A Pilinszky kovász

Herbst Rudolf fotója

A professzor emeritus címre érdemesült Fekete György belsőépítész nyitotta meg a 2010. évi Hungart ösztöndíjas művészek e hónapban esedékes beszámoló kiállítását. Ebből az alkalomból élete egyik különleges és példázatos epizódjával ajándékozta meg az egybegyűlteket. Nem könnyű idecitálni, mert az élőbeszéd egyfajta nyelvtanilag nem túl konzekvens formájában adta elő kis történetét, ami a beszélő hangsúlyozásai nélkül, szóról szóra leírva nehezen gördülően hatna. Bocsássanak hát meg nekem az olvasók némi pontatlanságot.

- 1972-ben Sclerosis Multiplexes lett az öcsém, és bekerült egy híres kórházba. A nyolc-kilenc négyzetméteres szobában négy hónapon keresztül együtt feküdt Pilinszky Jánossal, a költővel. Egy alkalommal, amikor meglátogattam nagyon nagy bajban lévő öcsémet, ő nem volt a szobában, Pilinszky egyedül volt. Személyesen nem ismertem, de Szálkák című verseskötete akkor jelent meg, én azt megvettem, és eléggé át is olvastam...

Miközben az ott lévő újságokat lapozgattam, az ablakon át néztem, hogy a verebek, fecskék miképp szálldosnak fáról fára, mígnem Pilinszky megszólalt:

- Mondja, ne beszélgessünk!?

- De, nagyon szívesen! Jó lesz egy kis beszélgetés.

Mire Pilinszky:

- Akkor kérdezzen!

Zavaromban a következőt kérdeztem:

- Néhány napja olvastam a verseit, s nem egészen értem: a sorok miért kezdődnek kis betűkkel, a sorok végén miért nincsenek írásjelek. A mondatokat tulajdonképpen fel is lehetne cserélni, egyetlen vers sincs befejezve, de egyetlen vers sem folytatható.

Azt mondta erre, hogy ez jó megállapítás, aztán nagy csönd volt, majd pedig:

- Nem kérdez tovább?

- De, igen, fogok még kérdezni, de előbb valami válasz kellene.

Pilinszky erre így szólt:

-Tudja, én egyszer leültem Pilinszky Jánossal szemben, és megkérdeztem tőle, hogy a sorok miért kezdődnek kis betűkkel... - Elismételte, amit én kérdeztem, azután megint nagy csönd volt.

- És a válasza?

- A válasz hosszabb lesz. - Majd Pilinszky ezt mondta:

- Úgy gondolom, egyetlen dolga van a művész embernek egész életében: le kell petézni.

Ezután megint nagy csend támadt, míg nem megkérdezte:

- Most mi van?

- A gondolat gyönyörű, de az, hogy lepetézni, egyfajta népies kiszólás. Itt mintha valami ellentmondás lenne.

- Azért mondtam, hogy kérdezzen. Félek, hogy nem fogja folytatni a kérdéseit.

- Akkor kérdezek: folytatná, mire gondol?

Azt válaszolta erre Pilinszky:

- Tudja, a világmindenség megközelíthetetlen minden tekintetben. Heisenberg szerint a világmindenség a nagy méretek tekintetében végtelenül nagy, a kicsi méretek tekintetében pedig végtelenül kicsi, tehát megismerhetetlen.

Nekünk a megközelítés, az igazság keresés a lényeg. A világ végtelen nagy, és abból a teremtő, az Úristen vagy ahogy maga gondolja, egy cseppet kivesz, egy porszemnyit, és azt mondja: ez lesz Pilinszky János. Hogy hívják magát? - kérdezte. - Ez lesz Fekete György... És az a dolga ebben a lepetézésben, hogy amit ebből - kapott tehetsége, talentuma folytán - meg tud valósítani, valósítsa meg. Én már rég nem törődöm azzal, hogy a könyveimet olvassa-e valaki, vagy hogy a verseim érdekelnek-e valakit, hogy kiadják-e, hogy tetszik, nem tetszik. Egyetlen dolgom van: le kell petézni.

- És akkor én hazamentem - mesélte Fekete György - de nem tudtam aludni, elkezdtem töprengeni arról, hogy a magam életében mit jelent ez a lepetézés, és hogy a baráti körömben, festők, szobrászok, iparművészek, színészek, filmesek és fotósok között kik azok a hölgyek, urak, fiatalok, öregek, akiknek ez a hitvallásuk, hogy a művésznek egyetlen dolga van: le kell petézni.

- Mert - mondta Pilinszky - ezt a picinyke porszemet halálunk után vissza kell adni a teremtésnek, mert nincs jogunk, ezt az egészet megsérteni, bármilyen nagy az és bármilyen kicsik vagyunk.

- Nekem ez a hitvallásom - mondta végezetül Fekete György - és ha olyan kiállításon vagyok és olyan könyvet olvasok, ahol ezt a lepetézés szindrómát tapasztalom, mindig nagyon boldog vagyok.

Gondolati következetességét tekintve eléggé elnagyoltnak hangzik ez a felidézett beszélgetés Pilinszkyvel. Mi az, hogy megvalósítás, vagy mi az, hogy megsérteni Pilinszki idézett szóhasználatában.

Aztán honnan is ered az embernek azon joga, amire Fekete Pilinszkyt idézve céloz?

Nem tetszik nekem az emberi öntömjénezés, még példázat céljából sem. Szerényebb porszem az ember, ha nem feltételezi, hogy a teremtő aspektusából a személy azonosul földi nevével.

És miért is nincsenek írásjelek a verssorok végén, csakugyan? Csak nem azért, mert le kell petéznünk?

Aztán meg, miért is volt gyönyörű Feketének a gondolat, hogy le kell petézni, holott ellentmondásosnak találta e szó használatát maga is?

A lepetézés szó fenti használata, bár eszmefuttatásával Fekete György próbálta emelkedett értelmi révbe terelni, engem váltig aggaszt. E szónak, emberre vonatkoztatva, pejoratív értelme van. Még hozzá anális fejleményekbe torkolló meglepődést kifejezendő szokás használni e szót, olyan eufémikusan kerül nyelvünkre. (Mindjárt lepetézek - mindjárt besz....k helyett) Hogyan lehetséges, hogy épp egy jeles költő nincs erre tekintettel? Más szférában lebegett? Miért használt földi eszközöket magát kifejezendő, ha nem volt tekintettel földi konvenciókra?
Mert kérdenék én például olyasmit, hogy mi kovász tartotta össze Pilinszkyt?

