2011. július 7., csütörtök

Kéklő kis csatornatöltelékek

Dolgom akadt a Hévizi tó közelében, ami jótékony melegét és tavirózsáktól tarka báját egy csaknem 40 méter mélyben buzgó hőforrásnak köszönheti. A vízhozam turistáktól elpiszkolt, szakadatlanul termő fölöslegét csatorna vezeti el a Zala felé, átzúdul egy zsilipen, ami a koszos áramlatot egyszerű technikával lefölözi, s a tisztának tűnő, 30 Celsius körüli hévíz 70-80 centi magasból zuhog a külső csatorna-mederbe, jótékonyan és hatalmasan verdesve a vadfürdőző hátakat.


A zsilip lecsitult közelét odakint kis halak rajzzák körül, a másfél méter mély mederben a fenékig lelátni, s a nyugodt tempóban távolodó víztömeg ugyancsak tavirózsákat nevel, ezek között úszkál e páratlan potyastrandnak világ összes nyelvén karattyoló kispénzű népe.



A nyílegyenes csatorna távolabbi részén, ahová ember már nem úszik el, a kékbe borult zöld mesevilág összeér, és ki tudja meddig mesél még az alatta elcsordogáló hévizi termálcsodáról.
Ott bámészkodtam épp a zsilip körül, élveztem, hogy a világnak ez míly kedves, kies szeglete, hihetetlen mód teljesen ingyen!, amikor előszáguldott a városka felől egy kisteherautó, platóján égnek meredő seprők, lapátok, vasvillág és gereblyék, gondosan helyükre tűzve, vezetőfülkéjében két-három tettekre feltüzelt ember. Elrobogtak a csatorna melletti földúton a kevesek kíváncsiságát feltüzelő messzeségbe. Öt perc sem telt el, robogtak visszafelé, szerszámaik érintetlen fegyverzetként meredtek az égre. Kihallatszott a vezetőfülkéből, hogy kedélyesen röhög mindahányuk, és huss, húztak el, ahonnan jöttek.
Elindultam, hátha nyomára bukkanok, min röhögnek ezek.
Hát, alighanem megtaláltam. Jöttem visszafelé. Ekkor már én is röhögtem. Nem szívből ugyan, sokkal inkább gyomorból.
Ezek a kis hülyék, ezek a kéklő csatornatöltelékek azt hiszik, hogy van itt más természet is, mint az emberi!
A zsilipes bácsi - a kedves eccerű bácsika -  ahelyett, hogy a zsilip torkánál összetorlódott szemetet lehalászná, naponta fél órára felemeli az e célra kiagyalt eccerű mechanikával a kosznak útját álló szűrőt, és az egész mocsoktömeget elereszti a fürdőzők nyakába - meglehet, nem is a saját ötletéből. Onnan vándorol aztán a sárgán habzó, korhadó levelecskéktől, ágbogaktól, hulladékcafatoktól sűrű latyak a boldogan tenyésző tavirózsák felé.



Mindenkinek kuss legyen: ki van írva világosan, hogy fürödni tilos, ami annyit tesz, hogy bárki fürödhet, de amit benyel, a maga felelősségére nyeli be.
Az ember megtömi magát antibiotikummal, a növényvilág is túléli, talán, persze, evolutíve edzi magát, mert, mint egy híres gondolkodó mondá, a növény nem tud elszaladni.
A szemnek fáj. A közeli ligetben rejtőző pompásan felszerelt szálló vendége a fürdő felé vezető ösvényen itt bukkan elő, csodálkozva bődül egyet, és lelki szemét, nekünk, itt-most megvetőleg behunyja.   

2 megjegyzés:

  1. Neked is adott az Úr, Barátom, csak nálad minden erőt elszív a komponálás :-))

    na és szerteirkálod magadat abban a kétszáz követésben. Kézszázszor egy sor, az kétszáz sor, s miért? - néhány virtuális csókért.

    VálaszTörlés