihályt idézzük - a rokonszenves, harsány életszeretet, a mohó kíváncsiság, az ismeretlen valóság meghódításának vágya, a dolgok lényegének fölmutatása, mely aztán megcsitult, halkabb lett, eltűnt belőle a harsányság, a "fickándozás", teret adva a részletekbe feledkező, azon elmerengő, stilizálásoktól sem idegenkedő, ravaszul egyszerű fényképezési megoldásoknak. Nagyjából így vázolják fel őt Gera szavai.
Ő maga pedig így vázolja a lényeget: a kiszemelt embereket úgy fotografálta, mintha ő mag lenne ott, ő cipelné a vödröt, ő mosná azt az autót.
Amikor másnap visszatértem, hogy a csiviteléstől megtisztult terepet ismét szemügyre vegyem, takarékos világítás fogadott, és ez bizonytalanná tett, hogy helyénvaló volt-e előző napi érzésem, hogy ugyanis Hemző fentebb vázolt töltésű, játékos, nagyon humánus indíttatású Budapestje egy kicsivel kevesebb feketét igényelt volna. Kevesebb ma lehetséges kőkemény kópia-profizmust (Dunakorzó, Gellérthegyen, Választások, Hősök tere, az Ölelkező kutyáknál különösen - csak hogy konkrétan akadékoskodjak) mert az ő többszereplős együttállásokra, emberi színterekre vadászó ábrázolásai szelídebb és kedélyesebb indíttatásúak voltak. Néha persze bombasztikusan hat ez a feketeség, mint például a Parlament, 1979 című fotónál - az áramvezetékek kaszabolta éggel.
Nekem Hemző összességében kicsit más volna. Ismerőinek egy része is úgy tudja, nem pontosan ez az ő igazi, hajdan oly nagy szakmai elragadtatással üdvözölt arca. Mennyi jó fotó jut eszünkbe, amit itt nem láthatunk! Igazságtalan az ember azzal a népes csapattal, aki ezt a tárlatot összehozta?
Talán futja még majd a múzeumnak erejéből, no meg a gazdag örökségből valamiféle további válogatásra, Hemzőváros után talán egyszer Hemzőéletre is.
Csorba László főigazgató, Hemző Károly, Korniss Péter, Lajos Mari és Kiscsatári Mariann kiállításrendező
Ilyen nagy nevek társaságában fotózhattam Hemző Károlyt, mint Benkő és Bánkúti, hogy csak az ABC elejét említsem
Csorba László, aki a Jász utcai jéggyárban is dolgozott, beleéli magát a múltba
Hemző Károly kedvence, az unoka felkapaszkodott a városnéző járatra
Sajtóriportok azokból az időkből, amikor Papp Laci még a profi pályára készült.
2010. november 4., csütörtök
Már megint lábra mentem
Na, csak szőrmentén! Valahogy nem bírok ezzel a szenvedélyemmel. D-Vektor, fejre megyünk, megértetted?! - mondom magamnak, ahogy közeledem a Raiffeisen Bank épületéhez, és tessék!
Csizek Gabi megnyitó lábai. ( Igen, abban a stílusban készült, amire Ti is gondoltok) Ezeken állva hívta fel figyelmünket Halas István Háromazegyben című kiállításán arra, hogy milyen érdekes, amikor három kép egységet alkot. Szerintem Halas István is ezt mondta, csak képekkel.
Ez a hívó szó - "érdekes" - nyitott fülekre találhatott a hallgatóság körében, mert amikor a megnyitó után megkérdeztem egyik arra ődöngő kollégámat, hogy milyen a pogácsa, azt mondta: érdekes.
Csizek Gabi megnyitó lábai. ( Igen, abban a stílusban készült, amire Ti is gondoltok) Ezeken állva hívta fel figyelmünket Halas István Háromazegyben című kiállításán arra, hogy milyen érdekes, amikor három kép egységet alkot. Szerintem Halas István is ezt mondta, csak képekkel.
Ez a hívó szó - "érdekes" - nyitott fülekre találhatott a hallgatóság körében, mert amikor a megnyitó után megkérdeztem egyik arra ődöngő kollégámat, hogy milyen a pogácsa, azt mondta: érdekes.
