KINCS

Öreg barátom telefonált, hogy szeretem-e én a kincseket, mert földből kikandikáló féldrágakőre bukkant a solymári tó közelében. 

- Mi, karneol? Esküszöl?

Esküdött rá.

Sok dolgomat félretolva járgányra pattantam, negyven perc múlva már ástunk egy viszonylag szélesen ledöngölt tóparti út közepén, ahol púposan vereslett valami csakugyan. Már pontosabban, barátom ásott, mert neki volt angol gyalogsági ásója, én pedig őrködtem, ugyanis, mióta öröknek ígérkező köd üli a látásomat, én inkább az őrködésben vagyok jó.
Hogyhogy nem talált rá senki az idő tájt, midőn az utat döngölték? - tépelődtem, amikor hirtelen barátom gatyájából kinőtt egy járókelő, jobb kezével mobiltelefonján zongorázva.

Ez most feljelent bennünket, s már veszik is el a kincset, villant át az agyamon, amikor gyalogságilag rohamozó barátom felkiáltott:

- Tudtommal a karneol nem porlik, ez valami szar! - fejszéjével jókorát odacsapott.

Tényleg porlott.

- Ennyi - mondta az én mindenféle tudományokban jártas barátom. Hangjából sok bánat nem csendült ki.

- Mi az, hogy ennyi? És az én részem?

- Az is ennyi - mondta sajnálkozva. - Menjünk fürödni.

- Nem hoztam gatyát.

- Eljövünk egy tó mellé, és nem hozol gatyát? Akkor látogassunk meg itt a közelben valakit.

- Barátom! Én egy féldrágakő miatt hagytam ezer dolgomat félbe.

- Miért mondod? Nem gyönyörű ez a tó? - előhúzott két távcsövet. Az egyiket, szovjet éjjel se látó típust 2200 forintért felkínálta nekem. Mire lélegzetet vettem, már csak kétezer volt az ára.

Belenéztem. Gyanús kosz bőrlött a víz tetején, ahová, ha gatyát hozok, elúszhattunk volna.

- Hol itt egy busz? Bár gyalog sincs messze, tíz-tizenöt kilométerre lehetünk a Dob utcától. Hazamegyek, de te csak ússz, ahova akarsz.

Elszégyellte magát kicsit. Valószínűleg e miatt hamarosan szörnyű éhség tört rá, és bágyadtság. Ekkor már a kocsijában ültünk, és száguldottunk hazafelé, mielőtt éhen halunk.

Egyedül GÖELEVENben nem csalódtam. Ahogy retusálom itt ezt a földből kiálló szart, hogy photoshopilag némi féldrágaságot leheljek bele, azon jár az eszem, hogy öreg korára valahogy mindenki meghibban kicsit. Nem csak tudós barátomra gondolok, mert hiszen én is épp ezért mehettem vele. Másért miért?

Hiszen ki nem állhatom a féldrágaköveket.