Aranymetszésrül

Csak hogy a falva olvasók türelmetlenkedését bénítsam kicsit, most az aranymetszésről filózok pár sort.

Az élet sodródás két elérhetetlennek tűnő part között. A világról való vélelmeink két partja között, mi közül a túlsó, bármelyiknek közelébe érve meggyőzőbbnek, igazabbnak látszik.
Ezek a partok - az életidőben való sodródás mentén - az ellentmondásokkal békülni kívánó konvenciók medrének partjai: egyik talán az egyszeri, másik meg az örök vetülete a létnek. Egyik talán az individuálisan önző, a másik meg a nagy egésznek való odaáldozás partja.
Életünkkel egymásnak ellentmondó törvényszerűségek közt sodródunk. Mindent bírhatunk, ha győzzük értelemmel, s mindent elveszítünk, akármennyire is nem akarjuk.

Ezért nehéz talán megkaparintani az aranymetszésnek a mi több dimenziós létterünkre vetülő, valójában lineáris lényegűnek tűnő titkát.
Az aranymetszés a maga szépsége és igazsága mélyén dramatikai fenomén, szerkezeti lényege nem számtani, nem a minden valahányra való felosztásából eredő mérték tetszetős alakzata, nem numerikus füzér. A Fibonacci számsor 2 (kettő) közelében értelmezési csűrcsavarásokba kerget, s érdemi konzekvenciák híján látványosan elbukik.
Az aranymetszés lényege az emberi spekulációktól függetlenül az időben bontakozik ki: megtörsz valamit úgy, hogy vanként és lehetként olyasmi maradjon, ami épp úgy törhető tovább. Vagy fordítva éppen: azt a cselekvésre késztető hiányost, amid van, úgy toldod meg, hogy amid eztán lesz, az is épp úgy késztessen cselekedni. Bizonyára épp e végtelenül folytatható láncolat az a feltétel, mely által maga az élet is átlavírozhat az entrópia nyeldeklő tengerén.

A két part csak virtuális. Partot érés, kikötés nem létezik. Sapiens voltunknak nincs végső értelme! Az élet az, hogy közelítünk valamelyik parthoz előző közelítésünk értelmében csalatkozva, ám okosodván, egyre kevesebb odaáldozással, egyre kevesebb nekirugaszkodással, egyre kevesebb meggyőződéssel a felől, hogy igazunkat bármelyik parton érdemes keresnünk.
Az egyenes sodródás a létidő tengelyében: a halál. Nem ritkán testünket alkotó sejtjeink tudják meg utoljára, ha már bekövetkezett.

kis blogfotózás magam módján

avagy Békéscsa lábra mentem

Az a divat, hogy az igazi blogfotósok minden sz... ép dolgot lekattintanak és feltesznek netre. Vizuálisan turbózzák a semmit, nem firkálnak annyit, mint én.
Most megpróbáltam magam is valami ilyet, fületlen-farkatlan spontán kis bloggintást. Persze átvezetésképp csak muszáj volt keveset rizsáznom :-))

