Kicsik, legalábbis a Nemzeti Múzeum tulajdonába került teljes Hemző fotográfiai örökséghez képest. Alig néhány utca. És mintha hiányoznának a legfontosabb hemzői játszóterek. Hát persze!
Furcsasága - a tárlat is tükrözi ezt, hogy Hemző többször markánsan váltott fotográfusi élete során: sportfotósból lett a külföldre tekintő Magyar Szemle (Hungarian Review) munkatársa, és szívszerelminek mondható városfényképezése zöme a nyolcvanas évekre esik, megelőzve utolsó ábrázoló korszakát, melynek célzott témája a gasztronómia lett. Dominánsan tehát a nyolcvanas évekkel találkozunk. Sajnálható, hogy nem az ötvenes-hatvanas éveken van a hangsúly, hiszen az lenne 2010 magasából az igazi egzotikum, s Hemző munkásságának hosszába nagyon is bele illene, hogy ott legyen a fő hangsúly.
Vannak persze régebbi budapesti képek itt, látványra már-már hihetetlennek tetsző ötvenes-hatvanas évekbeli fotók, melyeket sok és hosszas megfontolással válogatott ő maga és életének több fontos ismerője.
Csorba László főigazgató megnyitó beszédében mikrotörténésznek nevezte Hemzőt, akinek jellegzetes sajátja - és e szavakkal már Gera Mihályt idézzük - a rokonszenves, harsány életszeretet, a mohó kíváncsiság, az ismeretlen valóság meghódításának vágya, a dolgok lényegének fölmutatása, mely aztán megcsitult, halkabb lett, eltűnt belőle a harsányság, a "fickándozás", teret adva a részletekbe feledkező, azon elmerengő, stilizálásoktól sem idegenkedő, ravaszul egyszerű fényképezési megoldásoknak. Nagyjából így vázolják fel őt Gera szavai.
Ő maga pedig így vázolja a lényeget: a kiszemelt embereket úgy fotografálta, mintha ő mag lenne ott, ő cipelné a vödröt, ő mosná azt az autót.
Amikor másnap visszatértem, hogy a csiviteléstől megtisztult terepet ismét szemügyre vegyem, takarékos világítás fogadott, és ez bizonytalanná tett, hogy helyénvaló volt-e előző napi érzésem, hogy ugyanis Hemző fentebb vázolt töltésű, játékos, nagyon humánus indíttatású Budapestje egy kicsivel kevesebb feketét igényelt volna. Kevesebb ma lehetséges kőkemény kópia-profizmust (Dunakorzó, Gellérthegyen, Választások, Hősök tere, az Ölelkező kutyáknál különösen - csak hogy konkrétan akadékoskodjak) mert az ő többszereplős együttállásokra, emberi színterekre vadászó ábrázolásai szelídebb és kedélyesebb indíttatásúak voltak. Néha persze bombasztikusan hat ez a feketeség, mint például a Parlament, 1979 című fotónál - az áramvezetékek kaszabolta éggel.
Nekem Hemző összességében kicsit más volna. Ismerőinek egy része is úgy tudja, nem pontosan ez az ő igazi, hajdan oly nagy szakmai elragadtatással üdvözölt arca. Mennyi jó fotó jut eszünkbe, amit itt nem láthatunk! Igazságtalan az ember azzal a népes csapattal, aki ezt a tárlatot összehozta?
Talán futja még majd a múzeumnak erejéből, no meg a gazdag örökségből valamiféle további válogatásra, Hemzőváros után talán egyszer Hemzőéletre is.
Csorba László főigazgató, Hemző Károly, Korniss Péter, Lajos Mari és Kiscsatári Mariann kiállításrendező
Ilyen nagy nevek társaságában fotózhattam Hemző Károlyt, mint Benkő és Bánkúti, hogy csak az ABC elejét említsem
Csorba László, aki a Jász utcai jéggyárban is dolgozott, beleéli magát a múltba
Hemző Károly kedvence, az unoka felkapaszkodott a városnéző járatra
Sajtóriportok azokból az időkből, amikor Papp Laci még a profi pályára készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése