2014. augusztus 13., szerda

A világ szimpla leváltása




Besétál a több átkost is megért kifutó példány a Szimplakert romkocsmába, és elgondolkodik, mi ez a zűrzavaros otthonosság itten.
Nos, ez alighanem 4D vizuális környezet. Sőt, ha utána gondol kicsit, egészen biztosan ki meri jelenteni.
Aztán rájön az ember, hogy volt ilyesmi régen is, 4D vizuális környezet, akár már a reneszársz előtt is, sőt, vissza az ókori kultúrákig, hiszen elég, ha szellő támad a lugasos kertben, szökőkút bűvöli az ábrándozó tekintetet, ha kiakasztjuk az izgága rabmadár kalitkáját egy ágra, ami alatt olvasgatunk, vagy ha diszkrét cselédek surrognak a műtárgyakkal körülvett vendégség hátterében, és a látvány a legtermészetesebb módon négy dimenzióssá lesz.
Valahol a hajdani természetes - már mint természet által adott és akként tisztelt - és mai nem természetes között markírozható az a különbség, amin megakad a kifutó példány esze kereke.
Vacak, tönkre ment tárgyak kulturális becsértékre, műtárgyi megbecsültségre hajazó, poszteklektikus zagyválkodása ez.

Jópofa.

Sokaknak, az új generációknak az eddigi világ, a korábbi kultúrák leváltását jelenti. Az úgy neveltektől tiszteletet követelő régi kultúr-tárgyakról is tudnak ők, perszer, (analogikus szoborábrázolások, festmények, nemesen megmunkált matériák és felületek, a kézművesség és kézügyesség becsértékét hirdető, a történelem folytonosságára hivatkozó relikviák) múzeumokban rezerválva számon is tartják ezeket, de ők, a mai fiatalok már nem úgy nevelkednek, hogy maguk köré kívánják vonni az emberi kultúra eme aspektusait. Hetykén és szemtelenül értéktelen placeholderekkel tömik meg a hajdan művészeti és történeti kultúrát hordozó életkörnyezetet.

Minél zagyvább, annál nagyszerűbben le van szarva minden, ami régen volt.
Mivel, hogy a romkocsmákba látogató sokaság jól érzi a techno-roncs-budoárokban magát, nincs okunk a sopánkodásra.
Itt dekkolnak ugyan folyvást ezt-azt vedelve, de mindeközben valahogyan a krumplit is csak-csak megkapálják.
Ha semleges szemszögből pillantunk, nyilvánvalónak látszik: pontosan egy miatt sülhet le csupán a képe annak, aki szót emel mindez ellen: amiatt, hogy ő nem ma fiatal :-)    

2014. augusztus 12., kedd

emberlábrázolás

A közéleti emberábrázolás megnehezült felételei között is próbálunk helytállni GÖELEVENnel.
Néha érdemes lemondanunk az általunk kidolgozott személyiségmentes emberlábrázolásról egy-egy különleges vizuális csemegéért. Meglátunk most például egy varázsdobozt a combinón utazó lányka kezében, ami teljesen eltakarja a lábat. Mire diszkréten kattintunk, a lányka már nézi mit nézünk, aztán elbújik a villamoson utazó érdektelenek sűrűjében. Rendes kiscsaj, rendőrért nem kiált, pedig lehet, hogy ebben a táskában több van, mint a fejében :-)

a varázsdoboz

2014. augusztus 8., péntek

Lábbal tiprások



 
Érdekes téma a városi ember ösvényhez való joga. Pedzettük már egyik korábbi posztunkban.


Magunknak is mámorító érzés volt a friss aszfaltjárdát ösvényszerűvé piszkolni.















Itt van aztán most a gyalogos ember útlerövidítés-kényszere – mint atavisztikus motívum, amivel szépen elrondítható a városkép. Hátterében egy csírába szökkenni nem akaró komplett tudományág kínálkozik:  a keresztülvágás-pszichológia. Bizony, tudományos vizsgálódást érdemel az aszfaltutakkal jól felszerelt városi ember járáskelése. Szociológusok is rákattanhatnak, mert mintha lenne benne egy jókora adag egymással feleselés is.






















