Szerintetek?

Chochol Károllyal szoros fotográfiai és optikai együttműködésben elkészült szemüvegkeret választó önarcképem.

Szerintetek melyik?

fejlődésünk csúcsa

Az ősembernek fogalma sem volt róla, hogy gondolkodik (igen, képzeld, ott voltunk :-) Mindenek előtt azért nem, mert ilyen fogalom, hogy gondolkodás akkor még nem létezett. Bátran kijelenthetjük tehát (igen, a bátorság kijelentésekhez igenis jogalap!) hogy szellemi síkon igen nagy fejlődés játszódott le az elmúlt 50 000 évben. Mindenek előtt abban, ahogyan az ember önnön elméjét mind tüzetesebben szemügyre vette.

A fejlődés csúcsa feltehetőleg az lesz, hogy az emberi elme körül - önreflektív tartalmainak köszönhetően - körbe zárul az általa teremtett u.n. virtuális valóság, azaz, bebábozódik az ész.

Hogy mi kel ki abból, elgondolni se merjük.

De nem is az a fontos, míg objektíve is létezünk, míg virágok illatoznak.

Az ember mint szajkó

A demokratikus változásokra

Az elme kreatív szögletének, az észnek berendezése szakadatlan. A változás két irányba tart: az ész fejlődik és szajkósodik.

Idővel sziruposodik minden hajdan ujjongató felismerés, valósághoz való viszonyunkat kordában tartó paradigma. Szerencsére okosodunk is - úgy, összességünkben. Így aztán felsejlenek új, használatba vehető paradigmák, miket szajkózni lehet, míg ki nem nőttük ezeket is. Egyszer aztán majd a szajkó utolsót kiált, olyat és akkorát, hogy megáll az ész  :-)

BÚÉK!

Ezt Ti mondjátok, nem én. Mert én inkább filózok.

Elgondolkodtam ugyanis végre kicsit ezen a sületlenségen, ezen az ingoványos maszlagon: BÚÉK.

Év: bolygópályánk akármelyik pontjától ugyanama pontig terjedő útnak, vagyis a pálya egészének Földhöz ragadt bejárásához szükséges idő. Ez elvileg mindig ugyanannyi. Egyetlen eset volna kivétel: ha valamilyen dög nagy tömegű égitest kezdene össze-vissza ólálkodni a Naprendszer körül.

Akkor viszont eldobhatnánk összes óránkat, mind a tíz milliárdot. (Na igen, igen, de soknak kettő, sőt, három is van, s ne feledkezzünk meg arról az eladhatatlan sok milliárdról sem ott, az üzletekben.)

Ácsi! Ne vizionáljuk mindjárt a legrosszabb forgatókönyvet!

Elvileg tehát akármelyik ponttól számolható volna az év. Nekünk talán az ellipszis pálya leghidegebb pontja tetszett meg, mert azon túl van a kikelet, a tavasz.

Legeslegelőször azt sűríti a mozaikszó, hogy Boldog, és utána ragasztjuk az Új Évet. Pedig boldog csak élő lehet, sosem a lelketlen időszakasz, az év maga.

A tömörített szándékot csúsztassuk a helyére: csak a földlakó éve lehet boldogító, az is csak az ő egyéni - esetleg csoport - érdekeltsége felől tekintve.

Ugyanazon év azonban aligha lehet már mindenkinek boldogító, mert olyan korban élünk, amikor mind többre vágyunk, mind több nélkülünk nem létezőt teremtünk, ami igen sokba kerül, s aminek pedig meg kell térülnie, ha van kis eszünk. Így mind inkább egymás számlájára remélünk boldogulni - már az okosabbak. 

Az év boldogító volta persze nem feltétlenül a boldogulásra céloz. Csak hát boldogulás nélkül a boldogság maga illékony kis mikrokaland, amiből még a sok sem igazán lesz dominánsan kesertelen évente egyszeri, összegző érzéseinkben.