diaporáma verseny

Na, jó, helyesbítek: digiporáma verseny. Míg a nagy öregek elbambultak, eme értelemficamos szónak lett divatja, legalábbis Békéscsabán.
Ami még ezen kívül nem igazán szerencsés, az az, hogy a művek bemutatásának körülményei kissé amatőrösek, holott a bemutatás - manapság, a propagálás szempontjából sem elhanyagolhatóan - egy vizuálisan elkényeztetett és túlkínált közönségnek szólna. A kívülálló érdeklődőtől ma nem várhatjuk el, hogy technikai gubancok bogozásához türelmesen asszisztáljon.
Ami jó: több díjra érdemes mű volt, mint csabai kolbász (bocs, ez csak ügyetlen vicc volt Pesövé Ofszi részéről).
Három második díj, meg két harmadik - ez lett volna D-Vektor szerint a reális végeredmény, ám a szervező első, második, harmadik és egy különdíjban gondolkodott. Ilyen feltételek mellett, lévén szó nem professzionális felkészültségű alkotókról, kicsit a sóskafőzeléket kellett kedveltségi rangsorba állítani a dobostortával.
Huszonegy szerző harminc műve érkezett a versenyre. Némi sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy ma nincs magyar diaporáma közösség, nincs érdeklődésbeli összetartozás. Az immár ötödször sorra kerülő békéscsabai verseny lajstroma évről évre eléggé változó.
Puskel Zsolt budapesti fotós kapta idén az első díjat. Itt nem először lett díjazott, és mondhatjuk, kezd igazán belejönni. Makacsul keresi diaporámázása nemesebb értelmét, a birtokba venni vágyott kifejezési nyelv sajátos lehetőségeit.
Sajnálandó például a korábban díjazott, nagyon tehetséges Bottyán Katalin távolmaradása, aki a sorrendbe érdemileg beleszólhatott volna.
Örömteli viszont a gyöngyösi Budai József jelenléte, (már csak a sajnálatos (és örök?) technikai gubancok kibogozásában nyújtott segítsége okán is, de meglátásom szerint sokkal inkább azért, mert ő az az alkotó típus, akit őszinte szenvedély sarkall az AV mesterségbeli tudás birtoklására és a világról alkotott véleménye esztétikailag érzékeny felmutatására.
Budai József a formai kötelmek okán be kellett hogy érje az egyenrangú második díjak egyike helyett a harmadik hellyel.
Második díjat kapott Szabó Endre névlegesen Jégvirágok című alkotásáért, aminek a szerkezete nem volt igazán jól kitalálva, de kifejezetten diaporáma-specifikus látással komponálódott, a hang és a kép összejátszásával, érdekes, szépen komponált fotókkal. Nem lett volna szerencsés a társadalmi mondanivaló kevésbé jelentős hangsúlya miatt háttérbe szorítani az audiovizuális játék némi pontatlansággal absztraktnak mondható területét. Másrészt Szabó Endrének a másik bemutatott műve is nagyon eredeti látásról beszélt.
Negyedik díjat kapott Baloghné Dr. Kovács Matild XXI című műve. Egy alkotó, aki láthatóan nem teljesen eredeti módon (én jelentős Eifert-hatásokat véltem felfedezni), de nagyon ügyesen bánik az egymás mögötti virtuális képsíkokkal, ami az új, digitális látásmód egyik még nem igazán kihasznált lehetősége.
Lett volna még díjra érdemes, Csibér Bálint Szimmetriák című alkotása, például.
A megbízható és nagyon kreatív képfeldolgozó eszközök adott volta ellenére sok a gyengécske mű. Logikus: a diaporáma legtöbbünk számára úgynevezett "szóló" kifejezési eszköz, miközben mesterségileg igencsak összetett. Ellentétben a fotóval, gombnyomásra ma sem lehet - sosem lehet - véletlenül valami jó diaporámát alkotni.
Úgy sejtem, akiket ma a digitális képfeldolgozás eszközei alkotásra bátorítanak, alig tudnak valamit a diaporáma hőskoráról, amikor dramaturgiailag leleményes, finoman kimunkált művek versenyeztek Európa sok nagyvárosában, és moziterem sötétségben láthattuk azokat, ahol minden tónusárnyalat legjobb formáját mutathatta. Ma ilyesmi már alig van.
Ami ugyanaz, mint régen - sajnálatos: az igényesen megalkotott digitális diaporámának ma ugyanolyan kommunikációs deficitje van, mint régen volt. Ma mindenek előtt a virtuális valóság ezer professzionális megjelenítési eszköze okolható ezért, de közrejátszik az is, hogy a diaporáma nem a történések egyszerű nyelvén mesél, a jó diaporáma viszonylag elvont gondolatok felé tereli figyelmünket.


Az alkotók kis csapata várja, hogy oldódjon a gubanc

Már a festők is...