Hajdan volt az Apáczay Csere János utca és a Lánchíd között egy jókora füves foghíj-telek. Azon átvágtunk a híd felé menet és visszafelé is. Igen sokára vettük észre, már aki észrevette, hogy két párhuzamos csapás létezik. Emögött egy pszichés alapmotívum rejlett: az ember át kíván vágni a téren, parkon, üres telken nyomban, mihelyst eléri, mert ez azt az érzést kölcsönzi, hogy ím, jóval közelebb került a céljához, már abban az utcában van. Más csapást vágott tehát az Apáczay Csere János felől jövő, nyomban balra fordult, mihelyst megpillantotta a hidat, és megint mást a Lánchíd felől érkező azon az igen hosszú foghíj-telken. Megmondjuk, nem dőltünk kardunkba, mikor megtudtuk, mi van, hogy két párhuzamos csapás létezik, de azért elég érdekes. 
Diszciplináris csemege lehet felcseperedő tudóspalántáknak: A lábbal való ellentörvénykezés, illetve gyakorlottabb tudósoknak: Az infrastrukturális terelés és szabályozás lábbal való felülírása (tiprása, ha tetszik). Rendőri doktorira készülőknek: A lábakarattal való hatósági szembehelyezkedés hiábavalósága.



A népi törvénykezés szép példája egy parkban: Elsőbbségadás szerelmeseknek kötelező. Fekve várakozni tilos!









Igen, Igen Tisztelt Olvasó! Ezek az antropológia legnagyobb témái. Mert a jövésmenés az ősi emberről szól és tiszteletet követel magának mindenfelé, amerre szem ellát. A városi ember a lexebb pázsitból is ösvényt fakaszt. Így harcol elorzott természeti jogaiért.



Az úgynevezett bódéösztön által életretaposott ösvény a Mster utcában.














Szögletesség ívesítése tetszés szerinti fokozatokkal.



















Funkció-turmix városszélen.




















Ím, a nyilvánvaló bizonyíték, hogy az ösvény ősibb fejlemény, mint a lépcső: az ember ösztönösen kíméli térdizületét.











E szép átvágás létrejöttében bizonyára közrejátszott, hogy a rendszerető városi ember balról jövet megpillantja a kép jobb oldalán látható szeméttartót.










Az ösvényekben oly gazdag budapesti Városligetben kialakított civil ellenösvény, mely fokozza a hegyenvölgyön érzetet.













A civilizáltságban utazó parképítők leaszfaltoztak egy ösvényszerűséget (a kép balszélén indul,) ám a jobbról érkező embernek nincs türelme odáig elmenni.










Ez pedig itt a lázadás és egyben a decivilizált területmegjelölés szép példája: a városi embernek nem tetszik, hogy az ösvénynek tetsző rés az aszfalton csirkének valón keskeny és természetellenes alakot formál, ezért bedobált csikkek százaival fejezi ki megvetését.











2014. augusztus 7., csütörtök

orbitális

Feleségünk világgá ment. Nézzük aztán most az orbitális távolságot a glóbuszmaketten Európa és Indonézia között, mi akik ma is hosszan hezitáltunk, hogy elmenjünk-e a Lehel téri piacig, mivel hogy bezárt itt a sarki közért. Az asszony meg odáig elutazik, mert talán azt hiszi, Dzsakartában jobb sajtok kaphatók. Enyhén szólva megmosolyogtató.



Sőt! Egyenesn röhejes!

2014. augusztus 4., hétfő

sajtószabadság

Ma láttuk:

Szabadságától megfosztott sajtótermék az egyik metróállomáson

2014. július 30., szerda

SZOBORAVATÁS







Elmentünk szellemileg felavatni a szobrot, a mex emlékművet. (Budapest, V. Szabadság tér)
Elménket borotva élén járattuk. Nem szimplifikálunk, de olvasni képes lesz bennünket minden művészet szerető, aki ideológiai és egyéb ebeit féken tudja tartani.

