Budapest végül is pozitív

A Pro Cultura Urbis Közalapítvány nagyszabású kiállítással ünnepli tíz éves fennállását a Magyar Fotográfusok Házában (Budapest, VI. Nagymező utca 12.)

Ezidáig tíz fotográfus kapott a közalapítványtól ösztönzést, hogy mutassa meg, hogyan látja Budapestet.

Ezúttal szűkebb válogatást láthatunk a sorozatokból.

Hogy mit sugároz ez a tíz féléből mixelt Budapest kép, nos ebbe az u.n. közismert Budapest alig szólt bele.

Annál inkább a fotós látás trendisége meg a kiállítás rendezője, aki néhol remekelt. Kovalovszky Dániel Emlékgyár című sorozatának elegáns Dibond fémtáblákon lebegő négyzetes képeiből nagyon gazdag asszociációkat keltő mozaik állt össze.

Pompás, egész falnyi hordozó háttér, bár már nem annyira kecses ritmika jutott Stalter György józsefvárosi keresztgammával kísérletező meséinek. A szomszéd falon üdvözölhetjük Dezső Tamás sajtófotó felől is ismert pompás sorozatát, az Ügető életének elegáns és kegyetlen keresztmetszetét.

A leghumánusabb és legkedélyesebb élet-látás váltig Benkő Imréé, az ő képei akármilyen tálalásban magragadóak. Megnyugtató, hogy bízhat az ember Benkőben. Az az emberi világ, amit ő fényképez, száz százalékig önmagától létezik.

Ugyancsak kiemelésre méltó, bár kicsit szerteszóródott a kiállító terek között Vancsó Zoltán sorozata, mágikus pillanatokra és misztikus együttállásokra fogékony látása kevésbé bemutatja, mint inkább feltölti sejtelemmel és rejtett erőkkel a város önmagukban talán érdektelen szegleteit.

Gárdi Balázs Betondzsungele valahogy hideg, mint a beton. Nem mondjuk, hogy lehetne benne egy csipetnyi szelíd benkői vagy komisz stalteri kajánság vagy kis vancsói mágia, mert miért lenne ő más, mint aki, csak valahogy kicsit semmilyen-profira sikerült az ő szakavatott mesterkedése.

Kovalovszkyval sincs mindig szerencsénk. Az Eastward sorozatából kivett "emeleti" képei kiállításukban elegánsak ugyan, de teljesen Budapesttelenek, csak holdbéli kiragadások. Lehet persze, hogy e szavakkal talán épp a kurátor szemét nem dicsérjük.

Hartyányi Norbert Margitszigete sem egynemű valami, több benne a színház, mint a valóság, Simon Márk Fürdővárosa pedig enyhén túlpörgött, önös folthatásokba pistult művészkedés. Ehhez képest igencsak túltálalt. (Nem tudhatom, a méretekről ki döntött.)

Sopronyi Gyula számára még jelen van Budapest, de csak úgy, mint az élet bárhol fellelhető díszlete. Míg egyik irányból erőteljesen építette nagyon precíz technikával kivitelezett, véleményértékű valótlanságokról szóló képeinek szerkezetét, addig más irányból, például a képi dinamika és a koloritás kérdéseiben hagyta szétzilálódni őket.

Kudász Gábor Arion meg mintha a várossal alig találkozott volna ösztönzöttsége ürügyén. A tőle már megszokott posztmodern modorral fényképezett fotóin csopaki strandot látunk meg más zöld képeket turistákkal. Na, egyszer ott volt a négyes Metro furópajzs fogadásán!

Ennyi.

Ja, a lépcsőházban naphosszat koptatnak egy jó kvalitású projektort, amin ugyanazok a képek váltogatják egymást, mint amiket odabent, autentikus és elegáns kivitelezésben látni. A vetítéshez hang is van, valami zenés Budapest sódert rapoltak éppen, amikor távoztam. Bizonyára, csak hogy engem bosszantsanak.

 Eszenyi Enikő megnyitó szavaiban hangsúlyozta: egyszerre kellett a célpontra összpontosítania a szemnek, az agynak és a szívnek, és a szív itt nagyon rendben van. Nagy Lászlót idézte, aki egy fotós könyvében azt írta: minden kamera csattanás egy kivégzés. Eszenyi szerint a fotósok képeiken kivégezték az időt, s az életben is de jó lenne.

Elmélyülés Dezső Tamás Ügető sorozata előtt.

Ez volt az alkalom, hogy leszámoljak egy illúzióval. Tucatszor próbáltam már visszaadni Kőrösi Orsolya pipiskedésekben oly gazdag köszöntő beszédeit. Lehetetlen. Ez a pipiskedés maga az élet. Film legalábbis.

Most tehát a mozdulatlan és örök Kőrösi Orsolyát mutatom meg a maga szikár valóságában.

GÖ ELEVEN próbált persze megint megszívatni.

Hogy hogyan és miként jártam túl az eszén, arról Rózsa Zsuzsa kollégám tud bővebben mesélni.









Megtiszteltetésnek kell tekintenem, hogy a jó nevű Sopronyi Gyula kellőképpen felháborodott, miután fenti, őt érintő soraimban kihagytam nevéből az ipszilont. Hát bizony, ezek az ipszilonok! Bevilágítanak elnagyolt habitusomba. M. Csapó Beatrix is tudna mesélni. Haraszty Édeske ipszilonját sose vétem el, de ott meg a két pontot hagyom le az ipszilonról plebejus komiszsággal. Vigasztal, hogy e hibák rávezetnek: néha olvassa soraimat valaki. Mindenki bocsánatáért esdeklem. Mindenki bocsásson meg, ha mer! :-))