Nagy baki lenne.

A rovar, ami csakugyan lepetézik, nem végez ez által semmi emelkedett értelműt, csak beléje programozott késztetésből szaporodik.

És akkor a lepetézés kifejezés meg már szindrómává terebélyesedett?

Lehet persze, hogy tévedek, hogy rosszul ismerem e szó auráját. De úgy tudom, hogy nem tévedek, és ha úgy tudom, hogy nem tévedek, akkor miért visszakoznék?

Hát tetszik nekem ez a kis sztori, ez az ajándék? Vagy nem tetszik? Ezen tűnődöm tegnap óta.

Uncsa vagyok?

:-))))

A megnyitó után hosszú sorbanállás kezdődött a szörpökért. Módossal nem bírtuk nézni.

Inkább usgyi, és  két mikulással töltöttük a hátra lévő villamost :-)

hogy értsem: ÉDESKETTES?

Az Édeskettes kiállítás megnyitásakor - állítólag - többen értetlenséggel hallgatták esti mesémet. Ezért most megnéztem, hogy az a kiállítást közelebbről érintő két oldalnyi kritika, amiről említém, hogy hajdan volt rovatvezetőm szavaira emlékezve kidobtam, vajon ott van-e még a papírkosárban. Ott volt még. Így hát most - ezúton is emlékezve a rohadt arrogáns alakra, aki mikulás ajándékomat ellopta - közzéteszem.

Az édes kettes kifejezés eredendően olyan helyzetek jelölésére használatos, amikor kettesben vannak olyanok, kik egymás számára "édesek" - leginkább szerelmi értelemben. A szópár jelentése azonban, a nyelv virulens természete szerint áttételeződött inverz, pszichésen éppen ellenkező tartalmú kettős viszonyok jelölésére is.

Az édes kettes tehát nem csak valakik, hanem valamik mindkét előjelű érzelmekben gazdag, kettősségükben szembeötlő helyzetére is célozhat.

Még ennél is tágabb értelmének lehetséges partjai homályba vesznek, kontroll nélküli messzeségekbe is elkóborol a kapcsolódások értelmét firtató képzelet.

Valójában háromszögről van szó: kívülállással, megértéssel, de még tán irigykedéssel is operáló érzelmi kép, amivel a bizalmas összetartozás helyzeteit a maga habitusa szerint, magára vonatkoztatva is jellemzi a külső szemlélő.

Ábrázolási stílus irányadójaként az édes kettes kifejezés mindazon íz megjelenítésére ösztönöz, ami két dolog viszonyát expresszíven jellemzi: a mai megveszekedett világban ez akár két holt dolog is lehet.

Az édes jelző - ahogy a MAOE fotótagozat kiállításának (megtekinthető a Városliget Olof Palme sétányán december 15-ig) ötletgazdáját, Tóth József Fülest ismerjük - kezdettől idézőjelben volt, szójáték értékű, irónikus, groteszk látnivalók felvonultatására ösztönzött bennünket, és (!) még azt is feltételezném, hogy az ötletgazda legszívesebben egy rakás Füles alteregót látott volna maga körül. Ő az alkotói elképzelést valószínűleg a poentírozás felé kívánta terelni, és vizuális hasonlatokra késztetett.

Ám ilyesmire születni kell, és sokszor van úgy, hogy nem tudja az ember, születés dolgában vele ugyan  mi is a helyzet

A kajánok szerint nyilván legkézenfekvőbb volt mindenféle kajánsággal megközelíthető áttételeket keresni, mert a kacagtató az, amit leginkább szívesen veszünk vagy legalább is legkevésbé talál elutasításra.

Kacagtatni azonban kétes értékű érzelmi terület. A poéták nem merik felvállalni, nem is érzik magukhoz méltónak. Ők szívesebben boronganak. Nem utasítják el a motivációt, elfogadják, mint kezdeti lökést adó pohár bort, amitől beindulva aztán kedveltebb, hozzájuk méltóbb zamatok nyomába indulhatnak.

Nem volt szabad elfelednünk azt sem, és ez a megvalósult Édeskettes kiállítás demonstrálja ezt, hogy egyrészt, bár világkép dolgában a művészi szemlélet mára eléggé szétszórt lett, még mindig van, kinek az édes édest jelent. Másrészt, hogy a művész komisz alak, stílus dolgában legyen bármilyen habitusú, mindenek előtt szerepelni akar, ezért néha hajánál fogva rángat elő fiókjaiból önkényesen idevágónak titulált, csúsztatások árán ránktukmálható valamit.

Így lesz aztán a szellemi kaláka közös építménye (csináljunk egymásnak felhajtást!) utánozhatatlanul mindenféle.

Az igazság ama összképe kerekedett ki végül, ami senkit nem igazol kizárólagosan, de aki őszinte magához, bevallja: ez a legtöbb, ami efféle vállalkozásból az úgyszintén szerteszórt érdeklődésű nézők üdvére kikerekedhet.

Édeskettesben

Megnyílt a MAOE Fotó tagozatának édes és kettes sikerű kiállítása az Olof Palme sétányon tegnap, december másodikán este.
Az esemény Mikulás bulival volt összekötve, ahol valaki, piszok szarházi ellopta a Mikulás nénitől kapott névre szóló ajándékomat.
Ez némileg beárnyékolja emlékezésemet, de már a bevezető mesében - amit itt, mint ígértem, közzé teszek - megírtam, hogy romlik a világ szakadatlanul.

Okostükör

avagy a TAS, a Technical Aided Spying tipusú hírszerzések kezdete

avagy hogyan lett gonosszá a jóságos királynő

MAOEföld királyának menopauzális aggodalmaktól kikezdett hitvese, aki még mindig a legvonzóbb küllemű asszonynak számított a birodalomban, megkezdte napi szépítkezését ama koranyári pirkadat utolsó percében, midőn fáradhatatlan bolygónk belefordítja a magas erdőkkel határolt MAOE királyságot a földkerekség legnagyobb teljesítményű reflektorának fénykévéjébe - népi naivitással: amikor felkel a Nap - s amikor az esti lakoma utáni mosogatástól nyűtt cselédség, ki oly kimerült, hogy kézből a kétszázötvenedet is elrázná, még horkolva alszik.

