Már a festők is...

A képzőművészetileg motivált festés (tehát nem a szobafestés :-) és a fotografálás ábrázolásmódbeli eltéréseinek egyik érdekessége a festői nézőpont hagyományosan korlátozott volta, mely az alkotáshoz használatos eszköz mivoltából következett. A festőket nagyon sokáig álló/ülő nézőpontba kényszerítette a festőállvány, ez az ő egyik legfontosabb eszközük, lévén, hogy hosszasan dolgoznak egy képen, szemben a fotográfussal, aki a technika gyors fejlődésének köszönhetően képessé lett függetleníteni magát a statikus feltételektől, és meghódított mindenféle, az élet elevenségét megközelíteni képes nézőpontot, kivéve azokat, melyek főképp testméretünk okán fizikailag alig lehetségesek, mondjuk a részes arató tarlón taposó cserzett talpa - természetesen alulnézetből stb.
A fotográfusok a festészet szokványos nézőpontjai felől kezdték meghódítani a látható világot. Az alkotói megfontolások azonban új utakra terelték a fotográfiát.
Diadallal fedeztem fel tanulmányaim során, valamikor még a hatvanas években, hogy van (ha jól emlékeznék :-) Szőnyi Istvánnak egy utcai témájú festménye, esernyős emberek - felülnézetből. Nyilvánvaló volt itt a divatossá váló fotográfusi nézőszögek felől jövő sugallat. Ez más festői módszert kívánt, elszakadást a festés és a téma szemlélésének "reális" viszonyától. A dölyfös képzőművészet tanult valamit a fotótól. Nocsak!
Ma már világos, hogy a nézőszögben több szemléleti, elvi megfontolás, (társadalmi vetületű koncepció vagy akár csak formajáték) juthat érvényre, mint az anatómiailag vagy technikailag legkényelmesebb látószög elfogadása.
Azért említem ezt, mert a budapesti Nagykörúton, a Forrás Galériában láthatók Lajta Gábor festőművész legújabb - jórészt igen nagy méretű - képei, melyeken a fotográfiai látás és magatartás több ma divatos vonására is ráismertem.
Az egyik ilyen a nézőpont, természetesen. Bár Lajta figyelme és ábrázolási stílusa a koloritásra irányul, témaválasztásai kifejezetten az emberi - mindenek előtt urbánus - történések körére irányulnak, s egyben a pillanat lehetőségeinek megragadására.
Még a ma "kortársilag" divatos fotográfiai narratíva is beférkőzött szemléletébe. Egyik képe címéül például képe kocsmában üldögélő szereplőjétől idézett szubjektív mondatot választott: szeretek itt üldögélni - vagy effélét.
A másik érdekesség, amit nem feltétlenül pozitívumként említhetek, hogy felbukkannak Lajtánál a témák - többféle méretben. Itt nem nagyításról kell beszélnünk, mint a fotó esetében szoktuk, hanem csúnyán szólva kicsinyítésről, a szó többféle értelmében. Láthatóan a lineárisan hat-hétszeresre saccolható kicsinyítésnél ugyanazt a méretű ecsetet használja, méghozzá úgy, mintha e kicsi képekhez az amott használt ecset pemzlije túl nagy lett volna. A figurák részletei legalábbis így nagyolódnak el.
Ezt csak azért említem, valójában nagy gonoszul, mert egyik témájához a fiam állt modellt, és a kicsinyített képen nincs szeme, és mintha az orra is megnyúlt volna.
Hát kéremszépen... nem tetszik nekem a fejlődésnek ez az iránya...
Holott az egészen - már-már fröcskölésig - merész, szuverén kolorítás és a témák nagyon életeleven megválasztása (pl. töltésen felfelé mászó férfi, utcai incidens garázskijáratnak támaszkodó áldozata, éjszakai erdőből házak felé lopakodó férfi, stb., mind-mind üdvözlendő jelei Lajta nemcsak koloritásban, de szociográfiailag is bátor magatartásának, és annak is, hogy vége a butácska posztmodernes, festőileg ottfelejtett ürügytárgyak, kábult falikutak, tévutas női testek, kutyának sem fontos létrák randalírozásának.










Na, hát erről beszélek!

Balra a nagy és jobbra a "kicsinyített" változat. Mindkettőn Balázs fiam volt a modell a magasabb figurához. Nézzétek a jobb oldali képen az orrot! Micsoda orr ez? Hát ez nem a Füles gyereke! - (az illusztrációk csak vázlatértékű repró-részletek a problematika szemléltetésére :-)