Az tehát, hogy Boldog Új Évet Kívánok, anakronisztikus, önző badarság, és a kívánás hitele csak akkor állna fenn, ha az, aki kívánta nekünk, nyomban el is kezdene munkálkodni azon, hogy boldoggá tegye életünket. És akkor már nem is azt kéne mondania, hogy kívánok, hanem hogy Boldog Új Évet Csinálok neked. Ám az meg BÚÉCS - sőt, BUÉCSIN! volna - és a csinálás nyelvészeink által eleve megvetett, rondának ítélt szó.

Azt mondom tehát Tinéktek filózásban megfürdött szociális érzéseimtől hajtva: Ne rettenjünk vissza, ne is bóduljunk el holmi számozástól:

nyüzsögjünk, kaparjunk, ügyeskedjünk (mindezekben pedig, remélhetően, úgy is én vagyok a jobb, hehe... :-) - és főképp reménykedjünk!

Bónuszként jusson kinek-kinek legalább egy Valaki, akinek nem csupán kíván, hanem csinál is boldog évet! Igen, csinál! Hajdan szeretett, ám újabban tiltott fontos szavaktól nem kell mindjárt becsinálni!

A naptár szerint már jócskán benne vagyunk az évben, s még semmi nagyszerű nem történt. Gyanús nekem, hogy ez ugyanaz az széria-esztendő, csak átszámozták.

Eszköz-e a közönség?

Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."

És most kérdem én így, elkésve: nem hatalmas szamárság-e ez?

Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek számított-e valaha is?

Mégis:

Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet, tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?

Megfigyeléseink szerint a művész eszközei valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy érzéki megismerés.)

A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója (értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész" alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!

A témára való rálátásom lényege:

A művészkedhetnék három feltétel megléte mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.) a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.) valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.

A közönséget e három feltétel egyikéhez sem lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.

Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.

Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.

Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon - végképp ártatlan dolog.          D-Vektor

5K !

Kotorásztunk ismerősünk karácsonyi hulladékai között.
Felbontottuk, amit csak lehetett. És egyszer csak:
5K felbontás!
Kudarcos Kajálható Karácsonyfadísz Készítő Kísérlet

Találkozás Jézuskával

Tél áztatta egyetlen csizmámat feltettem száradni a radiátorra. Kintről úgy tűnhetett, hogy az ablakban van, mert Jézuska e szavakkal termett a szobámban:

- Észnél vagy? Nem Mikulás van, hanem Karácsony.

Jézuska nem volt sem öreg, sem fiatal. Olyan szimbólumszerű volt az arca, ha értitek, mi az. Képzelet értékű entitásnak mondanám, ahogy ott állt előttem, valós benyomással, amiből azonban semmi nem volt bizonyítható.

- Hoztál valamit? - kérdeztem, hogy leplezzem zavaromat.

- Mostanában inkább már viszek - válaszolta, és tüzetesen körbejáratta tekintetét a szobában. - Köszönöm, hogy megmentettél egy fát.

- Idén nem futotta rá - mentegetőztem. - Tönkre ment a mikrohullámú, de arra sincs elegendő pénz.

- Ne is legyen! Pusztulnak az erdők, veszélyben a Föld tüdeje. Maradjon minden így, ahogy van, vagy forduljon, ami még visszafordítható! Na, nézzük, mit vigyek el!

- Ehelyett a bedöglött mikrohullámú sütő helyett, ha lehetne... Irtó drága volt. Akkor még mindenki azt gondolta, hogy megváltás a háziasszonynak, ha...

- A megváltás az más!

- Tudom, bocs... Na, ebben még grill is van, ami aztán szétégette a berendezést. A grill még működik, de a mikro bedöglött. Sajnáltuk kidobni. Próbáltam belenézni, hátha csak... de szétszedhetetlen.

- Jól van, ne is folytasd! Nem nézem ki belőled, hogy találkoztál volna az egyirányú szerelődések logikájával. Magával a szerelődéssel nagyon is, de a logikája még nem mutatkozott meg az elmédben. Különösen az egyirányú szerelődés logikája, mely újabban már az irreverzibilis összepattintásokban mutatkozik. Nem az a típus vagy, aki ilyesmire felfigyel. Téged annak a bizonyos, csizmája száradására együgyűen várakozó fajtának látlak. Szükséged volna önismeretre. Ezt mindenki maga szerzi meg, atyám ilyet nem adhatott, mivel ez a világmindenség nyitott típusú, már ami végső kimenetelét illeti.

