Az utánzás az
érzéki játékok iránti tehetséggel születettnek egyik legkedveltebb késztetése,
időtlen idők óta. A hasonlítás, különösen fő érzékszervünk, a látás terepén
mágikusan hat a befogadó, a néző pszichéjére. A hitelt érdemlő más, a képmás
alkotójának érdemeit puszta ésszel is könnyű belátni.
Mindemellett a
vizuális ábrázolás terepén a megformálási - kompozíció, élvezhető elrendezés és
más egyéb - követelmények iránti készséggel is kívánatos rendelkezni. A hasonlításnál jóval
bonyolultabb, az ábrázolás tárgyával nem közvetlenül összefüggő, születéssel
vagy tanulással szerezhető adottságokról van szó, mint például a szín és tónusbeli
harmónia-diszharmónia érzékelésének és kezelésének kérdései.
Az állati (és
egyben emberi) látás alapelve a camera obscuráéval azonos. Mindig is domináns
volt hát a valósághoz való viszonyunkban a képiség, ami a fényképezés technikai
fejlődésének köszönhetően mára elképesztő hangsúlyt nyert.
A fényképező
vázakba gyárilag beköltözött a látáspszichológiai alapkövetelmények
teljesítéséhez szükséges szakmai tudás. Sok minden csupán pénz kérdése. Ha
megfizettük, a modern fényképezőgéptől - nevünkkel szignálva! - bátran csórhatunk
el efféle érdemeket.
A gép persze nem
tudja, hová érdemes állni, és mert a camera obscurában a képsíkra tulajdonképpen
mozgókép vetül, a történések lényegi és formai esszenciájának rögzítéséhez gyakorta
pillanatok közül kell választani. Gyárilag még a csúcs fényképezőgépek sem okosíthatók
ki afelől, mikor érdemes kattintani, s egyáltalán, mikor miféle látvány érdemes
a rögzítésre. Ennek okán legnehezebb embert és élők történéseit fényképezni.
Több sikert hoz az olyan látványok megkomponálgatása, ahol úgyszólván nem
történik semmi, táj, növényi szépség megörökítése.
Ami semmiképpen nem
a fényképező technikára tartozik: léteznek az ember mindenkori
tudatállapotának, sőt, érvényes kulturális konvencióinak viszonylatában jelentőséggel
bíró, fokozatmentes skálák, melyek két véglete lehet a fontos és a szóra sem
érdemes, vagy akár a gondolatilag felfedezés értékű meg az elcsépelt stb.
Csak emberi
leleménnyel győzhetők le továbbá a vizuális környezet valamint az adott
megvilágítás bonyodalmai okán előálló természetes zavarosságok.
Léteznek tehát gondolatilag
meglehet fontos, formaesztétikailag mégis lehangoló látványok.
A látás-pszichológia
szempontjából fontos szín- és tónusviszonyok legalapvetőbb harmóniáját tehát a
fényképezőgép gyárilag megteremti. A fényképezés kezdeti időivel szemben ez ma rendkívül
csalogatóan hat a fényképezéstől korábban visszarettenő, és ambíció dolgában is
erőtlenebb tömegekre. Sikerélmény szomj és becsvágy szempontjából a ma fotografáló
százmilliók váltig igen széles skálán helyezkednek el. Egy kép formai erényekből
adódó felszólító jellege a nullától a messziről is mágnesként vonzóig
terjedhet. Megteremteni a témául kínálkozó látvány felszólító jellegét, több
mint technikai követelmény. A kép tárgyának úgynevezett aurája, amit a
fotografáló milliók pusztán célbanéző/lövő többsége talán észre sem vesz, lehet
híg és lehet frappáns, a semleges képszemlélő számára ajzó, vagy lehet közömbösen
hagyó. A téma tálalása lehet kulturális jelentőségű, lehet pusztán csak
széptevői célú, de lehet pszichénket katartikusan megrázó is.
