A hazafi még erőszakoskodik,
erőért fohászkodik legalább is,
ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.
A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen
abban,
lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök
tanultsága valamire,
kell-e még visszatekintő vágyálmokat
kolorizálni,
egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív
identitás,
értékállón gyökeres arculat?
Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,
s leleményes és globális gazdasági ragadozás?
Kontraszelektáltak bátor sokasodásban
magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett
haza
s az újraértelmezett haladás zászlaját.
A honatyák csak bámulják büszkén,
mekkora verbális szélerő borzolja a
piros-fehér-zöldet.
A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,
ködös és savas,
s mintha viharossá lenne,
ám virtuális és így feltartóztathatatlan,
kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos
viharkabát után kotorászni,
ha csontjainkon átfú a korszakos
változás szele.
Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái
olajozatlanul csikorognak.
Ilyesmi se kell.
Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés
értékű életünk.
Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:
Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy
magunk maradásunkért hová menjünk el innen,
az a kérdés, hogy
tűntünkből mikor kéne szerencsével
visszatérnünk ide?
Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,
mert már más mindenki is elment mindenhová,
s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide
visszatérni.
S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a
semmibe?
Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése