A teremtésit!

Élt egyszer egy szegény teremtő a mindenség szélén, akinek nem támadt még semmi ötlete a feladatához kapott idő kezdete óta, hogy mit is kezdjen magával, miután teremtő tanulmányit befejezte.

- Mit csinálsz, te szegény, szerencsétlen teremtő? - kérdezte a Mindenható. - Látom körötted a nagy Őssömmit. Miért nem teremtesz már abban valamit?

- Hát nekem, bizony, nem volt más ötletem, mint hogy megteremtettem a valószínűséget, de nagyon unalmas lett, és most várom, hogy az evolúció talán majd kihoz belőle valami érdekeset.

- Hát akkor csak várjad!

Ült, várt hát a teremtő tovább, szeme lecsukva, mert az Őssömmin nem sok néznivalója akadt, s hallgatta a valószínűség kozmikus mocorgásait. Egyszer csak hall valami nagyon érdekeset. Nézi, mi lehet az, s hát egy szegény öregember ül az Össömmi szélén, aki egyik kezével előre nyújtott másik karja fölött hadonászik, és ettől csodálatos frekvenciák játszadoznak egymással.

- Mit csinálsz itt te szegény ember, ahol a madár sincs még kievoludálva?

- Én bizony hegedülök - hegedülte az egyszerű ember -  így fohászkodom hozzád.

- Ah, fejlődnek tehát a dolgok, hála az evolúciónak!

- Nem, nem! - szólt le felsőbb frekvenciáján a Mindenható úgy, hogy a szegény ember egyszerű világát össze ne zavarja. - Ezt a valamit, aminek vanságát én fröccsintettem magamból, tőlem kapod, abból az alkalomból, hogy már milliárdodszor hagytad bármi eredmény nélkül belezuhanni az Őssömmit a nincsség fekete lyukába.

- Azért volt ez, Mindenhatóm - mentegetőzött a teremtő - mert vakon bíztam az evolúcióban, ahogy tanultuk, s nagy dölyfösen elvakaróztam itt az időt, ahelyett, hogy az Őssömmi nem várt stagnálását látva, az általad bírt felsőbb mindenhatásért folyamodtam volna.

- Nem az a te feladatod, hogy nálam kunyerálj! Hallgasd csak meg ennek a szegény embernek a fohászkodó hegedülését.

Megszeppent a teremtő e szavak hallatán.

- Na, te egyszerű ember, miről szól a te szép, nagy fohászkodásod?

- Jó ez a levés, nagyra becsült teremtőm, hála az evolúciónak - hegedülte az egyszerű ember - de fohászkodni vagyok kénytelen, mert kéne lennie itt még rajtam kívül is valaminek vagy valakinek, hogy a hegedűmet néha kicsit letehessem.

Ahogy ezt kimondta, már ott is volt az egyszerű ember mindkét hóna alatt valami.

- Hát ez meg mi volna?

- Két gömbvillám az, amit kaptál. Ha a két kezed most összeteszed, megjön a magadhoz, sőt, az egész világhoz való eszed. A többit így már kigondolhatod magadnak. Majd meglátod, milyen jó lesz.

Az egyszerű ember letette hát a hegedűjét, sercintett karjaival, s agya feltöltődött delejjel. Mindenek előtt kigondolta magának, hogy ő nem is egyszerű, hanem nagyszerű, aztán kigondolta magának a feleségét, a fiait és lányait, majd lassacskán az egész emberiséget, infrastruktúrástul, környezetszennyezésestül, és amilyen nagyon elszemtelenedett, kigondolta a galaxist is teremtőstül, ősrobbanásostul, mindenestül. 

- Ezt mind én gondolom magamnak - gondolta. 

Így aztán előállt a szoliptikum, ahol mindenki boldogan élhet, amíg ő meg nem hal.

- Bonyolult - sopánkodik talán most a teremtő. - Nem rossz ez, de nyögjön már ki az evolúció valami mást is! 

Az evolúció pedig az ő fekete lyukában képes visszahátrálni egészen az idők kezdetéig.

Bár erős a képzeletünk, oda ezúttal nem követnénk, mert ki tudja, lehet, hogy ott vár a Mindenható, aki az egyszerű emberre esetleg megorrolt valamiért, és készül elkergetni a lustácska teremtőt is, készül újra gondolni mindent teljesen másképp. Hónunk alatt az egyszerű ember nekünk idegondolt nagy Sömmijével, kapisgáljuk, hogy ezt se lehet kizárni.