Maga a látványba
való beavatkozás, képelemek terelgetése, adott esetben szintén lehet egyszerű,
de akár túlbonyolított is. Léteznek átvehető sémák e kérdéskörben, ezek azonban bonyolult
berendezettségű környezetben ritkán segítenek. A témaválasztás vagy a stílusjegyek apellálhatnak a fotográfiai
látáskultúra nem feltétlen ismert előzményeire vagy reflektálhatnak a mindenkori
kulturális környezetre, amire még a sznobok is szívesen harapnak..
Mind e fenti sok minden
csak néhány azon követelmény közül, melyek nyomán művészi, akár csak esztétikai
érték terem. A tájból kivágható, eleve decens vizuális konstelláció (élővilág
természetes harmóniája, napsütötte lombok lógnak a víztükör fölé stb.) elnyeri
a legtöbb néző szimpátiáját, akkor is, ha kisebb-nagyobb formai hibák vannak a
képen. Vannak azután képi hatások, melyek vitát váltanak ki.
A fotográfiai képen
az egyik legfontosabb, a hasonlítás ténye garantált adottként kínálkozik,
úgyszólván már közhely. Ez csökkenti ugyan a hasonlítás értékét, de nem a
jelentőségét.
Igen sok
fotografáló, miként a nézők nagyobbik része is - mintha egy lukon kukucskálna -
túlkukkant a látvány formai sajátosságain. Mondhatnánk: célba néz, a rögzült
képi másra eredetivel egyenértékűként tekint. A dörzsöltebbek látják - az ilyen
irányú figyelem rutinírozása nyomán bárki láthatja - a képi szerkezetet. A
dörzsöltebbek keresik a képi transzformálás formaesztétikai, optikai
különösségeit, észrevesznek konvencionális hibákat, például, ha nagy az orr, ha
nyugtalanító helyen van elvágva a testrész, ha felborul a képrészek egyensúlya,
ha zavarosak a szerkezeti vonalak, miként észreveszik azt is, ha bravúrt sejtet
a képi végeredmény, vagy akár, ha ismert előképek nyomán bevethetők lettek
volna ismert, divatos fogások szépítés stb., stb.
Legyen azonban
bármíly csekély a nüanszokra fordított alkotói figyelem, a fotón a képi
objektumok - tárgygeometriai adottságok dolgában - mindig hasonlítanak, vagy
legalább "hajaznak" a fényreferenciákat küldő eredetire. A
fényképezőgép és a fotó így a vizuális természetességek forrása.
Ezért van, hogy a
kezdetektől fogva mind több és több festő - értékelvén a természetes esztétikai
harmóniát - szívesen előfotografál magának, fotó után fest (akár rá is fest a
fotóra) sőt, szerzői jogi szempontból és etikailag kellő szigorral nem kontrollált
területeken (pl. internet) egyenesen beleáll a szerzőileg esetleg nem is jegyzett,
de fotográfiailag sikeres nézőpontba, s ha már ott van, lekoppintja a képszerkezeti
rendet is, mintha az eredeti helyszínen ő maga is megfordult volna (de hiszen
nem zárta ki semmi, csak a fárasztó keresgélést, erdőn-mezőn, úton-útfélen való
figyelmes csavargást ő lám, ügyesen megspórolta :-) Másrészt esetleg a festő
nem is szakmai karriert épít, hanem csak szeret festeni.
Az ábrázoló festés ecsetvonásról
ecsetvonásra felépülő, manuális alkotó munka, amihez a vizualitás iránti tehetségen,
a látásbeli gyakorlottságon és mesterségbeli tudáson túl még áldozatos fáradhatatlanság
is szükséges. A festő-festegető ember efféle mentelmekkel bátran eloroz
valósághiteles fotográfiai látványokat, hiszen mondható akár, hogy a festő a fotóst
figyelmével és a fotózott látvány képzőművészeti szférába való átemelésével megtiszteli.