Elég volt odapillantani: a megszállási emlékmű klasszikus szobrászati eleme korszerűtlen és demagóg, miként a hatalmi szándék maga is, ami helyét kierőszakolta. Mi ezt tekintjük főhibának. 
Egészében mintha szószátyár karikatúra lenne, egyetlen keretbe zsúfolt képregény. Az emlékmű által sugallt „gondolat” semmiképp sem művészeti természetű. Az anatómiai megformálás pedig itt-ott anakronisztikusan túlcizellált (leszámítva a karikaturisztikus felhangokat,) az ábrázolási hevület egyszerre mondható histórikusan posztromantikusnak és szájbarágónak. Harsogó szónoklat. Vazallusi tett.
Ezt persze megszokhattuk már, mióta világi a világ. Mióta erősszak-erőt, törvényt, jogot gründol és örökít az ember a hatalmi ideológia ernyője alatt, s felsőbb érdekek nevében elveszejteni kész a másként gondolkodókat, azóta egyre védtelenebb, egyre mihasznábban él a küldetése határait tisztán látó és védelmező művész.
Az itt szerephez juttatott művészt illetően mondhatjuk, kormányzatunk jól választott, illetve, mondhatjuk, hogy a művészet már megint ott hever - Még hozzá önszántából - az ideológia oltárán, ahol szokott. Sajnálattal mondjuk: ezek a fordulatok elkerülhetetlenek. A bronzba öntődés vágyát igen sokba kerül csillapítani.
A műért való alkotói felelősség tekintetében értetlenkedve is közelíthetnénk, hiszen ma is lehetne aszkéta a művész, passzív rezisztens,vagy ma is lehetne dalolva lángsírba menni, ha welszi bárd az ember, de már ki az?
Mégis, térjünk vissza kritikai szempontunkhoz!
A művész maga tudhat, ám a művészet nem tudhat a politikáról, mert ez utóbbi a társadalmi és hatalmi berendezkedés felszíni sémája, semmi köze nem lehet a valóság ráción túli szféráihoz. Az ellentét itt antagonisztikus, ám a körmönfont teóriák könnyen csalják történeti labirintusukba a művészféle embert.
Kevés művész látja világosan - legkevésbé talán, akik most az állami fennhatóságú Akadémia zászlója alá beengedtettek - hogy ha erőszakot vesznek is rajta, a művészet civil intézmény marad, mert a művészi tett, mint atavisztikus emberi indíttatás, a ráción túli valóság megtapintása. Amit így, eredendő elhivatottsággal mond a művész, az el nem tévelyedik, ám a politika és az államhatalom szótárával csak torzítva értelmezhető.
Nem vonnánk kétségbe, hogy a Szabadság téren felvonultatott szobrász tehetséggel született (sőt, ez látható is!), ám a tehetségek szocializálódásuk során, ideológiai meggyőződések istrángjaiba keveredve gyakran elkótyavetyélik a művészi megformálás iránti tehetség obulusát.

Az emlékmű körüli helyzet persze nem parnasszusi magasságokban történőkről referál. A múlt, amibe a kormányzat most holmi tények címén belekotor, már megváltoztathatatlan. Ezért azt, ami a szobrot kezdettől körülveszi, Schiffer Andrással szólva úgy hívnánk, hisztéria. Másrészt negatívumnak emlékművet állítani, furcsa ízléstelenség. Ha mi kormány volnánk, okosabbak lennénk.
Olvassuk a fán kedves ismerősünk, SI-LA-GI szobor elleni tiltakozásnak szánt gondolat-kompozícióját, melyet Arisztotelész észjárására alapoz: „…a művészet, illetve minden etikus magatartás alapja az IGAZSÁG, JÓSÁG, SZÉPSÉG hármasa.”
Nos, ma már az efféle bölcselkedés sem több mint demagógia, a lényeglátás kútjában az eltelt pár ezer év során ennél már mélyebbre ástunk. Tudhatjuk, ha akarjuk, hogy ezek a szavak - igazság, jóság, szépség - tudatilag vetített minőségek fogalomnevei, mely fogalmakat az ember eredendő voltától motiváltan, de még inkább szocializáltsága és mindenkori érdekeinek korlátai között, mindenkori magának definiál, már ha van hozzá hatalma.
Okosabb lenne, ha mi, ártóknak és ártatlanoknak utódai inkább egy élhető, közös jövőn munkálkodnánk, ahol esetleg lesznek majd szobrok is, amik természetesen a művészetről szólnak.



2014. július 29., kedd

Kóbor poharak

Apró érdekesség a Bulinegyedből





















Reggel nyolckor utcáról visszagyűjtött drága söröspoharak várakoznak az értéktelen flakonszemét társaságában a romkocsma bejáratánál.
Sok éve Németországban sétát tettünk két falu kocsmái között a legelőn át. Hazáig öt fűben elhajított fél literes poharat találtunk. Hazahoztuk. Feleségünk azóta rendre összetörte őket (ha nők lennénk, akkor férjünk :-))
Mondják, a romkocsmák először a németeknél, Berlinben voltak divatban, ott aztán elegük lett belőle meg a szemetelésből.
Nálunk még csak most hajigálják szét a poharakat. A romkocsmázásból vajon mikor lesz elegünk?