A képzőművészetileg motivált festés (tehát nem a szobafestés :-) és a fotografálás ábrázolásmódbeli eltéréseinek egyik érdekessége a festői nézőpont hagyományosan korlátozott volta, mely az alkotáshoz használatos eszköz mivoltából következett. A festőket nagyon sokáig álló/ülő nézőpontba kényszerítette a festőállvány, ez az ő egyik legfontosabb eszközük, lévén, hogy hosszasan dolgoznak egy képen, szemben a fotográfussal, aki a technika gyors fejlődésének köszönhetően képessé lett függetleníteni magát a statikus feltételektől, és meghódított mindenféle, az élet elevenségét megközelíteni képes nézőpontot, kivéve azokat, melyek főképp testméretünk okán fizikailag alig lehetségesek, mondjuk a részes arató tarlón taposó cserzett talpa - természetesen alulnézetből stb.
A fotográfusok a festészet szokványos nézőpontjai felől kezdték meghódítani a látható világot. Az alkotói megfontolások azonban új utakra terelték a fotográfiát.
Diadallal fedeztem fel tanulmányaim során, valamikor még a hatvanas években, hogy van (ha jól emlékeznék :-) Szőnyi Istvánnak egy utcai témájú festménye, esernyős emberek - felülnézetből. Nyilvánvaló volt itt a divatossá váló fotográfusi nézőszögek felől jövő sugallat. Ez más festői módszert kívánt, elszakadást a festés és a téma szemlélésének "reális" viszonyától. A dölyfös képzőművészet tanult valamit a fotótól. Nocsak!
Ma már világos, hogy a nézőszögben több szemléleti, elvi megfontolás, (társadalmi vetületű koncepció vagy akár csak formajáték) juthat érvényre, mint az anatómiailag vagy technikailag legkényelmesebb látószög elfogadása.
Azért említem ezt, mert a budapesti Nagykörúton, a Forrás Galériában láthatók Lajta Gábor festőművész legújabb - jórészt igen nagy méretű - képei, melyeken a fotográfiai látás és magatartás több ma divatos vonására is ráismertem.
Az egyik ilyen a nézőpont, természetesen. Bár Lajta figyelme és ábrázolási stílusa a koloritásra irányul, témaválasztásai kifejezetten az emberi - mindenek előtt urbánus - történések körére irányulnak, s egyben a pillanat lehetőségeinek megragadására.
Még a ma "kortársilag" divatos fotográfiai narratíva is beférkőzött szemléletébe. Egyik képe címéül például képe kocsmában üldögélő szereplőjétől idézett szubjektív mondatot választott: szeretek itt üldögélni - vagy effélét.
A másik érdekesség, amit nem feltétlenül pozitívumként említhetek, hogy felbukkannak Lajtánál a témák - többféle méretben. Itt nem nagyításról kell beszélnünk, mint a fotó esetében szoktuk, hanem csúnyán szólva kicsinyítésről, a szó többféle értelmében. Láthatóan a lineárisan hat-hétszeresre saccolható kicsinyítésnél ugyanazt a méretű ecsetet használja, méghozzá úgy, mintha e kicsi képekhez az amott használt ecset pemzlije túl nagy lett volna. A figurák részletei legalábbis így nagyolódnak el.
Ezt csak azért említem, valójában nagy gonoszul, mert egyik témájához a fiam állt modellt, és a kicsinyített képen nincs szeme, és mintha az orra is megnyúlt volna.
Hát kéremszépen... nem tetszik nekem a fejlődésnek ez az iránya...
Holott az egészen - már-már fröcskölésig - merész, szuverén kolorítás és a témák nagyon életeleven megválasztása (pl. töltésen felfelé mászó férfi, utcai incidens garázskijáratnak támaszkodó áldozata, éjszakai erdőből házak felé lopakodó férfi, stb., mind-mind üdvözlendő jelei Lajta nemcsak koloritásban, de szociográfiailag is bátor magatartásának, és annak is, hogy vége a butácska posztmodernes, festőileg ottfelejtett ürügytárgyak, kábult falikutak, tévutas női testek, kutyának sem fontos létrák randalírozásának.










Na, hát erről beszélek!