A királyné, keresvén az öltözőasztal alatt réklije imént elgurult gombját, úrnői mosollyal, de félig-meddig háttal eme kérdést intézte a metszett üvegből készült díszes tükörhöz:

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken!

Kis csend, majd pedig:

- Vidék? - kérdezett vissza a tükör. - De hiszen ez itt a királyság, annak is a közepe!

Hoppá! Jókorát koppant a fejedelmi buksi az öltözőasztalka alján. A királyné már egy ideje merő rutinból kérdezett, mert kilépvén a fűszerektől édesen gőzölgő hajnali előhívó tálból, amit szolgálója félálomban készített oda, hogy aztán vackára kicsit még visszazuhanjon, ő, a királyné, a kastély első asszonya mindahányszor úgy érezte, bármíly kacéran lobogtatja is arany szőke fürtjeit, csak egyik RGB-ből a másik CMYK-ba vonul, és egyetlen társra lelvén öltözőtükre sugározta önmagában, mindig ugyanazt kérdezte, pusztán csak hogy visszhangozzék már valami körülötte, mert az öreg király ilyenkor, fél hatkor még óriás selyempárnájába fordulva horkolt a kissé már szuvas és dohos baldachinos ágyban.

Királyság közepe...

A királynő szépséges, eleven arca ott az öltözőasztal alatt dianearbusi portrévá merevedett a tükör enyhén tudálékos válaszát hallva.

Ha bekattant volna neki, hogy előző nap tükörszerelők jártak a kastélyban, más irányba fordul a figyelme, de nem, nem, a szépséges királynéknak egyszer kattan be valami, ha egyáltalán, és akkor aztán végleg. Szerencsére itt még nem tartott ez a szűzi hamvából már réges-rég kivetkőzött asszony, nem kattant be neki, hogy mily nagyon romlik a világ szakadatlanul és mindenestül, s így csak, mint a hosszabbodó éjszakáktól magát elunt szolgára, pillantott tükrére:

- Ej, te ezüst foncsorodra méltatlan látványcserép, hát újabban kérdésem díszítő sallangjaiba kapaszkodol? Nem azt kérdeztem, hol vagyunk, hanem hallani akartam tőled, csak úgy rutinból, üdítőleg, mint eddig minden kora reggel, hogy ki a legszebb birodalmunkban, szóval, hogy na ugyan ki, mert természetesen a nevemet kell hogy visszhangozzad, hacsak meg nem vakultál.

- Felséges királyné, mostantól rám nézzél, amikor ilyeneket kérdezel, mert ilyesmit kérdezni úgy logikus, hiszen sosem az alsó felétől szép az ember saját magának. Na és néha hívd ide, mit tudom én... Hófehérkét, vagy mondjuk, a nagy Lajos király ifjan maradt babáját, vagy a Karcsit, kinek szépségéről kelt valahány hír csak koholmány, de nagyon is kedvező szolgálatot tehet egy összevetés erejéig, vagy legalább hívd az erdei Fülesbagolytoth, a Katica bogárkát, az ukrán Kozákot, a német B.Anditát, a drák hajú Tímeát, a Széllelbé Ágit, Frankó Loncit, mit tudom én még kiket, azért, hogy összehasonlítás alapjául szolgálhassanak. Vagy legalább vigyél ki néha az őszi erdőbe, ami állítólag minden szépségek mértékének forrása.

- Úgy! Szóval, nem akarsz nyíltan felelni! - A királyné homlokán beindult valamiféle horizontális sűrűsödés, mintha arca kettes gyatraságú jépeges tömörítésnek esett volna áldozatul. - Nem tudom miféle reggel ez a mai, de ha azonnal nem mondod meg, ki a legszebb a környéken, én nagyon megorrolok.

- Szép vagy, szép vagy szép királyné, de Hófehérkének sokkal több törpéje van.

Először fordult elő a birodalom hajnala óta, hogy bárki királyné feje elkezdett morzsásodni, mintha a kék rétege átkopírozódott volna a veresbe. Nem tett ez jót e nem rég még oly szépséges orcának.

- Ki a fene az a Hófehérke?

A tükör pillanatig sem gondolkodott, mert tudta, persze, hogy Hófehérke a MAOElanddal határos bányavilág főmérnőkének a lánya, akit apja, két legyet ütni remélvén, helyezett ki a bánya hét leglustább vájárának, a munkából folyvást elkéső hét törpének otthonába, hogy pirkadatkor talpra pofozza őket valaki, de főleg azért, hogy a MAOE királyságot lánya szépsége jussaként ravasz csellel bekebelezze, mert ennek a bányafőmérnöknek olajozatlan bányagépei kezdtek már nagyon csikorogni, és tök téves elképzelései voltak afelől, hogy MAOEland ugyan honnan is kaphatta a nevét. Tévesek, bizony, mert az M a MAOEből még csak jelenthetett meséset, de az A meg az OE már koránt sem az Algyői Olaj Emirátus rövidítése volt, ahogy pedig ez a mohó főmérnök hitte.

- Hó-fe-hér-ke a bányaművek elnökének lánya - vetette oda kurtán a tükör, gondolván, hogy az elnök cím talán tiszteletet ébreszt e királyi némber elméjében. - Ő az, Hófehérke, akinek szépséges lábai elé a fiúk a bányából mind-mind odasereglenek. Szája szegletében szűzi mosollyal alszik minden éjjel, reggel pedig selyemkapszulába csomagolt aktív szén uzsonnát oszt minden bányába menőnek.

A királynénak eme újdonság hallatán cikkant valami a bal szeme alatt, és máris támadt ott egy kiretusálhatatlan lila karika, és bársonyos fülcimpáján enyhe fűrészfog serkedt e sosem hallott dolgoktól. Orra is kampót vetett, mintha csakugyan nagyon-nagyon megorrolt volna.

- Ezeket te honnan veszed, teeee, te gyehennán olvasztott homok, akivel édes kettesben tölték ímmár ezer egy áldott reggelt, s eleddig csak az én szépségemről regéltél? Teeee, faragatlan síküveg, honnan veszed te ezeket?

- Kémeim jelentik.

- Kémeid vannak... Neked! Ó, hogy a foncsor esne a kuncsorodba, akarom mondani, az idő rágna a foncsorodba! - a királyné kezdett kivetkőzni finom modorából. - Mi a ló izére célozgatsz te itt? Már hogy a fenébe aludhatnék én szűzi mosollyal szájam sarkában? Hát én e birodalom élvhajhász királyának hitvese vagyok! A hitvese!

- Hit és vese nagyon távol esnek egymástól - szólt egykedvűen a tükör.

- Na, te piszok tükör, ha nem hagyod abba a szájkaratét, én mindjárt eret vágok rajtad, mert sejtem, nagy baj van itt! - toporzékolt a királyné. - Ronda foncsorozott szatír, te! A kép, amit itt összevissza tükrözöl nekem holmi aktív szenegáli hópintyről vagy kicsodáról, badar perverzió! Már látom, nagyot hibáztam, hogy titkaimat, ajkam leheletét megosztottam általad virtuális sajátmagammal, mert oly gyakran édeskettesben maradván veled, azt hitted talán, feléd vetem én oly hő pillantásimat, nem pedig magam felé, s megzakkantál eme vakhitedtől. Mértéket vesztettél. Elnyeled a fényt, szépségem bizonyosságait, s meglopsz, hálátlan semmirekellő, mert rút, öt blendével túlexponált hófehér képtelenségeket okádsz nekem vissza.

A tükör elsiklott mind e mocskolódások fölött:

- Már MAOE-CETUNG megmondta, hogy a rangsorba helyezés alapja az összehasonlítás. Hozd ide nekem Hófehérkét, vagy a szakítható rózsát az arab erdőkből, vagy hozd akár Markót, a sose vicsorítót, akár csak egy pillantásra, és én megmondom neked, kérdésedet illetően mi a helyzet.

Úgy látszik, a tükör, bármilyen okos volt, nem gondolt azzal, hogy megbokrosodott nőnek törő vagy törhető tárgy valahogy mindig esik keze ügyébe, így a vadonnak igazi ízt kölcsönző lápi aurát már nem is volt ideje szóba hozni, mert szemtelen ajánlatára a királyné - zutty! - belevágott hajgöndörítő vasával a metszett üvegbe.

A tükör megrepedt. Mit meg!? Szét! Hullott szanaszét. Foncsora pedig nyúlt, olvadozott valami titkos energiától, mígnem a padlóra csordult bűzölögve, s mögüle előbukkant - uramisten! - egy viszonylag bonyolult, ördögi szerkezet.

Egy pesövéofszi. Határozottan olyasmi volt, sőt, biztosan az, egy Pesövéofszi volt, ami, mint tudott, erős D-Vektoriális sugarat bocsát ki magából.

Ezt csempészték előző nap a tükör mögé a király szerelői.

Mert hogy a király már régóta gyanította, hogy nagyszájú feleségének fogalma sincs az igazságról, már arról, hogy elhull a virág, eliramlik a Dóri; hogy öregedő neje, aki rémes-migrénes esti mesékkel kezdi feketére színezni a szexus kérdéseit, aki szardínia halat tart éjszaka ajkai között, hogy a király érdeklődését lelohassza, ez a némber napról napra ismétlődő hajnali kérdezősködéseivel bebetonoz egy veszélyes státuszt; szóval, hogy milyen borzasztóan nevetséges lesz ez a királyné, amikor száz évesen, ha megéri, még mindig a világ legszebbje remél lenni, s egy napon vagy talán már holnap - ó e némber! - egyre többet nyakaztat majd, hogy az igazság kimondását szerte a birodalomban vérbe fojtsa.

A király persze nem gondolta, amikor a műszaki ajánlatot elfogadta, hogy ez a vektorosan megpiszkált üveg ilyen, ilyen...

- Nem gondoltam, hogy ez a gondolkodó izé, ez a filozófiailag felpiszkált tükör ilyen ökör tud lenni, hogy nyakatekert teóriákkal próbálja majd asszonyom figyelmét elterelni az egyetlen ábrándról, ami őt felajzva tartja: önnön szépsége páratlan voltáról! -hördült a király, aki már, úgy, hajnali retusálatlanul képbe került a nagy csörömpölésre.

Garanciális kifogásokon járatván eszét, hívatta is nyomban a szerelőket.

Közben a királyné kezdett ráébredni, hogy az, ki magánya vermében tör-zúz, még inkább magára marad. Ám egyéb, mint bosszú, nem ötölhetett szépséges eszébe. Hajdan oly kedvenc tükre háromszögletű darabját szorongatva most efféle monológba kezdett:

- Te voltál, tükröm, akiben vakon bízhattam, s akiben, ha akár lehunyt pillákkal közelítettem is, csókommal csókomra találtam. És ennek most vége, mert te, eszetlen, békénket kikezdve eszedre leltél. Már nem vagy több - ha nem csalódom! - mint aki, így vagy úgy, véremet képes ontani - mondotta, s megvillantván a kezében szilajló tükörszilánkot, egyetlen nyesszentéssel elvágta a király torkát.

- Nem csalódom, jól van! - e szókkal sziszegte túl a királyné a kéjenc királyi test omlásának zaját. - Képes lennél hát véremet ontani! -

és ezzel saját torkát is elkezdte a másik keze ügyébe eső aloe levelével vastagon legyezni.

*

Hófehérke ekkor már túl volt a hetedik törpén, ott tátongott üresen az uzsonnás kosár.

A bányába vezető ösvényről a legkisebbik még visszafordult:

- Cókolom a hófehér cickódat - de hat kókusz zúdult nyomban kopasz fejére, s a többiek grabancánál fogva magukkal ragadták:

- Értsd már, te szerencsétlen, hogy Hófehérke a mi anyánk helyett anyánk, ráadásul a főbányamérnök lánya, és egy mérnökileg pontosan eltervelt királyi frigy várományosa! Úgyhogy, kuss legyen nekünk! Mostantól csak a hejhón járjon az eszed!

