Olvassátok - a hibáimmal együtt

Hogy is van ez?

Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja. Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé sosem beszélnek.

A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek kezdenek egyenesen fotóvá avanzsálni. 

Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai leképzés következetességét tekintve nem értelmes. 

A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.

Na de hol vannak már a hagyományaink!?!

A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem, van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?

A konstruktív véletlen

Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire  játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.

Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.

Hiba fogadása

Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések. Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.

Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal, persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál, akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők hasába.

A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki osztott) lapot.  Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély szárnyán orra elé röppent.

A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok már mind a retrográd múltba nézés, a szakmai hozzáértés dolgai.

Miért csak a fotó?

Hibázni az alkotó munka bármelyik területén lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó jön szóba.

Miért pont a fotó?

Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű kontrollja nélkül.

A fényképezőgép azonban nem tanítható meg emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.

A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális látványának megjelenítése volt.

Hiba kulturális befogadása

Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses, sőt,"mesés" darabjának számít.    

Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.

   

A hibává ütés

A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké lehessen.

A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat: elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg, hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát benne.

Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális emlékezésben.

Hiba lefokozása

Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes "üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk, akkor nincs értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a szándék, vagy  csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk. Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.

Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős szamárság.)

Képi hiba és hobbizás

Te sem voltál még képes átlépni az unalmi küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró hiba, de akár még kulturális  szemléletet romboló hiba is. Ha a "hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már  nem hiba, hanem mutatvány, ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.

Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már ostobaságként hat, az ártatlanul és  önboldogítón játszadozó sokaság valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a lájkolók energiáját.

Hiba és tömegkommunikáció

(ha a média mellénk áll)

Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó, hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó, a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.

Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet ölthetünk.

A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a véletlenek rossz entitás voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt nézők,  hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és utánozhatatlan: a hiba. És kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel, valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.

Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze, alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.

A médiafelületeken lelkesen és érdemében tudatlanul megtámogatott  rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.

Pozitív kimenet

Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé törekszik.)

Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár - dolgoztatják az elmét,  asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak, hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó képzeletet követel.

Hiba a Centrumban

Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom némán, ím már a Capa centrumban.

Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.

De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a kérdés: vajon felismerem?

Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad, ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a vizuális szólalásnak.

Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről:  hibáikkal együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép, ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!

Ennyi azonban itt és most nekem kevés. Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.

Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával, zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti érdeklődésemet.

Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy kell ez nekem!

Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor kiárusításáról volna szó?

Személyeskedve

Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító teremben:

A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak, helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás, például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés, visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.

Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál, néha már a félsikert is díjazom.

A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi. Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség? (lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én benyomásom.

Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.

Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.

Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.

Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már  annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se pillantanék oda.

Bátorítás

Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el, mert  2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt című kiállítás.

Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!

Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!

D-Vektor és Pesövé Ofszi