épületes fotók

Az Ibl Miklós bicentenárium alkalmából tisztelgő I. Építészeti Nemzeti Szalonon (Budapest, Műcsarnok) társművészetként jelentős szerepet kapott a fotográfia.

A fotók zöme természetesen illusztráció, sőt, úgyszólván steril szolgáltatás, ám a termeket díszítő, óriási átvilágító dobozokba helyezett transzparens fotókópiák a vizuálesztétika síkján/mezején tisztelegnek Íbl nagysága előtt. Felfogható e néhány tucat óriási doboz egy fotóművészeti kísérő kiállításként is, ám semmi nagy fotóművészeti felfedezés, ilyesmit itt nem várhatunk, ilyesmi itt kéretlen tolakodás volna! A gondolat eme fotókon az építészeti tettekben rejlik, a fotó pedig – nem csekély érdemet szerezve a fotográfusnak - rásegít a térbeli szerkezetek és építészi gondolatok képi síkban való érvényesülésére.

A transzparenciának köszönhető, megnövekedett brillancia nagyon hatásos, ám még ennél is többet nyom a latban az épületek és részletek által ihletett, leleményes képszerkezeti rend, valamint a tárgyi felületek tónusban és rajzolatban hibátlan, ezért nagyon impozánsan ható megmutatkozása.

A fotográfiákat készítők egy része tanult építész, mint az acélos vonalakkal szívesen tündöklő Zsitva Tibor, a dominancia azonban az építészet bemutatása iránt elkötelezett „kívülállók”oldalán mutatkozik. Kiváló régi motoros e terepen Szentiváni János, ám a terepet a falakon és az egyes objektumokat bemutató tárlókban is meglepően sok képpel uralja – megérdemelten - az utolsó egy tucat évben élvonalba került Bujnovszky Tamás, aki a 2012-es Sony World Photography Awards alkalmával a világ legjobb épületfotográfusai közé soroltatott.

Az épületfotográfiák dobozos (nemzeti :-) rezervátumának furcsa lakója/csodabogara lett – egyetlen képpel – Szél Ágnes, ki eredetileg úgyszintén építész volna, ám hosszú ideje már a fotóművészet terén keres utat bonyodalmasan egyszerű lelkivilága megmutatkozásának.

Kell némi szakmai tudás, hogy felfedezhessük az ő különállóságát, illetve rácsodálkozzunk fotószakmailag enyhén szólva „merész” lényeglátására az épületfotózás terén. Az apszis felől tekintvén kiszemelt templomára, lelke minden melegével a távol fent látható keresztre állítja az élességet (talán a kiállítás falait teleirkáló, a verbális minősítések közt kissé pongyolán csapongó Szegő Györgytől bátorítva: "A szakrális funkció összefogó erőt ad a mű létrehozására.") lazán megfeledkezve a mélységélesség előtérben sok kárt okozó hiányáról. Szél Ágnest a látomásértékűvé varázsolás során az ellenfényben tekintett épület szélein mutatkozó kromatikus aberráció sem igazán zavarta. Más fotókon, pedig sok százat vonultatnak fel a kurátorok, ilyesmit nem láthatunk.

Bujnovszky munkálkodásában, bár tömör ars poetikájában nem beszél fotótechnikai kérdésekről, ezek evidenciaként előtérbe kerülnek, s hogy ez mennyire sokat jelent, azt a laikus is megérezheti, de igazán a szakmai értő tudja, belőle vált ki magas tiszteletet.

Bujnovszky épületeteket csak megbízásra fotografál, ám nem feltétlenül leíró képek kerülnek ki fényképező műhelyéből. Hogy munkája során sokkal több regiszteren játszik, mint amennyi itt most megszólaltatható, kiderül abból a néhány fotóból, amelyen hangsúlyozottan megcsillan épületeinek kontaktusa az élettel.

Mindamellett kerüli, hogy expozíciói során emberek kerüljenek képbe. Ez konvenció lett, talán azért, mert az ember látványa kikezdi a térbeli szerkezetek síkba transzponálásának tiszta beszédét. Az építészeti fotó általában nagy mélységélességet kíván, ez az épületek gondolatiságának előtérben tartása valamint a szem és az optika „látása” közötti eltérések áthidalása végett fontos.

Az I. Építészeti Nemzeti Szalon szeptember 7-ig még megtekinthető.

Ajánljuk minden épületekre gondolkodás nélkül kattintó és idegen látvány-értékek elorzásától mámorosodott kocafotósnak, hátha elkezd majd gondolkodni, miután az I. Építészeti Nemzeti Szalonról a "küszöb alatt" jött ki.