Míg a fiúk hejhózva a bánya felé vonultak, Hófehérke szelíden dalolgatva rendet rakott a felfordult erdei kunyhó konyhójában, majd illatos fürdőt vett, aztán pedig szép sorba kipakolta kozmetikai szereit, s édes kettesben maradván kedvenc tükörképével, ily kérdést szőtt dalolgatásának lágyan hullámzó ívébe:

- D-Vektor, D-Vektor, mindent tükröző D-Vektorom, mondd meg nékem, vajon az a baldachin bitorló vén lotyó elvágta már a torkát?

- Ácsi, Hófehérke, ácsi! - csattant rá a tükör. - Kerüljél képbe! A királyné-forgatókönyv törölve! Kezdd beleélni magad, hogy a hét törpe a te főtörténeted.

Hófehérke e szavakra a fehérnél is fehérebb lett, aztán egyre csak halványodott, mint ki vörös vérlúgsót nyelt. Hosszan, némán bámult a kunyhó ablakain bevágódó fénypászmákba, s már nem tudta, hogy vajon a felkelő vagy a lemenő nap sugarai ezek.

Bal szeme, mintha csak control V C-re menne, átugrott jobb szeme helyébe, de még így is szebb volt, mint amaz odaát, mert az a vérben tocsogó, hajdan oly bájos királyné annyira csúf és gonosz volt már, hogy az még raw-ban is elmesélhetetlen.

 Összeáll a Mikulás buli italkínálata

Baricz-Krampusz szórakoztatja a vendégeket

tea for one

Tea kettesben az igazi.
Csak egy pillanatra futok fel a konyhából, hogy mittudomén....
és két óra múlva ötlik eszembe, mit is akartam. Teázni egyedül.
Csevegek, konzultálok, ígérek ezt-azt Felíciának, és közben - nincs, ki rámtörné ajtaját az aggkori dilinyónak- fortyogva olvadnak odalent a vize elillant teáskanna műanyag tagjai.
Kuka! - sommázná a teendőket fiam.

Hagyom hülni előbb. Még jó, hogy nem ég a lakás!
S mérgemben ím egy haikufüzért eleresztek:

Száll a Nap alá,

gurul a kecskebogyó.

Fülelsz? Nesze vers!

Hanyatló kedves,

révbe érsz ajkán, hosszú 

árnyat vet a csók:

frissen vágott tyúk

két szeme tört tükrében

költetlen tojás.

Fénykarddal a Nap

sújt, ébreszt, melózni mégy,

parázslik becsvágy,

szárnyad nő, repülsz,

mismás lény, korpa közé

elkeveredni.

Őt ne felejtsd ám!

Csomót köt valahová,

majd hívd, ha fagy, ha

szomjas vén mohán

cuppog a záporeső

s lelked is ázik.

Most már, hogy ekkora a siker,  őszinte lehetek: emiatt a hülye vers miatt feledkeztem meg a teáskannáról :-)))

délelőtt és bálután

Elegem van magamból! E kiáltással estem be a lakásba vasárnap fél hét felé. Hat és fél órát töltöttem buszon, hogy kedvenc UFÓ sírjaim téli színe változásait szemügyre vegyem, és persze lencsevégre is kapjam a késő őszt a hévizi Tó kifolyója közelében.

báli elő- és utóétel

Ja, hogy mi ez itt? Előző este Erzsébet bál volt, éji fél kettőkor cipeltem hazafelé a mindenvendégajándékát, a kerületi rendszerváltó Fidesz pereputty új, A4 méretű Erzsébetváros albumát. Szerencsére nem néztem bele akkor nyomban, így békében suhantam Hévíz felé, ahol plusz kettő fok fogadott. 

 













Fenékig átlátszott a betongyűrűkben rekedt víz, életnek semmi nyoma. Békáim sleeping well, a kishalak beásódtak ide-oda. Deres-fenségesen dermedezett a megfeketült bozót, de pára lebegett a csatorna felett és virágoztak a tavirózsák!

Két óra bóklászás alatt elfogytak vézna testem hőtartalékai. Valamiféle anyámtól rám ragadt becsület-érzet hajtott oda, de gondolkodni már nem volt sok kedvem a hidegben. A polárszűrőm is megmakacsolta magát valahogyan. A százhetventőlötszázig nagytele jó szolgálatot tett a magasra kihúzott statívon: holmi farkaskutyás természetőr, ki magát kellő pillanatban rámvetendő lopakodott a bozót alatt egyre közelebb, beazonosítván a fekete sziluettet, kellő időben felismerte, hogy az ártalmatlan megszállottak kerge családjába tartozom, és kutyástól némán visszafordult.

Bár a vénasszonytarkóra hajazó gyér fehérség marasztalt, fél kettőkor jeges pillantással robogtam el az UFO sírok aszott díszei mellett, futottam végig a tó-birtok kerítése mentén, egyszer torpantam csak meg, mert oly pompás barna szimfóniát zengett - színvakoknak is - a gémberedetten ágaskodó aljnövényzet. GÖELEVEN persze elkékülést hangszerelt ki belőle, ami végleg felbosszantott, pláne, hogy GÖELEVEN kékben a legrosszabb.

Körmeimet lehelve, elkékülten végre beestem a nyári tumultushoz méretezett buszváró most üresnek tűnő restijébe, teát vettem és kekszet, úriasan terültem el, mint halálból menekült.

életmentő teám

Itthon aztán megnéztem az Erzsébetváros könyvet. A ronda könyvet, mit büszkén ajánl Vattamány Zsolt - szelíd lelkű, egyebek közt gitározni is tudó - polgármester (ízlését feltehetőleg pártfegyelemből lenyelte.)

Egy hajmeresztő oldalpár a sok közül.

Kissé elfeketült szemmel leltem rá a vödörből könyvbe zúdított, gondozatlan fotók és gagyin elrendezett oldalképek között a produkciós team öntömjénezésére: még az édes anyukájuknak is hálát rebegnek a nagy mű világrajötte okán.

Pesövé Ofszi, aki szintén belekukkantott a könyvbe, a lakás félreeső fészerében a vitriolos üveget kereste. - Most aztán le kell dorongolnunk valakit!

- Kuss legyen, D-Vektor! - motyogtam magamnak. - Beszélnél sógorságba-komaságba süketült füleknek?

