Kik ugrálnak?

Úgy hírlik, egyre többen ugrálnak le a Kassai téri 16 emeletes ház tetejéről. Mindenféle kétségbeesett kisemberek, akik nem képesek tolerálni, hogy fent és lent között mekkora különbségek vannak.

Nagy ember még sosem ugrott le innen ez iránti elkeseredésében. Képünk, ami a Kassai téri toronyházról készült, jól szemlélteti, hogy miért nem:

Ők, az igazán nagy és demokratikusan gondolkodó emberek egyszerre vannak egészen fent és egészen idelent, közöttünk, földön járó kisemberek között. Ezért számukra az ugrótávolság, egyáltalán, olyan, hogy távolság, egyszerűen nem létezik.

Illetve, dehogyis nem: mint üveggolyó, amennyiben születetten szemtelenek. A távolság, mint üveggolyó. Megesik, hogy azzal néznek a messzi jövőbe.

Eheti

E HETI VITAINDÍTÓNK

Mi a baj a múzeumok relikviáival?

Érdeklődésre apelláló tárgyi valóságuk jelentősége zsigerileg a perifériára szorul. Talán ismerős az a típus, aki a szalvétamúzeumba csakis azért tér be, mert kicsivel odébb a sarkon vett egy hotdogot, és kifröccsent gallérjára a ketchup.

KODÁS

Van ilyen. A kodás fogalmi, még hozzá gyűjtőfogalmi léte a nyelvi gyakorlatból - deduktív módon ugyan, de - kikövetkeztethető.

Végződését tekintve igei névszóra hajaz (pl. hancúrozás), és a benne rejlő gyakorító képző (kodik) a cselekvések szerteágazó világáról szakadt le (a kedvünkért :-), és mert egymással össze nem férő igei szavakat sejtet és próbál kiváltani, általánosító igetőként próbáljuk itten tekintetbe venni.

(Ezt az utolsó mondatot a legkülönfélébb tudománytalan fórumokon is megpróbálom majd egyfajta szerkezetileg könnyített formában kifejteni :-) 

Na már most, kik kodnak? Természetesen a kodók, a kodók csoportjába tartozók. Ha egyenkén tekintjük őket, a legkülönfélébb értelemben kodnak.

Azért említem ezeket, mert a MAOE fotótagozatának felhívására Fejér Zoltán tagtárs a következőkkel reagált:

"Lehet humorosan fényképezni, de a fotóművészet nem egyenlő a humorkodással.
Mi lenne, ha a Művészeti Alap utóda egyszer komoly pályázatot hirdetne és az elkészült alkotások nem a rekeszizmokat mozgatnák meg?...
...Nem véletlenül tartom magam távol a MAOE fotóügyeitől.
Gondolkodjanak el és komolyodjanak meg. Jót fog tenni."

Fejér Zoltánnak a Karinthy Frigyes születésnapja előtt tisztelgő pályázati elgondolás megvalósulásával kapcsolatban talán (!?) igaza lesz. Ám meggondolta-e, (ajánlom mindenkinek meggondolásra), hogy a kodás máshová is könnyen beteszi a lábát, ha késztetés, szándék és viselkedés dolgában nem vagyunk elég körültekintőek. A magukat komolynak tartók például gyakorta csak komolykodnak. A botcsinálták gyakorta tudóskodnak, a hatalom birtokosai gyakran hatalmaskodnak, anélkül, hogy észrevennék vagy belátnák, hogy az, bizony, csak kodás.

Másrészt a giccsbe szerelmesültek gyönyörködnek ott, ahol mi csak acsarkodunk, vagyis néha mások kodása többet ér mint a miénk.

Én magam felvetettem egy témát a MAOE tagoknak (komolyan ám, nem csak kodásból!), talán két éve is van már annak: "magyar strand", ez volt a téma. A reakció semminél alig volt több, talán éppen azért, mert a felhívás komoly szociográfiai feltárásra sarkallt, ami a MAOE aktív tagjainak esetleg csak kodás szinten menne.

Ha ezt tekintem, kell hát ide más, mint kodás?

A humort mindenki testhez állónak találja, azért is, mert a fotográfus gyakorta csak begyűjt, például készen fellelt humoros látványokat. Ezt akkor is felismeri, ha neki magának, alkotóként mákszemnyi humorérzéke sincs.

Híreim szerint a meghirdetés után pár perccel már özönlöttek is a kurátorhoz a humor fotó ajánlatok. Na ugye! 

Másrészt, akik minden áron szerepelni akarnak, azok úgyis beadnak valamit. Ha humor a hívó szó, akkor olyasmit, ha komoly a hívó szó, akkor olyasmit, csak a fiókban már ott legyen. Komolyan dolgozni kevesen akarnak. A MAOE tagjaként zömében persze nem kezdők vagyunk. Tele a fiók. Valamije mindenkinek van. Én is éppen most keresem azt az aranyos kis fotót - mennyit kacagtunk rajta! - amikor a kis Ákoska kiborította az abroszra a spenótot.

