BLOGDOGVAGYOK: Elavuló fotóattitűdök

Ha fotográfiai tetteink releváns célja maga a fotografálás, akkor fotografálásunk által a mindenkori láthatónak képi birtokbavétele és vélemény értékű láttatása zajlik (minimum felidéző vagy érzelemkeltő az a képen látható dolog, azért mutatjuk). Ám a kulturálisan releváns vélemény - nem csupán társadalmi hanem egyéni tudati szinten is egyfajta igen bonyolult változó.

Ahogy terebélyesedik a fotografálás múltja, a fényképező motiváltságának hátterében mind nagyobb befolyással van jelen a fotografálás története és a gömbfelületen táguló ábrázolási lehetőségek dimenziójában fogant s maradandó nyomot hagyott törekvések mérhetetlen sokasága. A valóság és benne önmagunk fotográfiai felfedezése is olyan folyamként hömpölyög előre, melybe - érdemileg legalább is - kétszer nem léphetünk bele.

A látható valóság persze fütyül erre meg az olyan elmevetületekre, mint az érdemi, és végtelenszer kínálja újra és újra formációit és történéseit.

Elképesztően - vagy lassan már inkább csak a súlyos szóval illetendően - megnövekedett és növekszik tovább az emberiség fotografálásának cselekvés-sűrűsége. Mindenki kattintgat, és mindenki mutogat. A fotografált kép mind ritkábban áll egyedül szemünk előtt, figyelmünk előterében, s mind ritkábban kínál újat elménk számára. Ráadásul a "tehetséges" fényképező szerkezetek remeklései homályba taszítják a képalkotás iránti emberi tehetséget, a látás megfontolt, figyelmes voltát, a fotografáló áldozatos, elhivatott és következetesen lényegre törő habitusát.

Egy megnyerő fotóra pillantva nem mindig tudjuk helyesen megítélni, hogy hány százalék az érdem a fotós, illetve a fókuszálás és fénymérés dolgában kiválóan felszerelt fényképezőgép oldalán. Ehhez kellő mesterségbeli gyakorlottság, a képalkotás mindenkori domináns szervezési és technikai kihívásainak kellő ismerete és a médiumspecifikus eldöntendők sokasága közti jártasság szükséges.

Az elméleti emberek agya ezért szívesebben jár az adott ábrázolás történeti, szociális és kommunikációs vetületein - konszenzuálisnak mondható megközelítési minták mentén, sem mint a mesterségbeli és formai érdemeken, és még kevésbé a művészi különösség mint olyan jelenvalóságának kérdésein.

Alábbi észrevételeink leginkább azt a bizonyos betakarító típushoz tartozót érintik, aki mindent fényképez, ami vizuálisan szembe jön, és témájában érdekes, formailag tetszetős látványként hat rá.

Minden alkotó befogadó is egyben, és mind több száz millióan vagyunk, fotóink száma pedig megszámlálhatatlan. E korábban elképzelhetetlen mértékben kiterjedt cselekvési szférát nehéz áttekinteni. Lövünk és lövünk, figyelünk, nézünk és nézünk, következésképp kínálunk és befogadunk, felfedezünk és ununk egyszerre, végeláthatatlanul. Így támadnak és sokasodnak a meglehet törekvő, művészkedő (?), de ideje múltnak mondható fotografálási attitűdök:

1. A készen talált, vizuálisan mutatós, szép, jópofa, drámai, érdekesen dekadens, formailag érdekes, de önmagáért való stb. látványoknak formai kivágás útján való megörökítése.

2. A sikerülések, amikor egy kép formailag, illetve a látvány különösségét, a pillanat múlandóságát vagy a pillanat kifejező, gondolat ébresztő voltát tekintve - a fotografáló különösebb érdemei nélkül! - sikerült. Eme attitűd alján található a félsikerülésekkel való megalkuvás :-)

3. Az érzelmekre és kíváncsiságra ható tetszetősségek (a fotografálót a kép tárgya és a befogadó közti konvencionálisan pozitív pszichés viszony lehetősége motiválja - természetes vagy véletlenszerűen létrejött szépség (rajzolatos homok dűnék), emelkedettség, élők megejtő identitása (bájos növény, aranyos macska, csecsemő, esendő öreg, celeb stb. fotótechnikai megturbózással is.)

4. Csimpaszkodás. Mások által létrehozott formaesztétikai értékek (szobrok, attraktív épületek) lefotózása.

Legmarkánsabban talán e négy tűnik dominánsnak az u.n. törekvő amatőr fotografálásban, de nem zárkózunk el továbbiak megismerése elől sem. *

A modern és még inkább a korszerű eszközök semmiképpen nem hibáztathatóak az attitűdök devalválódása miatt. A fiatalok csodálatos játékszereket kaparinthatnak kezükbe, s ez ama négy fenti, idejét múlt attitűdön túli kalandozásra sarkallja nyűgös konzekvenciák által még le nem terhelt, ifjú képzeletüket. Az "öregek", a fotográfiai látás heroikus, gyors számításokkal és vegyszerekkel terhes - vagy ha tetszik, megáldott - korszakának továbbéltetői, na meg a kiállítási vintage kópiában gondolkodók igyekeznek beterelni a sitty-sutty kattintgatókat a bevett formaesztétika és a megfontolt unikális szentté kattintás zászlaja alá.

Hagyjuk csak ezt is, azt is! Az érdemek szférájában majd eldől, melyik kattintás mennyit ér - még ha az emberiség kattintgató többsége fütyül is az érdemiségre.

Azt a négy fenti pontot azonban - magunk munkálkodását illetően - érdemes tekintetbe venni. Na és különösen, hogy mi magunk, mint semmi máshoz nem fogható, benne vagyunk-e képeinkben?

* a beállított látványok között leginkább az idejétmúltság határán van az akt az aktért alkotói attitűd. Ám lehet, hogy ez - életkoromra tekintettel - már nem hitelt érdemlő megítélés. De bízom benne, hogy a hülyéskedés a hülyéskedésért örök aktualitással bír, és ez iránti attitűdömet holtomig megőrzöm.