2014. július 27., vasárnap

kreatív buli

Érdekességek a Bulinegyedből sorozatunkban
ezúttal kreatív kirándulást tettünk a VI. kerület felé.


Erőszakos megoldás a Paulay Ede utcában, amire még rátettünk egy lapáttal:




2014. július 25., péntek

épületes fotók




Az Ibl Miklós bicentenárium alkalmából tisztelgő I. Építészeti Nemzeti Szalonon (Budapest, Műcsarnok) társművészetként jelentős szerepet kapott a fotográfia.
A fotók zöme természetesen illusztráció, sőt, úgyszólván steril szolgáltatás, ám a termeket díszítő, óriási átvilágító dobozokba helyezett transzparens fotókópiák a vizuálesztétika síkján/mezején tisztelegnek Íbl nagysága előtt. Felfogható e néhány tucat óriási doboz egy fotóművészeti kísérő kiállításként is, ám semmi nagy fotóművészeti felfedezés, ilyesmit itt nem várhatunk, ilyesmi itt kéretlen tolakodás volna! A gondolat eme fotókon az építészeti tettekben rejlik, a fotó pedig – nem csekély érdemet szerezve a fotográfusnak - rásegít a térbeli szerkezetek és építészi gondolatok képi síkban való érvényesülésére.
A transzparenciának köszönhető, megnövekedett brillancia nagyon hatásos, ám még ennél is többet nyom a latban az épületek és részletek által ihletett, leleményes képszerkezeti rend, valamint a tárgyi felületek tónusban és rajzolatban hibátlan, ezért nagyon impozánsan ható megmutatkozása.
A fotográfiákat készítők egy része tanult építész, mint az acélos vonalakkal szívesen tündöklő Zsitva Tibor, a dominancia azonban az építészet bemutatása iránt elkötelezett „kívülállók”oldalán mutatkozik. Kiváló régi motoros e terepen Szentiváni János, ám a terepet a falakon és az egyes objektumokat bemutató tárlókban is meglepően sok képpel uralja – megérdemelten - az utolsó egy tucat évben élvonalba került Bujnovszky Tamás, aki a 2012-es Sony World Photography Awards alkalmával a világ legjobb épületfotográfusai közé soroltatott.
Az épületfotográfiák dobozos (nemzeti :-) rezervátumának furcsa lakója/csodabogara lett – egyetlen képpel – Szél Ágnes, ki eredetileg úgyszintén építész volna, ám hosszú ideje már a fotóművészet terén keres utat bonyodalmasan egyszerű lelkivilága megmutatkozásának.
Kell némi szakmai tudás, hogy felfedezhessük az ő különállóságát, illetve rácsodálkozzunk fotószakmailag enyhén szólva „merész” lényeglátására az épületfotózás terén. Az apszis felől tekintvén kiszemelt templomára, lelke minden melegével a távol fent látható keresztre állítja az élességet (talán a kiállítás falait teleirkáló, a verbális minősítések közt kissé pongyolán csapongó Szegő Györgytől bátorítva: "A szakrális funkció összefogó erőt ad a mű létrehozására.") lazán megfeledkezve a mélységélesség előtérben sok kárt okozó hiányáról. Szél Ágnest a látomásértékűvé varázsolás során az ellenfényben tekintett épület szélein mutatkozó kromatikus aberráció sem igazán zavarta. Más fotókon, pedig sok százat vonultatnak fel a kurátorok, ilyesmit nem láthatunk.
Bujnovszky munkálkodásában, bár tömör ars poetikájában nem beszél fotótechnikai kérdésekről, ezek evidenciaként előtérbe kerülnek, s hogy ez mennyire sokat jelent, azt a laikus is megérezheti, de igazán a szakmai értő tudja, belőle vált ki magas tiszteletet.
Bujnovszky épületeteket csak megbízásra fotografál, ám nem feltétlenül leíró képek kerülnek ki fényképező műhelyéből. Hogy munkája során sokkal több regiszteren játszik, mint amennyi itt most megszólaltatható, kiderül abból a néhány fotóból, amelyen hangsúlyozottan megcsillan épületeinek kontaktusa az élettel.
Mindamellett kerüli, hogy expozíciói során emberek kerüljenek képbe. Ez konvenció lett, talán azért, mert az ember látványa kikezdi a térbeli szerkezetek síkba transzponálásának tiszta beszédét. Az építészeti fotó általában nagy mélységélességet kíván, ez az épületek gondolatiságának előtérben tartása valamint a szem és az optika „látása” közötti eltérések áthidalása végett fontos.
Az I. Építészeti Nemzeti Szalon szeptember 7-ig még megtekinthető.
Ajánljuk minden épületekre gondolkodás nélkül kattintó és idegen látvány-értékek elorzásától mámorosodott kocafotósnak, hátha elkezd majd gondolkodni, miután az I. Építészeti Nemzeti Szalonról a "küszöb alatt" jött ki.