Egyébként, szerintem csak álom a felnőttkori megkomolyodás, pláne felszólításra. És ha egyeseknek látszólag be is jött, kérdés, nem csak megszomorodás-e az, elkomorodás, rezignáció, vereséges visszavonulás, a derű fennakadt rollójának mérges rángatása?

Egyetértek, siessünk az elkerülhetetlen végső kifejlet felé, de azért Fülesnek is igazat adok: ne hamarkodjuk el! :-)) 

Most látom, hogy már megint mennyi itt a sóder. Felteszek egy képet is, hátha lazítja mondandómat.

Mi van a képen: 1. KODKODÁCSORGÓ TYÚK
                       2. HŐSÉGTŐL BERZENKODÓ GALAMB

Nemzeti kisebbségek és a franc

Szerdahelyi István nemzetről és nemzeti kisebbségről írt könyvet - mint maga alcímezi: világosan és keményen arról, amiről annyit locsognak. Az Írószövetség könyvtárában Gyimesi László költő, kritikus celebrálta az új művet, igen bátran és rugalmasan polemizált a szerzővel. A bátor kifejezésre az ő szavaival világíthatok rá: "Vagy fejbevág vagy megharap, aztán átveszi a szót"
Ki is az a Szerdahelyi István?
Valaki az interneten prolihisztor címzéssel közli életrajzi adatait:
Szerdahelyi István 1934-ben született Budapesten. 1958-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán; a filozófiai tudományok kandidátusa (1977), az MTA doktora (1986). Az Akadémiai Kiadó szerkesztője, majd csoportvezetője (1959-1978), az Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa (1978-80), az ELTE docense (1980-1990), a Kritika főszerkesztő-helyettese (1980-1984), majd főszerkesztője (1984-1989), az Új Fórum főszerkesztője (1989-90). 1990-től nyugdíjas; az Eötvös-kollégium (1992-1993), a Zsigmond Király Főiskola (2002-) tanára. A Comité International pour les Études d'Esthétique magyar tagozatának titkára (1973-1980), 1977-től a Multilaterális Kultúraelméleti Bizottság tagja, 1989-1990-ben elnöke; az MTA verstani munkabizottságának alapító elnöke (1980-1991), 1993-tól a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára. Főbb kitüntetései: József Attila-díj (1981), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (1995).

Szerdahelyi István, aki eredetileg esztéta és irodalomteoretikus volna, tagja volt a Petőfi Körnek, a maga szavaival: megdöntötte a rendszert és 56 után kalandvágyból maradt itthon. Mint fentebb olvasható, jelentős karriert futott be a Kádár korszakban. Szerdahelyi a fejekben való rendteremtés radikális hívének látszik. Mondhatnék radikális idealizmust is:
"Az én kommunizmusomnak nincs köze vörös zászlóhoz, ötágú csillaghoz, sarló-kalapácshoz, proletárdiktatúrához, s így a gulághoz meg Recskhez sincs. Arra a hűvösen racionális felismerésre épül, hogy - nem ma vagy holnap, de valamikor mindenképp - a technikai fejlődés eléri azt a szintet, hogy az anyagi termeléshez nem lesz szükség fizikai munkára, és az alapvető javak ingyenesek lesznek. Egy szellemi termelésre koncentrált, értelmiségi társadalomban nem lesznek osztályok, s a magántőke értelmét veszti."
Szerdahelyi radikalizmusából a könyvbemutató alkalmából a következőkre futotta:
"Aki arra büszke, hogy magyar, az egy olyan hülye szar ember, akinek nincs semmiféle más tényleges érdeme, teljesítménye, mint az, hogy ő állítólag Árpád apánkkal jött ide, s hogy Balassi Bálint magyar költő volt. Azt hiszi, hogy mások teljesítményére gondolva ő bármivel is több lesz. ... Aki hobbyból magyar, az egyfolytában arra gondol, hogy ő magyar, ahelyett, hogy dolgozna." (Tetszetősen hangzik, bár van ebben a sommázatosságban egy csomó igaztalan összemosás - mondom én, de hát ezek a radikálisok...)
A könyv bemutatása során élénk vita alakult ki a nemzet és a nép szavaink jelentésének azonosságáról és eltéréséről, Szerdahelyi szerint ezek szinonimái egymásnak.
Az erről való szóváltás helyenként ellentmondó történeti adatokba fulladt, s kajánul gondoltam megint, hogy némelyek túl sokat olvasnak, ahelyett, hogy következetesen gondolkodni próbálnának.
Átsodródtunk a nemzeti kisebbségek kérdése kapcsán az idegen kultúrák beágyazódásának problematikájára. Szerdahelyi szerint radikálisan megoldható a dolog: "hogy ha nem akarjuk, hogy mohamedán kisebbség alakuljon ki, nem engedjük be őket." Szemléltetés gyanánt az olasz partokhoz érkező "rahedli" afrikai menekült csónakját visszafordította, és "irány a túlsó part".
Az est végén megemlítettem neki, hogy ezek az afrikaiak időközben, míg mi itt vitatkoztunk, belefulladtak a tengerbe, de ímmár az ő felelősségére, ő pedig így válaszolt: "A franc se mondta nekik, hogy vágjanak neki a tengernek. Nem az én felelősségem. Az emberi jog, az egy nagy rohadt blöff. Az országnak joga van a határára érkező embereket beengedni vagy nem beengedni. A határőr még le is lőheti."
Ország! Jog! További kényes fogalmak. Szavak, szavak, szavak. Az emberi méltóságot, ami állítólag osztatlan közös kincsünk lenne, már meg sem említettem. Az emberi méltóság eddig még mindig zátonyra futott vagy süllyedt maga is a radikalizmus zászlós hajóival.

