a Szabihídon

A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.

Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.

Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.

Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.

  

 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon

 

Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?

Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.