2014. július 23., szerda

Mi a pálya?



Hanyagoltuk sokáig a témát, pedig a fotópályázatok mind több szót érdemelnek.
A gyakorlatias ész furcsa kihívás előtt találja magát, ha a verbális gátlástalanság meg a szavak eredendő értelmének kiforgatása okán belemerül holmi etimologizálásba, mert ugyan már, kinek kell az!?

Pálya.
Sípálya, vasúti pálya. Pályamunkás.
Életpálya.
Pályán vagyunk. Na, mi a pálya? A pálya szélén. Elpályázok innen.
Kétségtelenül tágra nyitott értelmezési terep.

Pályázat.
Ez utóbbinak valamiféle elfajzott rokonaként mutatkozik újabban a fotópályázat (nem mintha az irodalmiak zöme nem efféle volna.)
Pályázz, vagyis kattintgass, mutatkozz! Nyüzsögj nekünk!
Emberhangyák! Hordjátok össze nekünk, amire szükségünk van! Virágok, állatok, épületek, hungarikumok, képi szimbólumok, érdekes helyszínek, hangulatok.
Legfőbbként került a pályáztatók látóterébe mostanában, mint virtuális gyűjteni való, a puszta like.
A kreatív eszközök tömegcikké válása okán sokmilliárd amatőr és dilettáns várja ugrásra készen, hogy szerepelhessen. Mostanában olyan árat kell fizetni ezért, ami virtuális, és éppen ezért van is nekünk dögivel, a lájk, a tetszéskattintás, ami a kiíró oldalán tömegességében hat, a keresettség, ismertség, marketing ígéretesség indikátorául szolgál.
A tömegeket beindító koncepció gyakorta ügyetlen tákolmány.
Itt van mostanában épp a Tamron fotópályázata, minek nyakatekert tematikai magvát nyomban az első szélnek kiáltás után módosítani kellett, mert számtalan félreértésnek engedett utat, és mert azt a látszatot kelthette volna, hogy a fotózás formaesztétikájához esetleg valamennyit konyítani kéne.
A korrekció után körülbelül így parodizálhatnánk a megmaradt lényeget: montírozzatok össze, amit akartok, csak lett légyen szükséges objektív is hozzá, de már szinte ez se fontos, csak nyomuljatok körénk, hemzsegjetek, lájkoljatok!
A koncepcionális kötöttség igazából nyűg, ha az kell a kiírónak, hogy nyüzsgés legyen termékei körül. Márpedig az kell.
A pályázat kiírók legtöbbször megengedik, hogy ezekben a lájkos nyüzsgedelmekben profi fotósok is részt vehessenek. Micsoda megtiszteltetés!
Agyalunk, hogy pályamunkánk egyben a szakmai tudás diadala is legyen, a győztes meg majd haveri lájkhalmazok számszerűségeinek csúcsáról röhög ránk diadallal. Tök mindegy, milyen a fotója. Akinek a legtöbb megmozdítható ismerőse, helyesebben lájkosa (régebben csókosa) van, az nyer.
Na jó, néha akadnak kivételek.

Mi az olvasata a lájkos pályáztatásnak?
Ne kiválni akarj, hanem tartozz a tömeghez, minél szorosabban! Vegyülj el, még mielőtt kiváltál volna! Hallasd egereddel az elvegyülés legpopulárisabb hangját: like! Akkor automatikusan jár neked a látszat, mintha kiváltál volna.
A kollektív lét fogyasztói arculatának szereplői mind cinikusabb fintorral tekintenek a kultúra értelmére. A kreativitásnak - benne a művészetnek - eredendő értelméről meg már hallani sem akarnak.
József Attila? Csak dumált, hogy elvegyült aztán meg kivált volna.
Nem is volt még internet, és nem is volt fényképezőgépe.