 Gyimesi László és Szerdahelyi István

A homály szabadsága

Bekukkantottam a 2B Galériába a Ráday utca 47-ben, ahol Goethe 200 éve megjelent Színtanát ünnepli a Napút Alternatív Művészeti Akadémia.
"...és a Homály" Ez a cím. A kiállítók a nyitvatartás ideje alatt szakadatlanul dolgoznak közönség elé tárt alkotásaikon. Szín, szín, szín, színről valló idézetek falon, padlón, mennyezeten. Kis fekete szobában Goethe hajdani kísérleteit szemléltető megvilágítási objektumok.
Sudár, barátságos ifjú hölgy dolgozott a kiállító tér sarkában egész alakos figurát jelenítő vásznán.
Megragadván az alkalmat, hogy kezembe nyomott egy picinke szórólapot, magamra vallón kételyt vegyíték a 2BGaléria homálytól boldog térébe.
Tekintete hihetetlenül csillogott, amikor jobb útra térítésem végett levitt egy citromot a korom sötét pincébe - na, csak gondolatban, s közölte, ez ott is sárga. Én felajánlottam ugyan neki, hogy fénytelen viszonyok között a tárgynak csak hajlandósága van a színek elnyelésére, illetve visszaverésére, a citromnak történetesen a vörös és a zöld visszaverésére, nem pedig színe, de ő hajthatatlan volt: a tárgy a korom sötétben is színes. Az én színem én vagyok.
Én is olvastam Goethe színelméletét, Schrödinger színtani kutatásai óta már nem vagyunk tőle úgy hasra esve, de állítólag azt én rosszul olvastam. A homály, a homály, a homály némely fontos rejtélyek kulcsa.
A festőnő, látván, milyen komisz vagyok, az ablaküveghez terelt, s kipillanttatott velem a Ráday utcai tetők fölé. Ujját az üvegre tette: Itt kéket látunk, pedig az üvegnek nincs színe.
Hoppá! - tettem hozzá magamban helyette, aztán győzködni próbáltam a színhullámok valóságáról, hogy honnan is jön, miféle fizikai kalandokon át érkezik az a kék. Nem igazán hagyta.
- Hát engem milyen színűnek lát? -kérdé diadalmasan.
Színtévesztő vagyok, le se tagadtam, de kétszínűnek nem látszott, annyi szent.
Arra gondoltam, hogy a művészet évezredeken át jól boldogult és boldogított Schrödinger kvantumfizikája nélkül is. Az alkotáshoz kezdetben nem kellettek elméletek, de civilizációnk története során kétségtelenül egyre erőteljesebben csapolták meg a hatalmak a művészi vénát ideológiák szolgálatára. Ebből valahogy elegünk lett. Elkésett a homály demokratikus szabadsága. A művész már rebellis pózba helyezkedett. Pedig, ha a magát művésznek gondoló nem nyitja nagyra egyszer csak a száját, nem kezd önmaga védelmében teóriákat gyártani, a művészet talán még mindig vagy akár újra az lehetne, ami naszcensz, szocializálatlan állapotában volt. Ha a művész hallgat és alkot, ha nem kezd el locsogni...
Beleharaptak ők is az éden almájába. Özönlött a sok avantgard okostojás, aki gesztusokkal csinált magának teret, s besodródott művészettől idegen szemléletekbe. Azóta a művész, pláne ha tanult, csak locsog és locsog. Süllyedni nem hagyja hajóját a konceptuális elme, ezért egyre vadabbul kavarja maga körül a latyakos szociál-teóriákat.
- Értem Önt, mondtam némi megfontolás után, mert láttam, hogy a befőttes üveg tetejében megkevert festék kezd beszáradni a bájos akadémia-hallgató ujjacskái között.
Megkérdezhettem volna, hogy szerinte mi a helyzet a színekkel a prizmában, szóval, hogy a színnek ugyan van-e színe, de nem tettem. Én, értelem-fénybe-rángatásairól hirhedett visszaengedtem őt a homály szabadságába.
Jól tettem. Utólag már tudom: mit sem gyanítva az antropozófia szemléletével feleseltem. Nem ismerek a Rudolf Steiner követőknél makacsabb, maguk világába zárultabb - vagy ha tetszik, kicsukódottabb - embereket. De legalább jó emberek, lehet szeretni őket.