A fotóművészeti tagozat ma vett búcsút titkárától, Szmrecsányi Dórától, akinek holnaptól megszűnik az állása.
Ez alkalomból hangzott el Pesövé Ofszi alábbi búcsúbeszéde.:
Barátaim! (s mind, kik véletlenül épp erre jártatok)
E ház körül a sors neszel, hogy valakit holnap magával ragadjon, ki szívünkhöz oly közel ült.
Ám ne sírjunk! Vegyük ezt úgy, ahogyan vettünk mindent ifjúságunk idején: könnyedén és bizakodással, úgy, ahogy ő, Szmrecsányi Dóri is veszi, eltelve szívében a naiv hittel, hogy aki elmegy, talán csak kis dolgára megy el, hogy lehet még nekünk nagyobb dolgunk egymással, hiszen kis világ ez, ahol mi élünk; és - Barátaim! - higgye is, hogy az élet, a messze előtte kiterjedő, még ígéretes és határtalan.
Bár kétségtelen, (köszönöm a figyelmes közbeszólást) ha térben nem is, az élet kényszerűségei, a léért folyó küzdelem, a kapcsolatok temérdek útvesztője és gátja között szívtelen távolságok honolnak, s így nagyon messzire lehet kerülni egymástól.
(Kresz Albert most kezdene sírni, ha itt lenne. )*
Füles Mester átad egy szellemes csacskaságot a zavarában körmét rágó Szmrecsinek
Mégis, bizakodjunk, hogy a mi Dórikánkkal, aki utolsó napját tölti ama szmrecsányi szobában, e parnasszusnak álcázott kegyenc-telepen; akinek MA még OE, de ki tudja, holnap mi... szóval, bízzunk, hogy a mi Dórikánkkal lesz még dolgunk a jövő művészileg kifürkészhetetlen útjain.
Nincs tehát szomorú vég, ne vádoljunk senkit! Vegyük úgy, hogy nem a Bauer s nem a Boros, nem is az Aknay aknázta alá a művészek eme hétezresre langyosult melegágyát, hanem az élet sodorta őt, a mi kis zergénket a tönk, akarom mondani a legfájóbb tisztele tünk szélére.
Ne sirassuk tehát, mint elveszettet! Holnap majd itt, a Városligetben, ahol - reggeli reflexből visszatérvén s nem találván többé helyét - a kéregetők közé vegyül, mi konyakos meggyet dobjunk neki! De nem azért, hogy megalázzuk, hanem hogy edzzük a harcra, amit néha elkésve kóstol az elkényeztetettje, a harcra, amin mi már túl vagyunk, s amiből ő is, e nemes, tiszta lélek győztesen fog kikerülni. Mert hisszük, élet és virágzás ő, és merész körmöcskéivel sikerül majd kimentenie azt a konyakosmeggyet a már kiégett vén kéregető-szatyrokkal folytatott tülekedésből.
Ne sírjunk azért sem, mert ám ki tudja: lehet, hogy már rég biztos állásba várják valahol. Lehet, hogy holnap már aggancsosokat legeltet a parnasszuson, vagy jó pénzért ifjú titáni csordát ostoroz, intőleg mesélve a mi tanulságos dolgainkról, (mi által mi is beépülünk a jövő nemzedékek tudatába), vagy akár boldog plüss mosómedvék gördülnek ki majd szorgos ujjacskái közül, vagy akár elhullott fegyvereket kutat fel zerge szökkenésekkel az alvilági harcmezőkön, vagy mittudomén...
Barátaim! Ne őt sajnáljuk hát, hanem magunkat! Mert nekünk ilyen Dórikánk többé nem lesz. Ilyen bájos kiscsajt nem lök elénk a sors, kaparjuk bár mégoly őszinte hévvel is az életnek leginkább, bizony, kaparós sorsjegyét.
(Aki eddig fékezte krokodil könnyeit, most kezd sírni Füles.)
Elhull a virág, eliramlik az élet - mondogatta századunk géniusza, Ady Endre mindig, amikor Petőfit idézte. De mi már tudjuk, ez teljesen másképp van: Elhull az élet, eliramlik a Dóri...
(Fiúk, most szóljon, akinek megvolt!) - a privát telefonszáma, persze, mert amikor holnap örökre elkacsótlanodik az a kifizetetlen számlájú telefonkagyló, ami az ő hol édes csacsogását, hol végtelennek tűnő foglalt jelzéseit hallatta, akkor is kell hogy maradva volt légyen (barokk nyelvi díszítés!) nekünk valami, valami őbelőle: kis kukac pont hu vagy akár: róka pont koma - ami rá emlékeztet. Tartsuk tehát őt továbbra is a mi hau ár juh-akólunkban, és ne sírdogáljunk!
(már Gyöngyi is bőg)
Különösen félre a könnyekkel azon szerencsések esetében, akik havonta egy kedden ásványvizet vedelve együtt dőzsölhettek vele. Köszönjük meg nagy, ártatlan, kérdő pislantásait költői kérdéseinkre, réveteg motozását szamárfüles firkálmányaink között, a hóttömegnél alig többet érő képeinkkel való szakadatlan cipekedést, a kiállításainkon izgalomtól tövig lerágott körmöket.
Köszönjük a kacagtató viták hevétől kihűlt temérdek kávét, ami ha most mind-mind itt hömpölyögne, akkor lennénk csak térdig nagy szívverésben igazán!
Dórikánk! Szmrecsi! Sic transit gloria MAOE! Isten hát velünk!
Kiküldött és megrögzött munkatársunk a búcsúztató sokaság láttán nem tudta megállni, hogy lábra menjen.
* Kresz Albert egyébként - mint kiderült - mégis ott volt, csak védelmezője és mentora, Tóth József eltakarta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése