2017. december 10., vasárnap

LÁTOGATÁS



Ellátogattam az egyik kulturális intézménybe, ahol két életútját összegző kolléga mutatkozik be fotográfiái javával. Engedményekkel érkezem: az amatőr fotográfusoknak, de még inkább csak fotósoknak, fotózóknak van tisztességes foglalkozásuk, míg nyugdíjba nem vonulnak, így fotografálásra csupán maradék idő adatik, még ha invenciózus amatőrökről van is szó. Ezt - a megmutatkozó tehetség láttán határozott sajnálattal - mindig tekintetbe kell venni.
Amikor az amatőr alkotói életnek egyféle összegző java tárul szemünk elé, szinte mindig szembeötlik a fura summázat: tücsök és bogár.
Masinájukkal a nyakukban, egész életükben nézegettek és látogattak. A kor, a világ lényege, amit maguk mögött hagytak, úgyszólván érintetlen maradt. Ha láttak is, formákig jutottak, nem igazán tettek korukon túl mutató, maradandónak mondható felfedezést, nem érleltek magukban ritkaság számba menő attitűdöket. Voltak esetleg korszakaik, de fejlődés, az elme konzekvens és látványos behatolása a miért vagyok a világon kérdésébe... nos, ilyesmit talán nem is volna tisztességes elvárni.
Márpedig a civilizáció a valóság - meglehet pragmatikus, szükségleti, de - szellemi meghódításáról szól, kérdések és kérdések özöne által, és a válaszolások előrehaladtával, aktuális lényegei tekintetében civilizációnk folyvást változik. Kutakodásunk hátterében ott rejtezik a teremtett mivolt korlátai okán meg nem haladható, tehát - mondhatni - az Örök. A mindenkori örökérvényűnek tűnő. És az öröknek tűnő mellett örökösen kiütköznek civilizációs kutakodásunk korszerű konfliktusai, mindaz, ami az ember számára a legdrámaibb, vagy szerencsés időkben talán csak a legizgalmasabb.
A művészkedés útkeresései is e vonatkozásban relevánsak vagy sem. Civilizálódásunk útja nem csupán a valóság gyakorlati próbákat kiállni képes modellező megismerése, hanem önmagunk feletti lehetőségeink megismerése is. Amikor már jól lehet hazudni vagy felszabadultan képzelődni a fotografálás új eszközeinek köszönhetően, akkor sokat veszít értékéből az ügyes, de felfedező érték nélküli, hátrafelé tekintgető kattintgatás.
Akkor lényegre törően hazudni kell és új valótlanságokat felmutatni.
Az invenció azonban, ha van, a legtöbb fotóamatőrt a szerencsés képkivágás és a szociális indulat nélküli, tili-tolis formajátékok szintjén tartja. Ennél többhöz ugyanis egy mindenestől odaáldozott élet volna szükséges.
A lényegtelen becsvágytól fűtött kattintások milliárdjainak tengerében az egyik fotó - az emberiség-kalandot érintő lényeglátást tekintve - ugyanarra mutat, mint a milliárd többi: mellé. Leginkább konvencionálisan öröknek hitt szépről vagy fellángolás erejéig favorizált formajátékok divatjáról, esetleg a kiemelkedő kevesek formai leleményeinek közelítgetéséről szól az amatőr életút.
Milyen ez az ember? - kérdezhetjük, mikor körbenézünk az eltelt életnek szentelt falszakaszon. És igen gyakran kell azt mondanunk: mindenféle. Igazán fontosat nem látott, csak látogatott ezt-azt. Táj, a növényvilág nehezen elszalasztható, békésen ácsorgó állapotai, az emberélet félresodródott, tehát ugyancsak kattintásra békésen várakozó, rusztikus tárgyi kellékei, és persze dekadens emberi testfelületek, olyanok most is, itt is, mint máshol, mindig korábban. És mindez hitvallás és szenvedély nélkül, mintákat jól rosszul követni képes alkotói eszkábálás szerint. Az életmű legtöbbször efféle tárgykörbe sorolható sikerülések mentén áll össze.
Egész életet követelő nagy kérdések állítása és megválaszolása sehol. Maximum filterek, plug-inek ragadnak bele az alkotó tekintetébe. Akadnak Tóth Istvánok, Moholy Nagyok, neue Sachlichkeiti és egyéb divatok nyomába eredési kísérletek. Bresson, André Kertész, Escher Károly már veszélyes, mert ahhoz átlagon felüli reakció sebesség, másrészről a think while shooting (Munkácsi) féle önmagunkkal szembeni magas követelés kell. A Mapplethorpei minták meg bevésődnek ugyan az emberiség különösség-tudatába, de főképp a veszélyes önsorsrontás mintájaként.
Bizonyos amatőr életművekhez túl sokat nem tehet hozzá korunk divatba jött köztes elméje, a kurátor sem.
Na de én, nagyokos, ki számos-számtalan irányba lőttem, lődöztem, láttam-látogattam, néha láttatgattam is, gondoljam csak meg, én mit raknék falra?
Hááát... ezt-azt.
Úgy látszik, azért jöttem, hogy magamra ismerjek :-)
És persze rátok is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése