pillanat

avagy adalékok a

vajon kellenek-e még az "emberek" * az ember művészetéhez témaköréhez.

A pillanatfelvételről tudhatjuk, micsoda, de mi a helyzet a pillanattal magával?

A pillanat a valóságnak csupán bizonyos absztraktuma, empirikus alapú, érzékelési és észlelési sebességkorlátaink határai között sűrűsödő eseményhalmaz, amit az idővel való összefüggésben tekintünk, ám az időről, s következésképp a pillanatról is elég zavaros a tudomásunk. Némelyeknek még talán gőzük sincs róla.

A pillanaton legtöbben idő-összetevőt, idő alapelemet értenek, miközben a tudomány már az idő, mint szuverén dimenzió létezését is kezdi kétségbe vonni.

Elismerjük: gépileg rögzített látvány formájában a történések legapróbb mozzanata is megállítható (tehát van mit pillanatnak nevezni), de ez a "mozzanat" sem egyéb, mint irányultsága vagy jelentősége által behatárolható, együvé tartozónak tekintett történéshalmaz, mely végtelen számú további mozzanatra, "pillanatra" volna bontható.

Badarság tehát, hogy a pillanat, mint olyan megállítható volna. Az ember jelen, korszerű eszközei útján a leggyorsabb zárral sem férhet hozzá a valóság valóban mozdulatlan alapelemeihez. Bizonyára nincs is ilyen. És ha volna is, minek bámulnánk mi azt?

mozzanat leképződésnek képszerkezeten belüli tovamozdulása

 Azt is többé-kevésbé jól érzékeljük vagy lényegileg helyesen ítéljük meg, hogy miért "jó" vagy "rossz" a számunkra jelentőséggel bíró történésekből kiragadott képi "pillanat". A jó pillanatból - minimum sejtés szintjén - kiolvashatóak a történés előzményei és következményei, azaz, elménkben rekonstruálható a valóság dinamizmusa. Érzékelni véljük magát a történést, ítéletünk tárgyává lesz, minőségeket ölt magára a pillanatképi helyzet, melynek ez által sajátos érzelmi vetülete, "íze" keletkezik.

Képzeljük ide egy "élettelen" városi úttest, utcarész fotóját. E kép is pillanatfelvétel, csak a pillanat, a bele foglalt történés érdektelen.

Az ember nézi a történések kiragadott mozzanatát, és belső érzékei, képzelete számára a történés "jó" esetben a képi jelentés inspirációi szerint zajlik, mozdul tovább, játszódik akár alternatívák mentén párhuzamosan is , empátiától vagy averziótól vezérelt irányba, ahogyan, például, a hátrafeszülő karban tartott dárdát érezzük elrepülni, vagy szenveink mentén szeretnénk, hogy a lendületben elkapott gumibot okvetlenül lecsapott vagy mégse csapott le.

Ez a hatás volna - már, ha fellép - az igazi érték a történésekből kiragadott látványban. Az, hogy befogadói elménket beleélő aktivitásban tartja. Ritkán sikerül ilyen valóság mozzanatot képileg megragadni - a statisztikai gyakoriságot tekintve: azt a mozzanatot, amiben benne van az előtte és az utána is, sőt, még a megítélésre ösztökélés is.

A statisztikai adatot egyéni esetekre bontva: van fotográfus, kinek ilyesmi soha, s van, kinek szinte mindig sikerül. Ezt a vele született tehetség számlájára írjuk. A "jó"pillanat látványa a történés mozzanatának természete és jelentése szerint különféle irányba és különféle mértékben tereli és mozgósítja a képzeletet, és fontos pszichés konzekvenciákat szül(het.) Akár csak, hogy a képet nézve nem unatkozunk.

Így jön létre a tova tűnt idegen történésekhez, "pillanatokhoz" való, esetleg szórakoztató, de általában számunkra érdektelen vagy ritkábban érdemi viszonyunk.

Ennek a velejét most megismételjük:

Nem mindegy, hogy a képből milyen értelmezési inspirációkat vélünk magunk felé áramlani.Az inspirációk néha érdektelenek, más fotók iránt meg heves érdeklődés támad bennünk. Mindez azonban nem csupán a képzeletet mozgósítani képes, "jó" pillanattal függ össze.

Markovics Ferenc emlékezete szerint Berekméri Zoltán hangoztatta, hogy egyetlen képelem nem elegendő a fotón. Valóban! Legkevesebb két képelem kell, még hozzá afféle képelemek, amelyek mögött olyan lencsevégre kapott entitások vannak (mondjuk például: élők által megnyilvánított erőtlenség kontra ragadozás) melyek létérdekei és energiái - akármilyen értelemben - egymásra irányulni látszanak, vagy melyek között, például, tudottan vagy érezhetően antagonizmus feszül. Vagy kölcsönösen minősítik egymást, egymás helyzetét (mondjuk például: itt egy nyitott festékes doboz, amott távolabb meg egy eldobott, beszáradt ecset.) Ha vannak ilyen viszonyt színre állító képi elemek, ezt a viszonyt megragadja és mozgásba hozza a nézői képzelet.

Nem kínál a nézőnek semmi ilyen érdemlegeset az, aki képein egyetlen - mondjuk például természettől szép - dolgot önmagában mutogat, vagy aki pusztán a képből ki nem deríthető közlési szándékait kísérő cédulákon narrálja. Meglehet, sértőn hangzik ez a magukat mutogató, ím már magukat milliárd számra mutogató szépség levadászók s úgyanúgy a konceptuálisok fülének. De azok se örüljenek, akik egymás iránt érdektelen képelemek alakzatait tákolják esztétikai formáltságúvá: metszik az aranyat, építik, bontják, csiszolgatják a képi finomszerkezeteket, miközben a képi elemek között érdektelen vagy elcsépelt a viszony.

De vissza most az "állóképhez"! Ha megállunk és figyelmesen tekintünk, mondjuk, a faluvégi tájra, nem látjuk, de ma már tudhatjuk, hogy a szemünk elé táruló összes dolog (pontosabban matéria) építő elemei strukturális mélységeikben, atomi szinten és még mélyebben folyvást csereberélik a maguk viszonyait. Ennek a ténynek hosszú távon megmutatkozó vizuális bizonyosságait ismerjük: kórhad a deszka, porlik a kő, megdől a házfal, a kerítés színét kiszívja a Nap stb. De ez, amit így tudunk, egyetlen elkapott "pillanatban" sincs benne. Olyasféle elváltozásokról (történésekről) van szó, melyek század-tizedmásodpercekben, de talán még években, évtizedekben sem mutathatják meg magukat, sem tendenciáikat. Nem pillanatfelvételként tekintjük az ilyen fotókat, holott ezek is azok, hanem jó esetben beleérző merengésünk tárgyaiként.

Ám ha a fotó, mondjuk, olyan empirikusan már ismert történésről szól, hogy a kerítésen át menekülő gyümölcstolvajt már majdnem eléri az ugrásában képileg megragadott kutya, akkor könnyű visszajátszani képzeletünkben, mi előzte meg ezt a mozzanatot, s attól, hogy mi következhetett azután, hátunkon még akár a szőr is égnek áll. Vagyis a "jó" képeken a befogadó által érzékelhetően mozog a "pillanat" előre, hátra.

Gyakran felötlik emlékezetemben 1985-ből a 13 éves kolumbiai lányarc, Omayra Sanchez Garzón World Press Photo nagydíjra érdemesült portréja, akit foglyul ejtett a vulkánkitörést kísérő sáráradat, s 60 órán át, lassan elmerülve várta egyre nyilvánvalóbb halálát. Bár hosszan változatlan volt, amit a fotóriporter nem szokványos portréja láttat, pillanatkép ez is, mert inspirációja tűhegyes: a halállal szembeni tehetetlenség zaklató érzését keringeti bennünk, s emellett még ama zaklató kérdést is, hogy mit is csinál érdemében, igazán, aki csak fényképez ilyenkor.

Szóval, fotók láttán, a kontextust megértve számtalan minden mozgásba jön a képre tekintő, gondolkodó ember elméjében, több is, mint amennyit a pillanatfelvétel megragadhatott. Persze, csak, ha van kellő erejű motiváció, s ha túlmutat a pillanaton az érdeklődés, és szociálisan motivált, kellő mélységű a környezetünk iránti empátia is,

és érdekel még bennünket kattintgatás közben az "ember".

* "emberek" a hatalmi elit divatba jött nagyképű terminológiája szerint (értsd: akik csak vannak, de a kiváltságosok által el kell nyerni választói kegyeiket és hasznukat kell venni.)