Balra a nagy és jobbra a "kicsinyített" változat. Mindkettőn Balázs fiam volt a modell a magasabb figurához. Nézzétek a jobb oldali képen az orrot! Micsoda orr ez? Hát ez nem a Füles gyereke! - (az illusztrációk csak vázlatértékű repró-részletek a problematika szemléltetésére :-)

MAOE 65 FOTÓ

És még egy, a 66-odik, az én második képem
(ha az elnöknőnek is kettő lehet):
A DUNA GALÉRIA purgatórikus hátsó traktusának mennybe vezető lajtorjája

nyitó kortes

Tegnap este tudtam meg a nagy testvérnőtől, már kicsit elkésve szinte, mi a nyitókép. Az az a kép valamely kiállításon, ami először ötlik szemünkbe, ha pont oda nézünk. Történetesen a Duna Galériában a kirakatüvegtől az első kép a túloldalon.
Továbbá úgyszintén tegnap derült fény arra, hogy Zseninek tetemes szürkeiszap káraira tekintettel már kortese is van. Hogy mi az a kortes, ne kérdezzétek, mert az ilyesmit az ember az én koromban már gyorsan elfeledy.

Most aztán tényleg BLOGDOGVAGYOK!
Éppen afölött szerencsétlenkedtem, hogyan adhatnám hírül az egész világnak, mit tudtam meg tegnap este, mikor a Google Translate hirtelen a segítségemre sietett:

Opening canvasser
Last night I learned the great-testvérnőtől, already almost a little too late, what is the opening image. The image of an exhibition, which was first ötlik our eyes when we point there. Happens to be the Danube Gallery kirakatüvegtől the first picture on the other side.
Furthermore, also revealed yesterday that, having regard to the harm already szürkeiszap considerable Genius has also got campaigner is. What the canvasser, do not ask, because that sort of thing the people of my age has quickly elFeledy

Kemény árnyak, dagadt vitorlák

Egészségileg kicsit megviseltnek látszott Gáti Gyuri, amikor a Szépművészeti megnyitó után nem sokkal összefutottunk. Így aztán, mikor megrökönyödve konstatálta, hogy nem voltam a Hervé megnyitón, ki kellett hagynom a poént, ami valahogy így bontakozott volna ki, ha szerencsésebb állapotában találkozunk (innentől fonetikusból fordítok vissza bizonyos szavakat):
- Hol nem voltam, Miféle Hervén?
- Hogyhogy! Te nem ismered Lüszien Ervét? - döbbent volna le ő, mire én:
- Ja, az RV, hallottam valamit! Aki változtatott az LK-n, így lett RV, és asszem, a híres RV optikák feltalálója, amit manapság tévesen VR-nek is szoktak mondani.

Na, ezen hótt egészségesen is kifeküdt volna, az biztos.