És kuss lett. Kezdem visszavágyni a mínuszba gémberedett UFÓzást. A természet grafikai elrendezései megfellebbezhetetlenek.

És micsoda érzés a leggémberítőbb hidegben is, ha lapul egy kulcs a zsebedben, ami nyitja valahol zárát egy fűtött menedéknek.

Itthon vagyunk, vigadjunk! Maradt még a sülttökből, amit tegnapelőtt szüreteltem. Ne legyen túlzottan igazságkereső az ember, ahelyett, hogy hálás lenne, hogy élhet, hogy szavazhat ide-oda, hogy voksa jutalmaként szédülhet cseberből vederbe.

Állítólag mindenképpen jót tesz kis változás a nagy megszokásban, ezt hajtogatja a feleségem.

Hunvald, ha hallaná, forogna börtönében!

Jé ing és Jung

Beárnyékolom Jung Zseni művészetét













Az idén másodszor kapott teret Jung Zseni a Magyar Fotográfusok Házában. Jung Zseni, az árvízkárosult. A domináns fotó-tendenciákat tekintve másképp aligha jutott volna be.
Aki tudja, hogy nálam nem csak a tény szent, hanem a vélemény is, vagyis érvekre támaszkodom, és nem vagyok senki reklámembere, talán átugrik pár olcsó érzelmi formaságot, s képes lesz követni, honna fúj nálam a szél.
A mai magyar fotográfia aktuális hangadói, akik vakon bíznak a nemzetközi tendenciák művészetileg hosszú távon releváns voltában, egy ideje bizonyos maguk definiálta kortárs fotográfia fogalommal operálnak. Törekvéseikben alapvetően a vizuális kommunikáció dominál. (és, sajnos, egyben a kirekesztés) Az u.n. kortárs fotográfia tulajdonképpen a vizuális kommunikáció és a vizuális antropológia sajátos keveréke, alapvetően az ember társadalmi viszonyainak (újra)értelmezésével van elfoglalva.
A művészeti tett, a maga eredendő természete szerint - és a valósághoz való felsőbb nemfogalmi szintű ismérveivel - más térben lebeg, a kortársak azonban fütyülnek erre, nekik kell, persze, a művészet nagybecsű címkéje is. Ilyenformán a művészek némelyikét kortársi tiszteletlenséggel kiforgatják a tehetség, esztétikai érzék jogán neki kijáró örökségből.
Jung Zseninek az emberi adottságok és törekvések eredendő természete szerinti kijár az alkotó státusz, ő a művész-volt egyik egyedi esete. Bizonyára szép számú a befogadói tábora is, azokra gondolok, akik lelkében az ő formai törekvései emelkedett élményt generálnak.
Egy ideje már próbál kitörni a fotográfiára jellemző technikai rabságból: ráfesteget képeire, egyediesítőn pancsolgat velük, mondhatom: a képzőművészet felé kacsingat. (Naná! Már a divatos kortárs-figurák is ébredeznek, hogy ha művésznek kívánják tekinteni magukat, dobbantani kéne, és kezdik képzőművésznek nevezgetni magukat.)
Jung Zseni nem nevezgeti magát semminek, ám miközben nagy igyekezettel egyediesíti kópiáit, váltig nem bír egy alkotói oldalon mutatkozó problematikával, nevezetesen, hogy a művészet igazi rendeltetése szerint olyasmit fedezzen fel alkotó mozzanatai által, amit eddig még nem fedezett fel, még nem tudott megkaparintani a ráción túli valóságból. Emiatt hurokba szorult széptevésnek tűnik munkálkodása. Nyűglődve tekeregnek modelljei egy szépre pancsolt álvalóságban. E sajátos hurokban terem a giccs. Benövik Jung ambícióit a műtárgyiasítás erőfeszítései. Nyilvánvaló jegyei ennek a rusztikus, kacsalábon forgó képkeretek, például.
Jung Zseni a fotográfiai szakma kiválóan felkészült mestere. Formai látása is kiváló, bár az enyém lenne csak fele olyan jó! Alkotói habitusát azonban szétzilálja a kínálkozás, a magát eladni akarás. Nem hiszem, például, hogy rövid életrajzában a gasztronómiai fotózás kiválóságaként kéne említenie magát.

Miközben imígyen acsarkodtam magamban a Mai Manó ház Jung művekkel meghintett emeletén, a napfény műteremben kezdetét vette a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója antológiájának bemutatója.
Beke László hosszan fonta élete epizodikus vetületeit a mű érdemi arculatának kérdései köré. Legnagyobb csodálatomra fényképezett is.
Az FFS kapcsán eszembe jutott az a régi-régi epizód, amikor - asszem, Urbán Tamás akkori nagy-nagy igyekezetét támogatóan - beszédbe elegyedtem a Garay utcában egy eladásra kínált pincehelyiség birtokosával, aki, megtudván, hogy fotográfusoknak keresek életteret, előkotort egy kazal fényképet, amin ő, nyolcvan körüli vén iparos különféle pózokban gyömöszöli 16 éves dundi babáját. Nagyon felvágósan mutogatta azokat a kis vacak kópiákat, én meg elismerően csodálkoztam (csodálkozom ma is :-), aztán ez a Garay utcai pincehelyiség lett hosszabb időre a fiatalok stúdiója. Itt voltam tanúja, amikor Beke László, akit a stúdió új termését értékelni egy ízben vendégül hívtak, meglátván a (ma már tudjuk, szerencsétlen) Szerencsés János igencsak telibe fényképezett intim női testtájék fotóját (ma Tóth Béla irodájában díszeleg abból a felvételből egy kópia) felháborodottan elhatárolódott, kikérvén az ilyesféle ábrázolásokat (gondolom a puszta megpillantásukat) magának, s csak nagyon hosszú győzködések után engedett a negyvennyolcból.
Hát effélék jutottak eszembe. Odakünk eközben különféle gyalázatok estek a mi Broadwayünk pillanatnyi arculatán. Az utolsó lomtalanítás címén tangóra hívta a VI. kerület lakosait Fővárosi Közterület Fenntartó.