A szerelődést magát nem atyám találta ki, az Isten se gondolta volna a világ teremtésekor, hogy egyszer lesz valami ilyesmi. Atyám nem számolt kütyükkel. Az elmét pusztán az iránta való szeretet kimunkálódásának céljára szánta.

Annyi azonban az ember mentségére szól ezekkel az egyirányúan szerelődő kütyükkel, hogy a teremtett valóságban az entitások létrejötte, miként azok megsemmisülés sem reverzibilis mozzanat. Idővel mindenből valami más lesz. Úgy is mondhatjuk: végső soron nincs szükség semmire az Isten iránti szeretetet leszámítva. Nincs szükség semmiféle öncélú entitásra, ami előállhatott. Ilyen szempontból a maga önös céljai felé törekvő emberre sem. Én is csak addig vagyok eme rád hajazó formában, amíg te is. Ilyenformán az egyirányú szerelődések gyakorlata rendben.

- És akkor?

- Ezt elviszem. Tényleg jó nagy darab, de egye fene. Legyen boldog karácsonyod!

- Csakugyan szét tudod szerelni?

Jézuska talpig végigmért, mint aki váltig nem érti, mire jó az, hogy ilyeneké a mennyek országa.

- Hát te nem sokat értettél abból, amit az imént mondtam.

- Értem - nyögtem verejtékes homlokkal.

És tényleg, hirtelen megértettem. A modern eszméje, bármiféle eszmehordozók iránti lelkesedés egy idő után csak mint a fazékja vesztett zománc, erősen oda illik majd az olyan nagy múltú elvontságok közé, mint a haza vagy a becsület.

- Most volt lomtalanítás. Ha ezt tudom, a mikrót is kidobhattam volna.

- De ezt most én viszem, atyám nevében. Micsoda különbség!

- Mégis mivel viszonozhatom?

- Majd küldj valami kis jelet, ami a végső helyzet iránti értésed mélyéről jön! Szépen csomagold be! "Isten szerelmére!" - ezt írd rá, hogy a postázóban el ne keveredjen!

Azzal eltűnt. A mikrohullámú is. Kikísértem volna, ha nem siet ennyire, bár a csizmám még mindig nagyon vizes volt.

időutazás térben

Fotómütárgy és valóság

avagy a ráközelítés mint száműzetés

Az igazi műtárgy nemcsak időt álló, hanem állja a teret is.

Szerencsés esetben - a befogadó szerencséjéről beszélek - a fotó virtualitását is elménkhez méltóan intelligens matéria hordozza. Ekkor születnek a fotó műtárgy élmények: esztétikailag ajzott utazásunk az illúzió hídján, el a felszíntől, mélyebb és kikezdhetetlen igazságok felé.

Most időutazásra vetemedünk, még hozzá Bozsó András és Kovács Melinda hajdani képei kapcsán.

Nyilatkozat a tv-ben (Stúdió ápr. 1. - 2002-ben lehetett, korábban?)

Kovács elhatárolja a magáét Bozsó generációjától, ami érthető talán úgy, hogy Bozsó (szül.1960) már kiöregedett. Mindez arra enged következtetni, hogy Kovács úgy vélekedik, a szellem fejlődése harmincegynéhány éves korban a test fejlődésével együtt visszafordul. Ha nem így vélné, inkább irigyelnie kellene Bozsót. Minden esetre Kovács Melinda szavaiból olyasféle méltatás csendül ki, hogy annak ellenére, hogy Bozsó már (hozzá képest) öreg, ím, hajlandó volt vele erre a közös kiállításra. Ez a felvetés olyasmit is sejtet, hogy Kovács Melinda a biológiai ifjú volt jogán kisajátítani igyekszik a szellemi jogokat, legalábbis azt sejteti, az ifjúság szellemi rangjához méltatlan közeledés történt, holott - holmi íratlan nagy könyv szerint - a Bozsó féle öregektől ésszerű lett volna elkülönülni.