Azért jutott eszembe mindez, mert ellátogattam végre a Szépművészetibe. Fotográfiai látásunk egyik nagytiszteletű elődének, Lucien Hervének a kiállítására.
Életműve és annak most látható szelete is nagyszerű, bár a Hervéiség varázsa a hangoztatottnál kevésbé misztikus. Talán pont azért, mert mindazt a látásmódbeli és formai - egyben szemléleti - eredetiséget, amit ő hozott a fotográfiába, időközben bekebeleztük. Ma alapkövetelmény az a rutin, amivel az árnyékok képszerkezeti szerepének hangsúlyt adunk, vagy az a precíz konstruktivitás, amivel a geometrikus rendet érvényre juttatjuk.
Ez persze csupán kettő a hervéi látás legfontosabb tényezői közül. Érdemes észrevenni, hogy a képformátum egészének viszonyát a képépítő elemekhez mennyire merészen kezelte. Nagyon sok négyzetes formátumú felvétele látható a Szépművészetiben, melyek közül nem egy mutat jelentős lépést az asszimetrikus elrendezéssel való kísérletezésben. (Porte de Saint Quen, Párizs, 1947 - hatalmas üres ég egyensúlyozza ki az alanti csekély magasságig hatoló képelemeket, Hajnali Kávé - két domináns fényfolt az egyik átló két végén, stb.) Efféle merész szerkesztésre példa a Le Corbusier marseillei zarándokkápolnájának tetőteraszán készült felvétel. A függőleges és vízszintes betonvonalak képileg asszimetrikus összefűzése jó példa arra, amikor Hervé megőrizve szünteti meg a képformátum szuverenitását. Továbbszárnyalni innen, az Hervéi magaslatról kevesen tudtak, s éppen Gáti Gyuri nem véletlenül viseltetett baráti hevülettel a már csaknem fél évszázada a szklerózisz multiplex börtönében raboskodó mester iránt, mert neki igen nagy affinitása van/volt Hervé vizuális lényegítő filozófiájával azonosulni. Így történhetett meg, hogy éppen a már e fórumon emlegetett Budapest Galéria béli kiállításán jelentős és ímmár színes lépéseket tett, láthatóan tovább a hervéi nyomvonalon.
Míg Boteronál nincs árnyék, s értelemszerűen fényirány sincs, Lucien képi építkezése főképp ebből táplálkozott, a tárgyak árnyékvetéséből, a sötétség karolásából a fénylő formák körül.
Az árnyék, ami jön-megy. Évtizedeken át lakásába zárva is még mindig az árnyék volt az ő leghívebb játszótársa.
A kiállítás kísérő szövegében azt olvashatjuk, hogy a szerkezetet kutatta. Mivel Hervé munkáinak zömét az épületfotografálás tette ki, érdemesnek találnám, hogy magam részéről pontosítsak: Hervé láthatóan a három dimenziós valóság 2D vizuális megfelelésébe átültethető szerkezeti elemeket kereste. Ebben legfőbb támasza az árnyékvetés volt. Ám Hervé szabadon játszott birtokba vett lehetőségeivel. Ilyen formán nem találom igazán érdemi megjegyzésnek, ami a falon áll, hogy "Hervé Le Corbusier épületeiről készített felvételei rámutatnak azokra az elvekre, melyeket az építész művei tolmácsolnak... Objektíve előtt térben és időben, lépésről lépésre tárul fel az építmény egy-egy újabb rétege." A most, itt látható felvételek, melyeken Hervé főleg Le Corbusier 1949 és 1955 között zajló építési munkálatait követi, nem egészen elvekről szólnak. Mai szemmel Hervé fotói nem Le Corbusier munkájának, pontosabban hitvallásának erősítései. A hervéi fotózás inkább PR hasznú tevékenységnek tűnik, abban az időben jóval nagyobb lehetett stílusának felszólító jellege, mint amekkora ma lenne. Hervé ezen együttműködésben fogant képei közül nem kevés tűnik inkább felhőtlen játéknak, mint elvek hangsúlyozásának. Itt látható építészeti fotói gyakran olyan házakról szólnak, melyek nem élhetőek, lásd az épülő ronchampi zarándokkápolna drótháló szövevénye vagy a terhet talicskázó ember zegzugos árnyékvetése pucér lépcsőbetonon.
Ha lakhatónak nem is mutatják, néhol érdekes pszeudo-tereket nyitnak a bevágódó fénynyalábok. Hervét az árnyékok kiharapta különös formák megpillantása éltette. Meg az élettelen felszíneken fellelhető élet. "Célom, hogy megmutassam a dolgok belső szépségét, a jelentéktelenben rejlő szépséget."
A formaiakon túl Hervé életművének legfőbb értéke történeti tényében van. Ma is progresszíven hat, látásra bátorít.

Botero, akinek árnyékhoz bezzeg semmi köze, s emberalakjait a felületes szemlélő kövérnek látja, stílusával Itália előtt tiszteleg: ott fedezte fel, a reneszánszt közvetlenül megelőző századokban azt az erőteljességet sugalló ábrázolást, mely rabul ejtette. Innen töltekezett fel a "tömeg" iránti szenvedélye.
Kerestük a megfelelő szót, hogy a pompás Hervé fotók lépcsőkön és loggiákon utánunk nyomuló hatását leváltsuk,
és megtaláltuk:
DAGADT
A szél például vitorlákat dagaszt, de a vitorlavászon ettől nem lesz dagadt. Botero vitorlavásznai viszont, ha lennének, dagadtak lennének, akárha szélcsendtől lógnak is.
Botero magyar szemmel tekintve egyfajta ál-pszeudo-festő-Füles, kinek ábrázolási szomja úgyszintén heves, és könnyen torkollik paródiákba. Lehet élvezni ezt is, a Boteroét, csak valahogy komolyanvehetetlen. Mert nincsenek se fényei, sem árnyékai, nincs képeinek valósága. Kicsit sem hasonlít senki senkire.
Egy Botero csendélet általunk kanyarintott leírása:
Dagadt fiókos szekrényen, melynek fiókja enyhén kidagad, dagadt abrosz, azon dagadt alma, dagadt narancs, mellettük dagadt pengéjű dagadt kés.
Az egyik Piknik című képén meg: dagadt dombok előtt, dagadt abroszon dagadt gitár, dagadt gyümölcsös kosár, dagadt tányér, dagadt kés. Hátul dagadt dugós üveg, amiben érdekes mód, a dugó bezzeg nem dagadtabb a kelleténél. Na és egy benyúló dagadt férfi kéz, dagadt ujjai közt karcsú cigaretta! Hoppá! Ez már szinte célzatos. Amott a két nő feltehetően akkor Mari meg Juana.
Egyhelyütt előbukkan Botero azon blaszfémikus humora, mely bennünket határozottan emlékeztet :-)) A kép címe: Fürdőszoba a Vatikánban. És teli kádban, állig egyházi pompába öltözve nyúlik el a vízben egy főpap.
Ez a Botero nem gondol ám semmire! Azt ne higgyük má! "Ecsetemmel úgy alkotok, mintha folyton csak gyümölcsöket festenék."
Hehe. Megettük. (már nem a gyümölcsöt, mert az nekünk túl dagadt...)
NO FOTÓ - mondja a teremőr, amikor próbálom visszahelyezni csodálkozástól kihullott kontaktlencsémet.
Nocsak! Már itt tartunk a miniatürizálásban?
Ez a Botero meg csak dagaszt és dagaszt.

digitális forradalom_1

Régóta érlelődő tervem, hogy publikálok egy sorozatot a digitális forradalom mindennapi áldásairól.
Ezúttal a színvakok reggeli zokniválasztását említem. Hányszor leégettük magunkat az átkos analóg korszakban, amikor csak úgy előkaptunk az ezerszer mindennel összemosott zoknikból kettőt, és usgyi!
Most meg csak lefényképezünk egy tágabb merítésnyít a zoknisdobozból, hipp-hopp beszkenneljük, s a szaturálás áldásának köszönhetően már látjuk is a buktatókat.

Bulvárhírek a II. Szegedi Nemzetközi Hárfaversenyről

A verseny helyszíne a Móra Ferenc Múzeum volt 2010. november 8-tól 13-ig


A harmadik napon kiesett a versenyből a legnagyobb, fordítva sem elég jól hárfázó magyar versenyző.


Esti program. Maria Papadopoulous saját készítésű istránggal meglovagolja a Camac gyár elektronikus hárfáját.


A terrárium falán felfelé mászó óriásteknős feltehetőleg érdeklődve figyel a beszűrődő hárfazenére.


Kiss Tünde az egyetlen magyar díjazott (Szabó Anna, 13 év alatti mezőny) felkészítő tanára elégedetten hátra dől a Széchenyi téren


A walesi csodagyerek, Benjamin Griffiths legkényelmesebb lábtartásával (many thanks Tóth Zs. ügynökség - gépünk aksija ekkorra már lemerült))


A szép szerb Milica korcsoportja első helyéért pedálozott, de csak második lett.

eheti költői kérdésem

Szerintetek ennek,
már a vizuális hozzá nem értésnek
hol az eleje és a vége?