2010. november 3., szerda
Máté Bence hangyái
Az élő valóság az ember érdeklődésének egyik legpompásabb tárgya. Nehezen megközelíthető és nehezen kifürkészhető. A természetfotó - nem utolsó sorban a közvetítő médium tökéletesedése által - egyre színesebb, egyre attraktívabb, s a fotográfusok és az urbánus élet szereplői számára egyre vonzóbb. Olyan vizuális értéket közvetít, mely mesés, izgalmas, kifejezetten esztétikus, már a formák és színek ama értelmében, hogy általa az emberi psziché őseredendően boldogítható, és mindamellett telis-tele van az emberéletre vetíthető példázatokkal és párhuzamokkal. Ha valaminek nincs, hát a természetfotónak nincs kommunikációs deficitje.
Csaknem 4000 felvételből 112 képet állítottak ki az idén a Természettudományi Múzeumban, és ennek a 112 fotónak a mesterségbeli kvalitása és látványértéke nem kérdéses.(!)
Egyéb területeken ilyesmi nem létezik, egyebek mellett talán épp azért, mert maguknak az emberélet szempontjából nem releváns, tékozlófiúi teóriáknak az értéke kétséges, melyek a korszerűség formabontó mímeléséhez ma televényül szolgálnak.
Az itt és most 112 képpel felvonuló természetfotósok között akadhatnak irigyek, de szinte biztos, hogy nincsenek kiégett és cinikus emberek. Olyasmivel ilyesmit nem lehet csinálni :-) Itt nem lehet mímelni a jót. Itt nincs meztelen királykodás.
Hogy művészet-e a természetfotózás, nem kérdés. A művészet olyan tett, ami a lét titkaiba és rendjébe az átlagosnál mélyebben vagy ha tetszik magasabb szinten behatolni képes. Művész, aki úgy nyúl a megformálandó dologhoz, hogy formái által megérint irracionális szférákat, és élményét képes a befogadóval megosztani. Nem hiszem, hogy az itt érvényes irracionális ismérveket a ráció eszközével kanonizálni lehetne. Ne akarjuk tehát tisztázni, hogy az ábrázolás vágy - esetünkben most a természetfotó területén - eme nagyszerű hozamával művészet-e!
Az év természetfotósa az idén Máté Bence. Szinte minden kategóriában az élre került. Az év természetfotója is az ő képei közül került ki. Uganezzel a képével pár hete már meghódította Londont, az ottani ugyancsak "Az Év természetfotósa” elnevezésű pályázat legjobbjaként.
Máté Bence rendet csinál a díjzsákjában
Az emelvényen Máté Bence
Máté Bence egyik első díjának leleplezése
Pár perccel a leleplezése után: beindult a turista zarándoklás az év természetfotójához.
Csaknem 4000 felvételből 112 képet állítottak ki az idén a Természettudományi Múzeumban, és ennek a 112 fotónak a mesterségbeli kvalitása és látványértéke nem kérdéses.(!)
Egyéb területeken ilyesmi nem létezik, egyebek mellett talán épp azért, mert maguknak az emberélet szempontjából nem releváns, tékozlófiúi teóriáknak az értéke kétséges, melyek a korszerűség formabontó mímeléséhez ma televényül szolgálnak.
Az itt és most 112 képpel felvonuló természetfotósok között akadhatnak irigyek, de szinte biztos, hogy nincsenek kiégett és cinikus emberek. Olyasmivel ilyesmit nem lehet csinálni :-) Itt nem lehet mímelni a jót. Itt nincs meztelen királykodás.
Hogy művészet-e a természetfotózás, nem kérdés. A művészet olyan tett, ami a lét titkaiba és rendjébe az átlagosnál mélyebben vagy ha tetszik magasabb szinten behatolni képes. Művész, aki úgy nyúl a megformálandó dologhoz, hogy formái által megérint irracionális szférákat, és élményét képes a befogadóval megosztani. Nem hiszem, hogy az itt érvényes irracionális ismérveket a ráció eszközével kanonizálni lehetne. Ne akarjuk tehát tisztázni, hogy az ábrázolás vágy - esetünkben most a természetfotó területén - eme nagyszerű hozamával művészet-e!
Az év természetfotósa az idén Máté Bence. Szinte minden kategóriában az élre került. Az év természetfotója is az ő képei közül került ki. Uganezzel a képével pár hete már meghódította Londont, az ottani ugyancsak "Az Év természetfotósa” elnevezésű pályázat legjobbjaként.
Máté Bence rendet csinál a díjzsákjában
Az emelvényen Máté Bence
Máté Bence egyik első díjának leleplezése
Pár perccel a leleplezése után: beindult a turista zarándoklás az év természetfotójához.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)