Ez előjáték. Közelítésem független volt attól, hogy a generációs dolgok hogyan állnak. 

Pusztán a kiállítást tekintettem. Sokkal érdekesebb volt ugyanis, hogy mit mondanak Bozsó és Kovács fotói - melyek a generációs pöffeszkedésről mit sem tudnak - magáról a fotóról, mint műtárgyról.

A fotók tárgyisága a médium természete szerint feltűnően virtuális. Ez nem valami kedvező vonás, kezdettől aggasztja a gondolkodót.

Először a meghívón lát az ember egy-egy 4x5 centis nagyságú képet. A nyomat hívogató, az ember szívesen közelít. Második lépésként a járdáról, az üvegfalon át pillantunk a Dorottya utcai kiállítótérbe. Húsvét hétfő van. A terem üres, az ajtó zárva. Az ember 5-6 méteres kényszerű távolságból szemügyre veheti a képeket. A látvány most is hívogató.

Aztán mégis előkerül a teremőr, be lehet lépni, s amikor a képek közelébe jut az ember, akkor jön a meglepetés, különösen Bozsó fotóira érvényes ez: a fotók - műtárgyi értelemben - nem bírják ki a közelítést.

Ezt többféleképpen lehet kommentálni.

A fotók virtuális valósága a közelítés során érzékelhetően, majd nyilvánvalóan otromba kulisszává lesz. Kiderül a fotókról, hogy bizonyos közelítéshez nincs bennük elegendő részlet. Ez önmagában nem lenne baj. Ez maradhatna a lényegnek csupán külső héja. A baj az, hogy adott felbontásuk viszonylatában túlságosan közel lehet menni a kópiákhoz. A látvány ilyenkor kikezdi saját érzéki hitelét. Bekerülünk a részletekbe, ám a részletek virtuális maszatként mutatkoznak, halottak.

Ezek a fotók nem műtárgyak tehát, még annyira sem, amennyire a fotó az lehet.

Bozsó alkotói magatartása zsurnalisztikai. Számos körülmény mellett kiválóan funkcionál, a környezetet itt azonban elvétette. Ez valószínűleg nem véletlen. Az a valószínűbb, hogy Bozsót ez a pillanatnyilag kényesnek ítélt körülmény nem érdekli.

A képzőművészeti műtárgy - eltekintve bizonyos újabbkori, fiktív matériákkal való kísérletektől - a tárgyi valóság szerves értékű része. A kő, amiből a timpanont formálták végtelen finom erezetet mutat, strukturális erőt sugároz, vagy éppen fordítva, mállik, porlad, érzéki erővel bizonygatva az eszmék szolgálatára kényszerített matéria roppant szép gyarlóságát.

A fotó ebben a vonatkozásban - tehát mint papír, ezüstoxid és egyéb, mint molekuláris, sőt, atomi strukturáltsággal felruházott matéria, szintén adhatná a valóság teljes értékű illúzióját, ami élményként nem kevesebb, nem kevésbé illuzórikus, mint amazok. Adhatná, ha a papír maga - átküzdvén magát a ráöntött, fényérzékeny emulzión - gazdag nézni valót hordozna.

A klasszikus fényképi emulzió azonban nem ilyesmi. A képi információ felbontása bizonyos technológiai megalkuvás tárgya, és nem képes végtelenségig a hordozó elfedett valódiságáért kárpótolni.

A közelítésnek abban a pillanatában, amikor a virtuális kép már alkalmatlanná lett arra, hogy valóságként hihessünk benne, Bozsó képeibe bele kellene hasítanunk, hogy a metszés mentén a semmitmondó felszín mögül kibuggyanjon a valóság, a papír szövetének gazdagsága. Ilyesmit nem teszünk. Túl nagy bennünk a tisztelet. Inkább száműzzük magunkat a vizuális értelmetlenség sivatagába.