A jungi képkeret, mint a műtárgyiasultság egyik garanciája














Beke László és Böröczfy Virág

Még földwet sem ér a kidobott holmi, már mindennek gazdája van. Jé, ing! - mondja a csóró fedéltelen. - Jé, papírdoboz! - mondom én, és loholok vele haza.

Egy makacs kisbunda a Mai Manó lépcsőházban. Vonakodik lommá lenni

haikurásszuk a sikert

Ezzel a haikunkkal nem nyertünk semmit a japán pályázaton, melynek tematikája az élet volt::

Kő, víz, ha vágyna

maradni kő, víz, lehet,

sorsát kimondta.

Igen, úgy látszik, tehetségtelenek vagyunk, illetve túlteng bennünk a filozófia, azaz, nem költők vagyunk, illetve nem eléggé japánok.

Ha egy kicsivel több eszünk van, ilyesmit küldtük volna inkább nekik:

Gyom vet árnyékot

kólát vedel a kertész

holnap is nap lesz 

vagy esetleg:

macskint a kutya,

visszakutyint a macska,

ki érti eztet

Nikon szaké

Mint kiderült, húsz évente iszom Nikon fadobozból szakét, amit japán sörnek, japán bornak is neveznek, de hagyományosan kerámia csészéből fogyasztják. Gyanús, hogy én miért iszom valahányszor fakockából. Lehet, hogy ez nem is szaké?
Húsz évvel ezelőtt jött létre a magyarországi Nikon vállalat, s Huller Gyula töretlen igazgatása mellett érte meg ezt a szép évfordulót. A Boscolo hotel kommunikációs bázisán zajlott a megemlékezés, jómagam a Nikon megbízásából slideshowt készítettem erre az alkalomra, amit katasztrofális hangosítási körülmények között  mutattak be a magyar fotográfusok krémje előtt. Sült a pofámról a bőr, de mindenki arra biztatott, hogy inkább érezzem jól magamat.

Most, hogy már két éjszakát alvás nélkül mérgelődtem át, rövid beszámolót kerekítek:

Huller Gyulával  lilára világított hodályban kölcsönösen gratulálunk egymásnak.

 Ez, bizony, Dékán István felvétele, aki biztos kézzel terelte a rakoncátlan GÖELEVENt a célra.

Az est érdekes eseménye volt, amikor Tóth Béla, akit egyebek mellett a Nikon képviselete tett naggyá, felolvasta írásos vallomását.

A bulihomály szórakozás iránt kétségtelen leginkább eltökélt figurája Baricz Kati volt, akit több képen próbálok most kiemelni a feledés homályából.

A MAOE fotótagozatának nagyszerű elnöke, S Faragó Gyöngyi is jelen volt az ünneplésen, aki egy igen eredeti kompozícióra próbálta rávenni a sötötségben alig látó GÖELEVENt.

Az est  legnagyobb sikert arató meglepetése volt a Strokes együttes. Aki tud róluk valamit, majd írja meg. Köszi.

Alul a Kft megalakulása idején emlékbe kapott szakés doboz, fent a mostani. Nem tudom, húsz év múlva hogy fogok akkor már hármat reszkető bal kezemben tartani. :-))))

A Geiger-féle megnyitás

meg a Tóth-féle akrosztichon.

A pesterzsébeti Gaál Imre galériában mutatkozott be a MAOE fotótagozat Liszt Ferencet köszöntő akrosztikus csapata, azon Tóth József által megnevezett szerencsések teamje, akiknek neve kezdőbetűje megtalálható Liszt Ferenc nevében. Mi tehát, sem a Dozvald, sem D-Vektor sem Pesövé Ofszi, nem rúghattunk labdába.

A fotókiállítás témája a pesterzsébeti galériában gyakorta szerephez jutó Bechstein zongora volt. (A híres régi gyár támogatta Liszt Ferenc művészetét évente egy-egy zongorával.)

Jó képek születtek, mindössze 16 került közülük falra, de igen nagyszabású tálalásban.

Elképesztő sok ember tolongott/szorongott a megnyitón. Hogy mi vonzotta oda őket, nem találgatnám, de bizonyára név vagy nevek.

Geiger György mikrofonját tartja Tóth József Füles, kurátor és ötletgazda. A kép jobb szélén Izápy Laura, mögötte Lehotka László, amögött S.Faragó Gyöngyi akrosztichokraták.

Nem kisebb név, mint Geiger György Kossuth-díjas trombitaművész, Soroksár díszpolgára tartott megnyitó beszédet.

Egész estét betöltő élménnyel ajándékozta meg a közönséget.

Először is kis tipológiáját adta a megnyitóbeszédek különféle formáinak.

"Végletes leegyszerűsítéssel három jól megkülönböztethető csoportig jutottam.

   Kezdem a legextrémebbel. A felkért személy megjelenik a színen - keresetten gyűrött utcai ruhában - majd jelentőségteljes nyegleséggel bejelenti, hogy a kiállítást ezennel megnyitom…. és elvonul … Hát – ha úgy vesszük, a feladat szigorúan vett érdemi része végrehajtást nyert. Sőt! Ebben a közegben az „ezennel”  időhatározó már szinte fecsegésnek tűnik. Azonban a megjelentek értetlenül fogadják, hiányérzetük van – méltán, és sokan sértve érzik magukat.

   Ezt a megoldást nem választanám....

A második csoportot úgy jellemezhetem, mint az imént említett megnyitó - típusnak pontosan az ellenkezőjét.  Ebben az esetben az előadó élete fő műveként kezeli a rá bízott feladatot, mely próbára teszi a hallgatóság – szószerinti – állóképességét, mert a szöveg maratoni hosszúságú, az ülőhelyek száma pedig általában kevés. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az idő előre haladtával  nő a figyelmetlenség és ezzel egyenes arányban  az alapzaj is. Így az előadás azon része, melyből maga a művész is megtudná végre, hogy milyen sugallatok hatására készítette művét és mi az eszmei mondanivalója az elkészült alkotásoknak, az már az érthetetlenség és érdektelenség homályába vész. (...)

