NOSZTALGIÁZTAM

Tegnap nosztalgiáztam, mert páratlan szép április 30-a volt, s mert valahol az interneten azt olvastam, hogy az a liberális pojáca a nosztalgiát lelkem elkorcsosulásának tartja.

Nosztalgiáztam tehát azért is kicsit.

Szerintem a nosztalgia egy bizonyos életidő magasában igen is értelmes dolog: az idő mosógépében szétbomlott szövetnek, hajdani kötődéseink szakadozott szálainak virtuális átmentése valamiféle lelki múzeumba, abba a restaurátori műhelybe, ahol lepergethető film készül egyre hihetetlenebbnek tetsző ifjúságunkról, s egyáltalán: minden dolgok múlásáról. Kárpótlásról is van szó. Miért is? Jóvátétel nélküli kifordulásunkért a meg-megújuló korból, a mi korunkból.

Itt áll a liget közepén ez a hajdan pompás épület, nem rég még a MAOE, a művészek egyesületének székháza, egy hányatott közösség fészke, ami a rendszerváltozás után az államtehetetlenség MAK nevű formációjának élősködő fennhatóságába lett beágyazva.

Néhány hónapja államilag kitakarították belőle a művészetet. Lenullázták a MAOE kiváltságos, ám új divat-áramlatokra érzéketlen, ezért zátonyra futott, gazdaságilag mind terhesebbé vált létezését.

Voltunk vagy hétezren, akik hagytuk, hogy mindez így legyen. Nem most, nem ebben az utolsó utáni pillanatban, nem is ádáz herdálásból hagytuk, csupán csak tudatlanságból. Nem most hibázunk, amikor már nem is lármázunk, amikor már kétségbeesésünk is elülni látszik, hanem réges-rég, már a nagy rendszer földindulásnak előtte. Évtizedeken át. Ha egyáltalán hiba az, hogy kollektív életfunkcióink lassan összezavarodtak.

Ám én arra voksolok most, hogy igen, hibáztunk, arra voksolok, már csak azért is, mert ettől fényesedik nosztalgiám :-) Önelégülten és vaksin herdáltuk, amink volt: összetereltségben fogant összetartozásunkat. Erős, nagy tömb voltunk egy rendszerrel azelőtt. Ám lassan elaggottunk, és sztentori rikkantásaink kunyerbálássá vékonyodtak. 

Úgy állhatna itt ez a szépséges kerámia-idomokba burkolt ház, mint egy ékszerdoboz, mint egy ereklyetartó, amiben a mi eleven szívünk dobog.

De nem. Romosan vöröslik a késő délutáni fényben. Romos és most már üres is, míg valami kormánykörökben bennfentes vállalkozó rá nem teszi a kezét. Na, a mancsát!

Vigye csak! Számunkra elveszett.

Angkori rom a lemenő nap vöröses fényében. Még nem törtek át falain a makacs gyökerek, de már volt pár ilyen indába fojtott kísérlet.

Először csak tönkre ment a ház, ám most aztán el is veszett. Nem tudtuk, mi a teendő. Nem volt már erőnk figyelni és gondolkodni. Az akarnokaink pedig túl bután akartak.

Miközben új anyagokra tapintott, új beszédmodorra váltott, új tévelygések felé sodródott az emberiség, miközben menekülési útvonalakat vágott a mi becsődölt tudásunk fojtogató sűrűjében az eleven stratégia, mi csak okoslottunk, ranglottunk meg kunyerbáltunk, és régen oly szép köldökünket bámultuk a horizont helyett. Sok nagyságunk kiváltságlevele foszlásnak indult – nem magamról beszélek, nekem ilyesmim sohasem volt.

Új falak emelkedtek elénk, ezeken nem fog míves nosztalgiánk, ezeken csak kozmopolita, globális jelbeszéddel lehet áthatolni. Érvénytelenné lettek az őszinte tehetség szép ívű tollvonásai. Ma fakezek firkálják narratíváikat az ő tudálékosságot csorduló tollukkal. Ebből nő ki majd egyszer valami. Mert ugyan mi másból?  Oldószerekkel impregnált fapofák önmaguk iránt büszkén képünkbe nevetnek, ha visszaszólunk, sziszegnek is.

Kis idő múltán ennek is divatja múlik majd, széttöredeznek az új teóriák is a kételyek meg az  új trónkövetelések alattomos frekvenciáitól, de hol leszünk mi már akkor!

Nincs az az új, ami olyan lehetne majdan, mint amilyen hajdan volt. Minden ábránd legfeljebb egyszer van érvényben. Minden, amit áramlat visz, partra sodródik, minden, ami építve van, leomlik. És van aztán, ami úgy van, hogy egyszer sincs érvényben. Itt áll a közelben, a felvonulási tér és a Városliget határán az évezred homokórája. Sosem működött.

Nem a tudatlanság győzött le minket, hiszen jórészt pontosan azt tudtuk, amit akkor tudni kellett, akkor, a mi időnkben. Csak hol van már az az akkor, hol van már a mi időnk?

És mi még most is, kormányzatilag beígért vesztünket várván, váltig csak azt kavartuk, ami a hajdan kovásza volt és semmi többet, és most, miután kiűzettünk, és kétségtelen már, hogy valami új előtt állunk, nincs már erőnk kíváncsivá lenni, nincs már erőnk tanulni, nincs már erőnk összetartozni.

Messze, a bánatosan csillanó kerámia burkolat fölött ereszkedik egy repülőgép. Alakra, mint az óriási busa, ami még ma este sülni készül.

A művészetek háza meg, ez a nagy bedöglött szív éhtelen, szomjútalan kushad idelent.

Dorbézoltak, üzleteltek is benne sokan. A rendszerváltás vállalkozói meglopták, lelakták, nem csak ezt, akit-amit csak lehetett, aztán huss, cégbejegyzésük veszett. Birtokba vettük nagy sokára az adósságokba fúlni készülő objektumot, túl későn és hiába jöttünk: az egész ittlétünket, ezt a pusztulásában is oly szép házunkat áthatotta valamiféle lusta pöffeszkedés, olyan hivatal-féle önmagáért valóság. Amit április végi nosztalgiám vak-szemüvegén át most látok: néhány passziánsszal hímezett cyberköpenyébe burkolózó, önmagáért való hivatalnok. 

Jönnek a turisták, nézik, mi fene lepukkant épület ez itt, amit tégláról téglára lefényképezek. Egy, bár gazdagnak tetsző, ám kívülről már végképp nem érthető múlt tanúköve ez  -  de hiszen nekik mindegy.

A bicajozók is csak száguldanának fütyörészve tova, az őrt álló, ülő, fekvő portás is csak tévézne, vakarózva ásítozna odabent, ha a sarkánál kezdve elkezdeném most ezt a nemes romot széthordani.

_______________________________________________
az értelmiségiektől elnézést kérek nyelvújítási kísérleteimért :-))