művészetszer senki

Nem tagadhatom magam előtt, hogy kedvelem az Akácfa utcai Magyar Műhely Galéria kiállítás-rendezvényeit, ám arra a kérdésre, hogy miért, csak tiszteletlennek és zavarosnak látszó válaszaim vannak.

A puritán módon, már-már azt is mondhatnám, lompos egyszerűséggel felszerelt, szűkös pincetérben sok, éppen lomposságában megejtő kiállításhoz volt szerencsém, és soha nem tapasztaltam semmi jelét olyan elvárásnak, hogy a megnyitókon közénk leszállt nevek között tisztelettel kéne forgolódnom. Mivel a művészet lényege iránt táplált eszményeim szerint több rossz kiállítás van itt, mint jó, de mindig családias a légkör, és a kutya sem törődik velem, senki sem gondolja, hogy én itt valaki lennék, itt valahányszor szabadon bomolhattak ki szubjektív és manipulálatlan élményeim, és rájöttem, hogy leginkább ez az a hely, ahol sikerül eliminálnom az élet és a művészet közötti kétes hitelű határokat.

Legutóbbi kiállításuk - július 13, szerdai - megnyitója is gazdag terepet kínált e megközelítésnek. Pedro Faria kiállítása látványosnak ígérkező, hevenyészettségében briliáns újraértelmezésekre sarkallt, épp a post-pszeudo kontra-neo avantgard (ha van ilyen vagy legalább is szabad lennie :-) szellemében.

Szombathy Bálint, az első magyar konceptuális hullám egyik márkás neve, aki amellett, hogy barátságos mosollyal és puritán szavakkal bevezeti a megnyitók közönségének az aktuális kiállítást, na és nem ritkán boroskancsókkal forgolódik szakadatlan a kis büféasztal és a termecske sarkában nyíló raktárhelyiség között, a Magyar Műhely mögötti avantgard mozgalmak általam is magasra tisztelt szellemi értéktényezője.

Igazából ő az egyetlen, akiről tudom, amikor a kis pincegaléria felé közeledem, hogy itt lesz azon nagyon kevesek közül, akiket ismerek vagy legalább is tudok róluk valamit. Az Erdélyből hozzánk került Pethő Barna, aki az írószövetség klubjában annak idején a MonaLisa kiállításomat mellékfoglalkozás szerűen falra meszelte, valamiféle fontos ember e galériában, ő az egyetlen, akivel köszönő viszonyban vagyok. Lehetnék még az itt gyakorta megforduló L.Simon Lászlóval is, akit az írószövetség titkáraként, egyben készséges jótevőmként ismerhettem meg az említett kiállításom kapcsán, de aki azóta, otthagyva titkári székét magas politikussá avanzsált, és így a vele való ismerősi viszony összekuszálná e pinceklubban elért sajátos imázsom körvonalait.

Hogy mi ez a státusz, a fent elmondottakból következik, de mégis jóval radikálisabb valami, mint mire a kedves olvasó gondolhat.

Én itt egy NAGY SENKI vagyok. És ez nem semmi, ebben rejlenek pompás lehetőségeim, amivel mindig is élni - na jó, csak túlélni - tudtam

Ha akarom, úgy ődöngök e szűkös pincefalak között, mint egy idióta, lehetek tényleg az, de átszőhetem e teret, ha olyan indíttatásom van éppen, legmagvasabbrendű hátsó gondolataimmal is, láthatatlanul.

Mindahányszor érzek valami furcsa mámorítót, amikor elvegyülök az itteni családias megnyitók ritkább-sűrűbb sokaságában. Itt ténfereg most velem szemben, például, az az asztalnál hasaló fotós, aki a Mai Manóban minap úgy csinált, mintha régi kollégák volnánk, és most megnyugtatóan gőze sincs, hogy találkozhattunk már valahol. Az is lehet persze, hogy ő a másik nagy senki, aki ugyanazt a boldogító játékot játssza, mint én. A legszebb, hogy ennek nem kell kiderülnie, másrészt nem is zavar, biztos vagyok benne, hogy az én játékomra itt és ma, tán a Földkerekséget is ideértve, nem érett meg még senki más.

Messziről jött - mondja Szombathy Bálint  Pedro Fariára, aki épp kulturális vendégségben van Budapesten, nem cipelhet súlyos installációkat olyan messziről, ezért csak pár dolgot dobott össze itt most nekünk.

Számolom: összesen kettőt, meg egy idézetet.

A kiállítás fizikailag értve legfényesebb objektuma egy hosszú és statikus videofelvétel, egy valamiféle mediterrán égövinek tűnő ég alatt épülő otromba betonmellvédről, amin nagy kalapáccsal szerkezeti vasakat dönget néhány melós, látszólag értelmetlenül és a rendezői szándék szerint örökkön örökké, mivel ez az állványról felvett "valóságshow" hurokba van kötve a DVD lejátszón. Három másodperc ugyanannyi e filmből, mint egy egész este, csak utóbbi esetben jóval többet pocsékolunk el az életünkből.

A másik objektum négy falnak támasztott fekete pszeudo-szerszám vagy micsoda, ami eszünkbe juttatja - már a miénkbe GÖELEVENnel - a kényszer-és más közmunka progresszív voltába vetett hit teljes értelmetlenségét.

A harmadik mű csupán egy felirat, Robert Duncan citátum, ami megerősíteni látszik a 150 pontos nagyságú betűkkel való nyomtatás vizuális hatékonyságába vetett hitünket.

Július van, kint kánikula, legnagyobb élmény a pincegaléria hűvöse. A bor is jó lehet, de még sosem kóstoltuk, mert csak az ökör iszik magában. Már pedig itt épp ez a legboldogítóbb, hogy a művészeti élet sűrejében forgolódunk bár, magunkban vagyunk, magunkban, mint kíváncsiságtól bevert kutya. És szegények bár, de szabadok vagyunk, szabadok a szemlélődésben: minden "mű", minden tárgyelem, oszlop, paraván, zegzug, minden forma, reflektorfény, árnyék, a mozgásban lévők közti minden reláció és tett értelme újragondolható.

Na jó, tudjuk, információs társadalom kellős közepében vesztegelünk, ahol nem annyira képzelődni kell, hanem sokkal inkább tudni és tudni.

Mit lehet tudni a művészként Budapesten vendégeskedő Pedro Fariáról? 1976-ban született Portugáliában. A Coimbra Egyetemen műépítészetet tanult, majd a Glasgow School of Art-on képezte magát, ahol 2006-ban diplomázott. Tanulmányait a Calouste Gulbenkian Foundation vizuális művészeti szakán folytatta.

Sokat mondó adatok! Persze mi tudjuk, hogy az iskolázás önmagában semmit nem jelent, mert az dönti el a dolgokat, hogy mire emlékszik az ember abból, amit tanult, és aztán még inkább, hogy abból is mire hajlik és mire fütyül.

Pedro Faria a Magyar Műhely Galéria otthonos homályában

Három objektum tehát, és a kiállítás címe A korai kör. Először nem értem, de aztán hirtelen feldereng gondolataimban a kör háromszögesítése, mint nagyon is lehetséges. Na ugye, kezdek pedzeni valamit.

Kérdi tőlem egy nő, (szavát a büfézők baráti zsivajától alig értem) egy kelleténél éltesebb nő, aki már sok perce bámulja (na, nézi!) a mediterrán értelmetlenség alatt kalapáló embereket, hogy ez vajon Magyarországon történik-e, s amikor tiltakozom, megjegyzi, szereti az ilyesmit, szereti, amikor történik valami egy filmen, amikor alkotnak. Bár jobb szereti, teszi hozzá, az eklektikus homlokzatokat.

A lényegnél vagyunk! Lám, micsoda nagyszerű dolog, csak nyelni be az élményeket! Senkinek, semmilyennek lenni ennyi nagyszerűen sokmindenféle ember között!

______________________________________

GÖELEVEN, aki, ha sötét zugokba pillantunk, előszeretettel tukmálja a szutykos 3200 ISOját nekem, ezt lőtte a homályos kis büféről.

Hazafelé menet még megcsodáltuk a feltehetőleg teljesen iskolázatlan Klauzál utcai kereskedő e heti kiállítását, és megvallom: bár Video nem volt, nekem e fába nemesült alakzatok legalább annyira megindították a képzeletemet, mint amazok odaát.