Ne higgyék azonban, hogy jó megnyitót még nem hallottam. Sőt! Valószínű, hogy ezek voltak többségben. Ekkor jól érzékelhető a harmónia a bemutatandó anyag és az elhangzó szöveg között. Az utcáról beesett érdeklődő számára is érthető, de a szakma is talál benne érdekes megközelítéseket és informatív utalásokat. És még valami. Figyelembe veszi és jó arányérzékkel egyensúlyt

teremt a jelenlevők művészetek iránti éhsége és a büféasztalról szállingózó illatok ingerelte emberi gyöngeség között.

"   Nos, ez az ideális feladatmegoldás vonzó, sőt valószínűleg ezt kellene követnem. De ez sem fog menni. Sok mindennel indokolhatnám ezt, de csak a végeredményt mondom. Ehhez nem vagyok elég felkészült. Trombitásként viszont  az vagyok és mint ilyen, más lesz ez a megnyitó, mint az eddig felsoroltak.

Tehát - „megnyitás másként”.

Geiger György, amikor valamelyik médumnak nyilatkoznia kell, szinte mindig magával viszi hangszerét, meg is szólaltatja, ennek örülnek a riporterek. Most is vele volt a trombita, persze.

Megnyitó beszédébe hat kis darabot iktatott be. Liszt Ferenc születésére emlékező képkiállításon természetesen idézett a Muszorgszkíj - Ravel posztumusz kooperációval készült Egy kiállítás képei-ből.

Geiger György lélegzetvételként megemlítette, hogy Tóth József ... "Nem akárkiket kért fel (és itt ne minőségi kiválasztásra gondoljanak, az evidencia) hanem azon szerencséseket, akiknek neveik kezdőbetűit összeolvasva kiadják Liszt Ferenc nevét (minő szerencse,  „T ” betű is van benne, így saját magát is felkérhette.) A kiállító művészek nevei elhangzottak már, de megismétlem – Liszt Ferenc sorrendben – ezúttal keresztnevek nélkül. LEHOTKA,  IZAPI, SZENTIVÁNYI, TÓTH, FARAGÓ, EIFERT, RÓZSA, EIFERT, NAGY, CHOCHOL "

 Hát, igen, Eifert kétszer... Neveződni tudni kell!

Geiger György rövid Tasso mű bemutatása után ilyen kommentet fűzött a kiállított képekhez:

"... Magas színvonalú, ám nagyon különböző megfogalmazások. Vannak, akik a hangszer testéből indulnak ki, de az átlag szemlélő számára észrevehetetlen „belső szerveket” favorizálják. Mások pedig a láthatatlant, a hangszer lelkét keresik és varázsolják elénk. Így a variációk egyike–másika már nem könnyen vezethető vissza magára a témára. Ám így van ez más területeken is, ahol a variációs forma jelen van. Például a zenében, és ha kicsit elvonatkoztatunk, a köznapi életben is.

Geiger György a köznapi életből igen szórakoztató példát említett:

"A párttitkárt megharapja egy csacsi-szamár. Innen indul a hírvariáció. Pár házzal odébb már úgy tudják, hogy a párttitkárt megharapta a csacsi-szamár, de teljesen érthetetlen, mert meg volt kötve. A következőben már bizonytalanok abban, hogy ki volt megkötve és ki kit harapott meg. A harmadik variációban már tudni vélik, hogy a párttitkár volt megkötve és a csacsi-szamár csak kioldozni akarta, s mert ebben nem volt nagy gyakorlata, kicsit megharapdálta. A következő helyen már fölmerült a kérdés, vajon ki köthette meg a párttitkárt? – hála istennek! És így fokozódik ez …. a falu végéig."

Geiger György három variációt játszott el ezután Georg Friedrich Handel Ária, változatokkal című darabjából, majd visszatért a képekre:

"...azt kell  mondjam, hogy hiányérzetem van. Ezt nem negatív megjegyzésnek szántam. Sőt. Éppen ezek a kitűnő képek keltettek kíváncsiságot továbbiak iránt. Ám tudom, hogy ennek egyszerű, prózai akadálya van. A mesternek rövid a neve. Liszt Ferenc. Bezzeg ha Nyikoláj Andrejevics Rimszkij Korszakov orosz zeneszerző jutott volna eszébe Füles Mesternek e kiállítás kapcsán – akinek nem mellesleg Liszt volt a példaképe - akkor a teljes MAOE fotóművész tagozatot felkérhette volna."

Hát ez az! Ide kívántunk kilukadni.

Utána is nézünk, mikor született vagy halt ez a Rimszkij Korszakov, hogy méltóképpen lecsaphassunk rá, mert D betű is van a nevében!

Geiger György utolsó kis játékát a következőkkel vezette be:

"...ha már szóba hoztam az orosz mestert, megemlítem – és ez a zsákból kibújt szög tipikus esete, hogy Ő írta a rendkívül virtuóz „ Dongó” című darabot csellóra, amit én elég jól tudok, és most – utolsó durranásként  - el szeretném játszani Önöknek – trombitán."

Eljátszotta. Játszotta, játszotta, míg nem a dongó, valószínűleg az ablaküveggel való találkozás következtében, nagyot koppant, aztán elhallgatott.

Ezután legnagyobb sajnálatunkra Geiger György is elhallgatott, ám koppanás nélkül. :-))

A képen a szerencsés nevűek néhánya: Rózsa Zsuzsa, Szentiváni János, Nagy Lajos, és takarásban Chochol Károly. 

Az utolsó szerencsés: Eifert János. Érdemes megfigyelni az általa alkalmazott olcsó, de hatásos témasztótechnikát elrázás ellen.

tovább tökölődöm

Be vagyok havazva. A Tök bezzeg virít. Zebegényben kaptam lencsevégre a Koós Károly templomot, amit, ha bármikor fotózom, s meglát a haver, nyomban felhív, hogy ezt Koós nem egyedül tevezte, meg hogy a Ali bácsi a freskóknak csak szellemi elgondolója, és hogy népi építészet, de szecesszió.
Én csak a fehér erőt láttam benne, tök jól mutatott a sárga tök mögött.
Egyébként maradt egy szekérderéknyi égetnivaló diólevél a jövő hétre is. Sebj, állítólag idén decemberben közelít be a vénasszonyok nyara. Addig meg csuhéj!

Távolbaszakadt autentikus hölgyismerősöm is hozzászólt a témához:
aszongya, tök jó fej vagyok, hát ha ketten tervezték, akkor két tornyának kéne lennie, nem?