A gyilkos pillanat persze bárki más számára elkerülhető, hiszen a néző a kiállítási szituáció általános paraméterei között nem szokott a képre szorosan rátapadni, nem nyalja, nem zörgeti, nem vizsgálja nagyítóval. Már csak önmaga érdekében, virtuális irányultságú élménye védelmében sem. Ha néha mégis túlzottan a kópia közelébe lendül, ezzel megkockáztatja ugyan a művészi tárgynak kijáró töretlen illúzió összeroppanását, de máris visszahőköl, s a kiábrándultság suhintását egészséges önvédelmi ösztönnel a "természetellenes" (valójában csupán nem konvencionális) közelség okozta, múló rosszullétként könyveli el. A virtuálisnak valósághitele a távolodással visszaáll.

A részletek - a brómezüst emulzió küldetéséből következően - előbb-utóbb minden fotón életlenséggé, materiális semmitmondássá, elmaszatoltsággá válnak. A fotográfia kezdetei óta próbál a művész lélek ezen a gyarlóságon áttörni, egyebek mellett bizonyos nemeseljárásokkal, és egyéb virtuális redukciókkal is.

Ez az út azonban mind keskenyebbé zsugorodik a másik, sztrádává szélesedett mellett. A nem műtárgynak, hanem bizonyos kommunikációs gesztus, társadalmi diskurzus és más önmagáért való agyalmány hordozójának szánt fénykép felbontása bizonyos valószínű távolság mellett kielégítő lehet. Bozsó képeivel, ha ilyesmik is, a galéria kiállító terében találkozunk. Ezek itt túl nagyok, talán mert Bozsó többet vár a camera obscura hatástól, mint amennyit az nyújt. Látószög opzimalizáló kordont kéne húzni képei elé. Ám az meg micsoda dolog?

     Persze az a kérdés is felvethető, hogy érdemi-e ez a kissé spekulatív, teóriázásba hajló agyalás a virtuális és nem virtuális matéria konfliktusáról, hiszen az említett fotók esetén hangsúlyozottan publicisztikai gesztusról van szó, s a korunkra mind jellemzőbb diszkurzív attitűd eleve arra tör, hogy maga alá gyűrje az önmagáért való művészkedést!

Ám, ha ezt érvként elfogadjuk, már le is tértünk a művészet útjairól, innentől kezdve már csak a kommunikácó értelméről és módjairól vitatkozunk. Az eszme viszont a művészet, az érzéki megismerés birodalmában nem választható el a matériától, nem verbalizálható. Műtárgy kapcsán a koncepció fontossága mellet érvelni olyan spekuláció, aminek csak alkotói taktikaként, a mű elkészültének, a siker beálltának pillanatáig van létjogosultsága. Utána szabad a vásár az érzékek számára.

Ezen szabadságában egyetlen alkotó sem gátolhatja meg a befogadót. És rakjuk félre a hangadók által diktált illemet! Az esztétikai természetű műélvezet olyasmi, ami valóságos tartalmak és az ősiségét meg nem tagadó szabad lélek spontán találkozásakor áll be. A művekre irányuló viselkedés társadalmi mintákkal szabályozható ugyan, de annak spontaneitása a befogadó elvitathatatlan joga marad. A katarzisnak semmi köze az etiketthez, trendhez, konszenzusokhoz vagy a tudat más, előre gyártott koncepcióihoz.

A magunkfajta ember olyan gyarló állat, aki igenis közel megy, ha nincs kordon, és ha a kép felfokozódó tárgyi materiális mivoltában elveszíti varázserejét, akkor kötésünk kioldódik, az ember hátra zuhan, kihűl, meztelenség-érzete támad, csalódik, szégyen és viszolygás lesz úrrá rajta. Igen, kis szégyent érez nevetségessé lett jóhiszemű közelítése, elhamarkodott katartikus hajlandósága miatt. Már émelyeg is. El innen, míg nem késő. (Esetleg hosszan hány odakünn :-)

A klasszikus műtárgyaknál ilyesmiről nincs szó. Azok atomi mélységekig bírják a közelítést, töretlen gazdag vizuális világot tárnak elénk. A festék csorog, domborlik, kuszán keveredik, tévelyeg is, a színszemcsék is eleven harcot vívnak. A szobrász kése, kalapácsa is a zúzódás végtelen gazdag, sosem ismétlődő nyomait hagyja maga után. S amikor a műtárgy - néha észrevehetetlen lassúsággal - elindul vissza a természetbe, ez a folyamat is végtelenül beszédes. A valóságos, természetes méltóságú anyagot az idő tovább alakítja, s érzékileg mélységesen fontos dolgokat mond el vele.

