Időd lejárt! - sziszegte egy hang, de nem lehetett tudni, honnan jön. Nem a tévékészülékből, az biztos, hiszen rút fehérzajjal épp most ért véget az adás.
Z. agya szinte megbénult egy pillanatra. Rémület rohanta meg, aztán képzelete lángoló seprűjével próbálta mozgásba hozni a körötte megfagyott időt.
Az idő kibúvót keresett:
- Seprő és nem seprű!
Z. megtorpant egy pillanatra, de aztán átlátott ezen a szitán, s még nagyobb hadonászásba kezdett.
- Seprűm kotnyele üsse orrát dolgaidba! - rivallt tollával a papírra, s az idő félig már relációvá enyészett, mire eszébe jutott egy gyengécske riposzt:
- Ahhoz is én szolgálok, hogy amit írsz, olvasható legyen.
- Ha akarom, csak kóvályogsz előre-hátra szótagok során, tudod: indul a kutya a tyuk aludni... haszontalan játszadozás, de amikor dögkútba hull az ártatlan ember, Te bezzeg nem fordulsz vissza vele, holott megtehetnéd!
- Na jó! Nézd a tévét és ne síránkozz! - pördült egyet maga körül az idő, ám hiába: a bemondók már lemosták a sminket, a technikus biciklijén hazafelé tekert, ki-ki a maga módján beintett neki.
Állt az idő tehetetlenül.
- Téged akkor most átugorlak, hiszen csak irkálásaim által létezel - zördült Z., de ugrani képtelen volt, gondolata nem folyt többé eszéből, mert az idő ekkorra már észbekapott.
Még egy lehetősége maradt, élt is vele: mély alvásba menekült.
- Na jó, elmédnek nem múlok kicsit, de itt leszek, baszki - morogta az idő. - Felébredsz te még! Bámulod majd lábszáradon az elősejlő, tegnap még elképzelhetetlen visszereket. Aludj csak! De azt ne hidd már, hogy legfőbb ajándékomnak, az életérzésnek eltékozlását büntetlenül megúszhatod!
Szólt az idő, s mert a párnahuzat alól motoszkálást hallott, lesújtott.
Megütötte a gutát.
Z. Másnap vidáman ébredt. Hétkor már sercegett tolla a papíron. Valami olyasmiről firkált, hogy van-e halál a halál után.
Az idő meg csak bámult és bámult, kezében... bocs, periódusában! - a világmindenségből frissen elcsórt frászkarikával.
Ezzel itt már nem sokat kezdhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése