delfióka

Pesövé Ofszi új mesét kotort elő e forró nyári hétvégére.

A delfióka meg az óperenciás tenger

  

Élt nem is olyan régen a szocsi akváriumban egy delfin, akinek csak fél uszonya volt, és talán ezért nagy gonosz hírében állt. Ezt a delfint gyakran vitték el őrei sétáltatni, hogy az akvárium többi lakójának s különösen a delfinismeret híján meggondolatlanul párjául szegődött fiú delfinnek kevéske nyugalmat szerezzenek. Legtöbbször a fekete tengerre vitték ezt a gonosz delfint, hogy a sós vízben evickéljen kicsit, elúszni úgyse tudott volna.

Egy napon aztán, amikor a tengerben pancsolt, titokban szült ott ez a delfin egy gyereket, és nagy gonoszságában azt mondta neki:
- Ez itt az óperenciás tenger, ússz amerre látsz, én is itt születtem. – Azzal otthagyta.

A kis delfinnek, ki hibátlan uszonyait máris vígan próbálgatta, nem tetszett valahogy a víz, talán mert túlságosan fekete volt. Kérdezte is a sütkérező rákokat, hogy mit tudnak erről a tengerről, tényleg óperenciás-e ez.

- Na hát persze, igen, szögről-végről már ugye, kis jóindulattal – hablatyoltak a vén rákok, mert illett okosnak látszani egy ilyen kis maszületett előtt. Valójában fogalmuk sem volt, hiszen nem láttak ezek még óperenciás tengert életükben.

Gyanús volt valahogy a dolog a kis delfinnek, ezért tovább kíváncsiskodott. Tisztelettel megszólította a barakudát is:

- Bara, kuda vü igyotye? Ha az óperenciás tengerre, akkor szívesen önnel mennék.

A barakuda úgy tudta, hogy ez itt maga az óperenciás tenger.

- El vagy te tévedve – szólt oda a tigriscápa. Hát nem emlékszel, hogy mi mindketten az akváriumi szállítmányból estünk ki abban a szörnyű nagy viharban? Ennél a karitlan fekete vacaknál sokkal karibb, sokkal szebb a mi eredeti tengerünk.

- Aha! – mondta révülten a barakuda. – Azért van hát nekem folyton honvágyam.

- Akkor tehát teljesen más az a ti tengeretek, és óperenciás is, ugye – nyomakodott közelebb a kis delfióka.

- Óperenciás…, hát gőzöm sincs mi az – válaszolta a cápa.

Nem tudnak ezek semmit. A kis delfin búsan kiült a tengerpartra. Ahogy ott csüggedten homokozik, meglátja őt egy szirti sas.

- Mit búsulsz arany kis falatom?

- Falatod ám az ingusföldi ürge! Én delfin vagyok, ki az óperenciás tengert keresi.

- Láttam azt. Fentről minden látható. Na persze, a te vacak kis szárnyaiddal…

- Úszva próbálnám én azt elérni, csak tudnám, merre van.

- Hát amarra. Azon a nagy hegyen túl már minden óperenciás.

- Igen, - csatlakozott egy holló - ússzál csak ameddig a szemed ellát, és már ott is vagy.

- De miből ismerem fel?

- Ó – mondta tétován és körülményesen a holló.

- Hülye vagy öcsi? – szólt rá a hollóra egy vén varjú, aki szintén figyelte már egy ideje a beszélgetést. – Az Ó túl tömény. A levegőbe is kell kevés egyéb anyag, hogy az ég ilyen szép kék lehessen. Ó per encia, ez a képlet.

- Magyarul encián – okoskodott közbe a magyar csalogány, aki épp két hetes üdülését töltendő unatkozott a szocsi tengerparton.

- Hiába ábrándoztok – szólt egy vén remeterák kagylójából kikönyökölve. - Azon a mocskos szoroson, amibe a törökök folyvást beleszemetelnek, hal élve még nem jutott át.

- Nana! Úgy vagyok én hal, ahogy te – szájalt a kis delfin. – Én emlős vagyok. Átvágok én minden szoroson, csak hogy az óperenciás tengert elérhessem.

Ha tágabbra akarnátok fűrészelni azt a szorost, – nyomult oda egy barnamedve – éppen most szereztem a szocsi bolhapiacon ezt a tigris fogú kardot. Kipróbálhatnánk.

Erre a kalandra mi is kíváncsiak vagyunk – csatlakozott a barakuda meg a cápa.

Éjszaka indultak, hogy feltűnést ne keltsenek. Recsegett ugyan szörnyen a szoros, amint a medve fűrészelte, de a törökök rá se bagóztak. Azt hitték, a tektonikus lemezek köszörülik egymást a mélyben.

Át is jutott a kis csapat, s másnap reggel nekivágtak a Földközi tengernek.

A medve nagyon sajnálta, hogy nem tud úszni, mert időközben nagyon megszerette ezeket a kedves vizi lényeket. Mintha még könnyet is ejtett volna.

- Ne bőgj! – intette le a sas. – Ez a mi hazánk. Hadd menjenek! Nekem nem hitték el, hogy az óperenciás tenger arra felé van. Bezzeg a varjúnak. Eh, a madár már csak ilyen, le se sza...jnáljuk őket!

Azzal visszarepült a magasba. Ott volt neki a határtalan ég. Igaz, hogy Ó nélkül, de encián kék volt az mindenestül.