Kovács Melinda fotói részben állják a közelítést, az előtérbe helyezett relikviák a leképzés vonalminőségének köszönhetően tűrik a közelhajolást. A díszletek (a vizuális háttérirodalom) már jóval kevésbé. Műtárgyi értelemben Kovács technikája ugyanúgy elvérzik a közelítésben, mint Bozsó neo-archaikus mesterkedése. Az ember óhatatlanul azon kezdi jártatni az eszét: hogy a fenébe volt ennek a Kovácsnak türelme az egészhez, miközben kulisszái - a tengernyi piszmogás dacára - ennyire felszínesek, tákoltak és engedetlenek maradtak.

Mit szólna mindehhez Kerekes?

Persze távolságtartó szellemi önfegyelmünk mellett Kovács Melinda fotói is ugyanolyan asszociációs kalandot ígérnek, mint Bozsó képei. Ám akárhogy erőlködünk is, képtelenek vagyunk generációs díjakat osztogatni.

Ez volt - talán 2002-ben, és ez van ma is.

A művészkedés értelme, a művész nagysága befogadó nélkül végképp semmis. Mi pedig jövünk, közelítünk, nézünk, látunk és gondolunk. Lelkesedik, nyomakszik mindaz, aki-ami lát és gondol, aki-ami eleven.

Érdekes lenne tudni, hogy tizenöt év múltán Kovács Melinda mit gondol most a maga generációs sanszáról. De lehet, hogy nem is lenne érdekes.

Kerekes pedig már kérdezhetetlen. De hiszen, el is mondta a magáét, eléggé érzékelhetően.

pályázat

Nka mintára meghívásos pályázatot hirdetünk.

A pályázat tárgya annak megállapítása, melyik fényképezőgép alkatrészei láthatóak a képen.

Meghívott pályázó: Gadányi György.

A pályázat eredményességének feltétele, hogy a pályázó fizesse be a megpályázott összeg tíz százalékát, de legkevesebb ötezer forintot számlaszámunkra, továbbá, hogy a pályázónak semmiféle villany- és egyéb számla tartozása valamint köztartozása ne legyen.

Az utolsó humanista

Ezúttal Benkő Imrének kínálta fel falait az ArtPhoto Galéria. A Sziget királyának mondott, rangjához méltón szerény Benkő most Panoptikum címmel állított össze egy sorozatot emberábrázolásaiból. Simonyi Balázs filmrendező, fotográfus, kinek portréfilm forgatás okán volt módja elmélyülni Benkő személyiségének hátterében, megnyitás címén gondolatgazdag, érdekes szavakat. Például, hogy Benkő szelíden kifárasztja kiszemelt alanyait, hogy aztán partnerként fotografálhassa őket, meg hogy nincs tanulság, csak morál van e képek mögött, meg hogy Benkő analóg ember - amit persze a fotográfusok is tudnak, és a végén egyszerűen lehumanistázta, sőt egyszer az "utolsó humanista" is kicsúszott a száján, ami elvadult korunk ismeretében, sajnos, már rossz ízzel is értelmezhető volna :-))

Általunk megelőlegezett tisztelete jeléül jelen volt a megnyitón Féner Tamás is, és pár egyéb, ismert, bár kevéssé jelentős fotográfus személyiség. Hogy a rangsor alján valamennyit emeljünk, hamar távoztunk.

Itthon, friss benyomásainktól buzdultan máris elküldtük SMS-ben a PrimaPrimissima telefonszámára a 7 (hetes) számot :-)

Szelfi Simonyival. Az analóg ember átruccan a másik világba?

ArtPhoto Galéria, Benkő fotók és pár arc.