Rahedliszer ötven

Megjelent a közeli Sparban a Sziget Fesztivál emblémájával vonzerősített, kisdobozos  Dreher Gold sör már-már hihetetlennek mondható, 139 forintos egységáron. Vettem nyomban egy rahedlivel. Nézem aztán otthon a számlát: 189 forintot számláztak dobozonként. Rahedliszer 50 forint, hát igen, az már szép sokra rúgott. Többet is elkótyavetyéltem én már, de a kereskedelmi morál jó híre volt itt veszélyben. Gondoltam hát, megyek vissza máris. Na, semmi ajtóval házba rontás, csak szót váltunk kedvesen.

Röppent máris fölém a múzsám, s mondá: nem lesz az jó! Te meg a kedves megszólalás, nehéz elképzelni egy ilyen jelenetet.

Ellenkeztem, hiszen mindenkit megillet a jövőbeli kedvesség vélelmének joga.

Mire a múzsám:

- Na persze, eredj csak, de gondold végig előre, hogyan is lesz az adjonisten, hogy az üzletvezető is úgy érezze, jár neked is a kedves fogadjisten.

A múzsa az múzsa, kötélnek álltam, s futtomban ekként emlékeztem máris: Beütötte a kedves D-Vektornak a rahedliszer 189-et az a kedves pénztáros nő, holott ott volt az a kedves ártábla a 139 forintról.

Még mindig ott volt csakugyan: 139 forint. Az üzletvezető, mogorván ugyan, de leadminisztrálta a gépi tévedés következményeit, aláíratott D-Vektorral ezt-azt,  és máris visszaperkálta a pénzt.

A pénztárosnő - ritka véletlen - , éppen unatkozott kicsit kasszafülkéjében. D-Vektor - Pesövé Ofszi súgásának engedve - széles mosollyal közelébe perdült.

- Kegyed aztán  szép árakat ütögetett be nekem az imént. (Óvatosságból még nem toldotta hozzá a micsinálmaestét.)

- Na, nézd csak - mosolygott a nő - hogy átment maga arctalan vásárlóból szívélyes  bajkeverőbe! Mutassa csak, melyik lábával kelt máma!

- Ezzel, ni, a ballal, de csakis a jobbal jöhettem egy ilyen kedves hölgy színe előtti szépnapunkolásra.

- Akkor mit beütöttézik itt, édes úr? Én nem ütök be árakat.

- Tudom, tudom, számítógépes árkezelés van, maga csak az olvasófej elé tolja az árukódot, és a fej hozzárendeli a számítógép agyába korábban marketing-stratégiailag betáplált árat, és akkor nyomtatás közben hozzá adódik... 

- Hallod Mica, mit pofázik itt ez a bal lábbal kelt ürge? - kiáltott át a másik kasszában dolgozó hölgyhöz az én kedves pénztárosom. - Azt hittem, lesz fél perc nyugalmam.

- Hívd a Misit! Az ürge biztos részeg.

Ám a bevásárló tér utca felőli oldalán ekkor már csilingelve tárult fel a csiki-csuki üvegajtók legszélesebbike, s tolták rajta befelé a helyi zeneiskola isteni szerencsével, azaz, kormányzati támogatással szerzett Steinway zongoráját. A kerületi tévé legjobb fogdmegjei eldobták álcázó vásárló kosaraikat, és kapcsolták a fényt, amennyi csak belefért, a zeneiskola gyermekkórusa pedig rázendített a "Míly drága vagy nekem" kezdetű zsoltárra.

A pénztáros által riasztott üzletvezető nő csodálkozva ejtette ki kezéből a raktárból előparancsolt vasvillát. A felvágottas pultos ember is köpenye zsebébe csúsztatta védőöltözet értékű üvegszemét, hogy jobban lássa, mi a fene veszi itt kezdetét.

Mihelyst lecsengett a zsoltár, előpattant a tévé moderátor (az öregasszonyok nyomban felismerték, s máris híre ment, hogy ma alighanem ingyen van minden.) A moderátor széles mozdulattal hátrafelé terelte a tekinteteket, ahol három spárolósan öltözött kisgyerek várakozott hatalmas dobozokkal. A pénztárosnő kapott egy Yamaha villanyzongorát bontakozó tehetségű gyermekének, a férje számára két karton arannyal kivert fesztiválsört, ő maga pedig, ki elálló lélegzettel csak annyit tudott kinyögni: miért nem mondta, hogy kandikamera, máris visszakapta gyöngyházzal fényesített réges-régi mosolyát, s csak állt ott könnyezve.

- Ölelje meg! - kiáltott oda az adásrendező asszisztense. A rendező közbe vágott:

- De előbb az üzletvezető nő kérje vissza, hogy most adhassa majd át ünnepélyesen a rahedliszer ötven forintot!

A bevásárlók felujjongtak. D-Vektor szeme könnybe lábadt: Ezek ismerik az én József Attila parafrázisomat, csakis arra célozhattak ezzel a visszaadja, hogy újra kapja ötlettel!

Az üzletvezető nő eme összefüggésekről semmit sem tudván visszavette, és aztán széles mosollyal átadta a pénzt, s nyomban kapott egy  tejszínhabonnyal töltött Gucci táskát.

A felvágottas pultos ember üvegszeme is könnybe lábadt valahol. Kivette volna, hogy megtörölje, de nem találta.

A pénztárosnő suta mosollyal megölelte még D-Vektort, miközben a reflektorok sorra szemet húnytak.

Fél perc sem telt el, s már elhúztak a tévések. A zongora farával kicsit nekivágódott a türelmetlen szárnyasajtónak, de aztán szerencsésen visszamenekült a körzeti zeneiskolába.

- Na, jóvan! Most aztán menjen!

- A fenébe? - kérdezte Pesövé Ofszi, a virtuális lélektakaritónő, ki ott téblábolt a megilletődött D-Vektor mögött.

- Nem, nem, csak haza! S jöjjön máskor is! Szeretettel várjuk - mosolygott az üzletvezető nő. - Remélem, felfogta, hogy a Spar részéről kis flashmob volt ez az egész. Maga sem járt rosszul, ott vannak a sörök.

A felvágottas pultos ember lehetett az egyetlen, aki alighanem rajtavesztett ezen az egészen: váltig nem találta az üvegszemét. Kieshetett a zsebéből az utolsó nagy kavargásban. Talán egy kíváncsi kutya acsarog majd rá a telepre kerülő szemétben.

- Nem baj - vigasztalta a bolt vezetője - most már úgyis hamarosan zárunk. Mosolyogj, próbáld eltalálni, amennyit kérnek, hiszen látod, mindenki mosolyog.