Ellátogattam az
egyik kulturális intézménybe, ahol két életútját összegző kolléga mutatkozik be
fotográfiái javával. Engedményekkel érkezem: az amatőr fotográfusoknak, de még
inkább csak fotósoknak, fotózóknak van tisztességes foglalkozásuk, míg nyugdíjba
nem vonulnak, így fotografálásra csupán maradék idő adatik, még ha invenciózus
amatőrökről van is szó. Ezt - a megmutatkozó tehetség láttán határozott sajnálattal
- mindig tekintetbe kell venni.
Amikor az amatőr alkotói
életnek egyféle összegző java tárul szemünk elé, szinte mindig szembeötlik a
fura summázat: tücsök és bogár.
Masinájukkal a
nyakukban, egész életükben nézegettek és látogattak. A kor, a világ lényege,
amit maguk mögött hagytak, úgyszólván érintetlen maradt. Ha láttak is, formákig
jutottak, nem igazán tettek korukon túl mutató, maradandónak mondható
felfedezést, nem érleltek magukban ritkaság számba menő attitűdöket. Voltak
esetleg korszakaik, de fejlődés, az elme konzekvens és látványos behatolása a
miért vagyok a világon kérdésébe... nos, ilyesmit talán nem is volna
tisztességes elvárni.
Márpedig a
civilizáció a valóság - meglehet pragmatikus, szükségleti, de - szellemi
meghódításáról szól, kérdések és kérdések özöne által, és a válaszolások
előrehaladtával, aktuális lényegei tekintetében civilizációnk folyvást változik. Kutakodásunk
hátterében ott rejtezik a teremtett mivolt korlátai okán meg nem haladható,
tehát - mondhatni - az Örök. A mindenkori örökérvényűnek tűnő. És az öröknek tűnő mellett
örökösen kiütköznek civilizációs kutakodásunk korszerű konfliktusai, mindaz, ami
az ember számára a legdrámaibb, vagy szerencsés időkben talán csak
a legizgalmasabb.
A művészkedés
útkeresései is e vonatkozásban relevánsak vagy sem. Civilizálódásunk útja nem
csupán a valóság gyakorlati próbákat kiállni képes modellező megismerése, hanem
önmagunk feletti lehetőségeink megismerése is. Amikor már jól lehet hazudni
vagy felszabadultan képzelődni a fotografálás új eszközeinek köszönhetően,
akkor sokat veszít értékéből az ügyes, de felfedező érték nélküli, hátrafelé
tekintgető kattintgatás.
Akkor lényegre
törően hazudni kell és új valótlanságokat felmutatni.
Az invenció azonban,
ha van, a legtöbb fotóamatőrt a szerencsés képkivágás és a szociális indulat
nélküli, tili-tolis formajátékok szintjén tartja. Ennél többhöz ugyanis egy
mindenestől odaáldozott élet volna szükséges.
A lényegtelen
becsvágytól fűtött kattintások milliárdjainak tengerében az egyik fotó - az emberiség-kalandot
érintő lényeglátást tekintve - ugyanarra mutat, mint a milliárd többi: mellé. Leginkább
konvencionálisan öröknek hitt szépről vagy fellángolás erejéig favorizált
formajátékok divatjáról, esetleg a kiemelkedő kevesek formai leleményeinek
közelítgetéséről szól az amatőr életút.
Milyen ez az ember?
- kérdezhetjük, mikor körbenézünk az eltelt életnek szentelt falszakaszon. És
igen gyakran kell azt mondanunk: mindenféle. Igazán fontosat nem látott, csak
látogatott ezt-azt. Táj, a növényvilág nehezen elszalasztható, békésen ácsorgó
állapotai, az emberélet félresodródott, tehát ugyancsak kattintásra békésen
várakozó, rusztikus tárgyi kellékei, és persze dekadens emberi testfelületek,
olyanok most is, itt is, mint máshol, mindig korábban. És mindez hitvallás és szenvedély
nélkül, mintákat jól rosszul követni képes alkotói eszkábálás szerint. Az
életmű legtöbbször efféle tárgykörbe sorolható sikerülések mentén áll össze.
Egész életet
követelő nagy kérdések állítása és megválaszolása sehol. Maximum filterek,
plug-inek ragadnak bele az alkotó tekintetébe. Akadnak Tóth Istvánok, Moholy
Nagyok, neue Sachlichkeiti és egyéb divatok nyomába eredési kísérletek. Bresson,
André Kertész, Escher Károly már veszélyes, mert ahhoz átlagon felüli reakció
sebesség, másrészről a think while shooting (Munkácsi) féle önmagunkkal
szembeni magas követelés kell. A Mapplethorpei minták meg bevésődnek ugyan az
emberiség különösség-tudatába, de főképp a veszélyes önsorsrontás mintájaként.
Bizonyos amatőr életművekhez
túl sokat nem tehet hozzá korunk divatba jött köztes elméje, a kurátor sem.
Na de én, nagyokos,
ki számos-számtalan irányba lőttem, lődöztem, láttam-látogattam, néha
láttatgattam is, gondoljam csak meg, én mit raknék falra?
Hááát... ezt-azt.
Úgy látszik, azért
jöttem, hogy magamra ismerjek :-)
És persze rátok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése