Aranymetszésrül

Csak hogy a falva olvasók türelmetlenkedését bénítsam kicsit, most az aranymetszésről filózok pár sort.

Az élet sodródás két elérhetetlennek tűnő part között. A világról való vélelmeink két partja között, mi közül a túlsó, bármelyiknek közelébe érve meggyőzőbbnek, igazabbnak látszik.
Ezek a partok - az életidőben való sodródás mentén - az ellentmondásokkal békülni kívánó konvenciók medrének partjai: egyik talán az egyszeri, másik meg az örök vetülete a létnek. Egyik talán az individuálisan önző, a másik meg a nagy egésznek való odaáldozás partja.
Életünkkel egymásnak ellentmondó törvényszerűségek közt sodródunk. Mindent bírhatunk, ha győzzük értelemmel, s mindent elveszítünk, akármennyire is nem akarjuk.

Ezért nehéz talán megkaparintani az aranymetszésnek a mi több dimenziós létterünkre vetülő, valójában lineáris lényegűnek tűnő titkát.
Az aranymetszés a maga szépsége és igazsága mélyén dramatikai fenomén, szerkezeti lényege nem számtani, nem a minden valahányra való felosztásából eredő mérték tetszetős alakzata, nem numerikus füzér. A Fibonacci számsor 2 (kettő) közelében értelmezési csűrcsavarásokba kerget, s érdemi konzekvenciák híján látványosan elbukik.
Az aranymetszés lényege az emberi spekulációktól függetlenül az időben bontakozik ki: megtörsz valamit úgy, hogy vanként és lehetként olyasmi maradjon, ami épp úgy törhető tovább. Vagy fordítva éppen: azt a cselekvésre késztető hiányost, amid van, úgy toldod meg, hogy amid eztán lesz, az is épp úgy késztessen cselekedni. Bizonyára épp e végtelenül folytatható láncolat az a feltétel, mely által maga az élet is átlavírozhat az entrópia nyeldeklő tengerén.

A két part csak virtuális. Partot érés, kikötés nem létezik. Sapiens voltunknak nincs végső értelme! Az élet az, hogy közelítünk valamelyik parthoz előző közelítésünk értelmében csalatkozva, ám okosodván, egyre kevesebb odaáldozással, egyre kevesebb nekirugaszkodással, egyre kevesebb meggyőződéssel a felől, hogy igazunkat bármelyik parton érdemes keresnünk.
Az egyenes sodródás a létidő tengelyében: a halál. Nem ritkán testünket alkotó sejtjeink tudják meg utoljára, ha már bekövetkezett.