Sőt, lehet úgy is venni, hogy a fotós ezt az egész megszólalásig való
hasonlítást mag is egyetlen kattintással a fényképezőgéptől csórta :-)
Persze a fotográfusok
egy része ilyenkor tépi a maga vagy a plagizáló festő haját, vagy
megszégyenülten panaszkodik. Némelyek esetleg jogvédő irodába rohannak, kártalanító pénzhegyeket
lebegtetnek lelki szemeik előtt.
Akadnak viszont
olyanok is, akik baráti aurájuk gazdagodását látják a lopkodó festők
felbukkanásában. Efféle békegalambok, sőt, békegerlék sorába tartozik Orbók
Ildikó barátom, aki, ha egy gyanúsan ismerős látványra bukkan az internet
határtalan vadászmezején, akkor - a világ iránti ösztönös és kiolthatatlan, sőt,
üzleti bonyodalmaktól is mentes szeretetétől motiválva - megtiszteltetést keres
a vizuális társművész tettében. És érdekes mód, legtöbbször az is lesz belőle.
A festők mindezek folytán - úgyszintén legnagyobb respekttel és szeretettel -
bátran lopkodják Ildikó festői kompozícióit.
Vajon rosszabb
létközeg volna ez, mint némely társadalmi hírnévre szomjas, kortársi piedesztálok
felé törő, a világot szerzői becsvágyukkal gyötrő profiké?
Nem árt ha tudjuk:
a látvány fotográfiai leképzésének valósághűsége, amire egyetlen kattint...
bocs, csórintással szert tehetünk, önmagában csupán olcsó kincs. Az internet tulajdonképpen
az efféle olcsóságok kincsesbányája, hiszen valamennyi, a neten felbukkanó,
szerzői jogi és egyéb etikai kérdések védelmező voltára támaszkodó fotográfiai
alkotásnak módjában áll/állt volna távol maradni.
A facebook, ahol
említett barátom otthon érzi magát, a kulturálisan érdemi megmérettetés helyett
a vizuális csivitelés terepe, ahol a lájkolás zsetonja korlátlanul és ingyen
terem. A baráti légkörnek köszönhetően a lájkkal mérhető népszerűség kellő
honorárium a koppintással széthordható virtuális kincsekért. Magukat rangosabb
művésznek tartók is könnyen beleragadnak e lájkos - és rang dolgában lájtos - közegbe.
Itt egy jól sikerült fotográfiai találat koppintását inkább kommunikációs
kezdeményezésnek nevezném. Nem plagizálás, hanem együttjátszás zajlik. A
facebookolók konyhanyelvi, dicshimnikus szókészletükkel könnyedén kisiklanak a
komolykodás meg a jogszerű magatartás őreinek körmei közül.
Ez persze azt a
sejtést is erősíti, hogy az emberi kultúra érdemi fejleményei tekintetében nem
is múzeumért kiáltó értékeket lopkodnak-csereberélnek itt. E facebook
játszadozások által nem földi, hanem éteri javakat söpörhet be az ember. Aki
fáradhatatlan, újabb és újabb képi felvillanásaival egyfajta hatalmi
viszonyoktól mentes egyenrangúság középpontjába kerülhet. Ez a lehető legtöbb.
Orbók Ildikó amatőr
fotográfus. Annak alapján mindenképpen, hogy fotográfiai iskolázottsága nincs,
és nem is a fotográfiából él meg. És annak ellenére is, hogy már jelentek meg
fotográfiai albumai. Az érdemi alkotói szabadságot tekintve amatőrnek lenni
azonban nem alábbvaló státusz, mint papírral vagy trendi közhelyekkel
bizonygatni, hogy címek birtoklására és közfigyelemre méltóak vagyunk.
Orbók Ildikó fotója és Zsidákovics Mihály festményi koppintása. Az eredetin megjelöltem a festő által jótékonynak szánt, közelítő kivágást.
D-Vektor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése