2016. szeptember 7., szerda

Tűnés-maradás



A hazafi még erőszakoskodik,
erőért fohászkodik legalább is,
ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.
A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen abban,
lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök tanultsága valamire,
kell-e még visszatekintő vágyálmokat kolorizálni,
egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív identitás,
értékállón gyökeres arculat?
Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,
s leleményes és globális gazdasági ragadozás?
Kontraszelektáltak bátor sokasodásban
magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett haza
s az újraértelmezett haladás zászlaját.
A honatyák csak bámulják büszkén,
mekkora verbális szélerő borzolja a piros-fehér-zöldet.
A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,
ködös és savas,
s mintha viharossá lenne,
ám virtuális és így feltartóztathatatlan,
kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos viharkabát után kotorászni,
ha csontjainkon átfú a korszakos változás szele.
Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái olajozatlanul csikorognak.
Ilyesmi se kell.
Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés értékű életünk.
Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:
Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy
magunk maradásunkért hová menjünk el innen,
az a kérdés, hogy
tűntünkből mikor kéne szerencsével visszatérnünk ide?
Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,
mert már más mindenki is elment mindenhová,
s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide visszatérni.
S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a semmibe?
Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése