Ki szeret engem? – kérdem a kavics nevében. - Igen, mindenki? - Na és ki ért engem?

Egy kavics lényegi mivoltát nem lehet küllemét vizsgálva megérteni.

Sokunk a kőzet beazonosításában is bizonytalan, de az persze tudható, hogy ezek a holtnak tűnő kövek egymást formálták kaviccsá.
Miféle erővel?

Figyelmünk előterébe kerül a víz, a folyók és a tengerek.
Bár emberről szó sem volt abban, ahogy az esővíz elvergődött a tengerig, jól jön ez nekünk: a víz áramlásában rejlő energia.
A víz szerepformái mögött kétféle forrás kölcsönöz energiát a csiszolódó kőnek. Egyrészt a gravitáció, aminek köszönhetően a folyók lejtős útra találtak, s aminek – már ha épp a vizet értjük folyón s nem a medret - mozgásukat köszönhetik. Másrészt a légköri változások, ezek töltik fel a tengereket mozgásenergiával.

Először persze a geodéziai erőknek kellett közrehatni, hogy a sziklákból kezelhető, idomítható kőtörmelék legyen.

Gyakran találunk különleges kavicsot. (Itt vagyok például én is – mondom a kavics nevében.) Ha önmagában, léttörténete nélkül tekintjük az ilyesmit, andalító, ám lényegtelen gondolatokra juthatunk. Ha nem választjuk eme olcsó és tetszetős utat, eljuthatunk a törvényszerűségekig, amik behatárolták, és eljuthatunk a véletlenig, ami levezényelte a kavics sorsát.

Hogyan terem a figyelemre méltó kavics? Hát ez a figyelem függvénye. Kinek a figyelméről van szó, s mi a figyelem motivációja és iránya, és annak, aki figyel, mi az üzlet benne, hogy figyel?
Mit ér egyéniségnek lenni a szokványosok figyelme nélkül? Semmit.

A szokványosok miközben természetes erőkre hivatkozva visszaőrlik szokványossá az egyedit, kicsit szórakoznak rajta. Miközben egyszerre becsmérlik és bátorítják, kipiszkálják azt, ami a jelenség mögött van. Valami célt, hasznot vagy valami vigalmat. Közben irigykedve futkosnak körbe-körbe.

És nem jogos? Ha az ember irigy,  képes új energiaforrásokat akkumulálni és új törvényszerűségeket imitálni, hogy megmutassa, és akkor – hoppá! - nem vagyunk többé az áporodott szükségszerűségek rabjai. A tudatosan teremtett feltételek és befolyások, s nem utolsó sorban a véletlenszerűség kiebrudalása közepette, újszerű, célszerű viszonyok támadnak az erők között. Itt van például a motorizált vágókorong, amivel fityiszt mutathatunk a természetnek. Vagy a kavicsnyüvő gép.

És akkor tetszés szerinti számban előállítható a célszerű egyéniség. Ezer egyéniség, az pedig már megbízható, bevethető középszert képez.

A szögletes kavics – ugye, egy pillanatra meghökkentett. Ez is valami. Na, de felülírhatja-e a szögletes kavics a természetes rendet? Kizárt. Egyáltalán lehet-e értékké olyanformán, mint a kerek tengeri kavics, amit végső soron a fölöttünk álló, megkérdőjelezhetetlen hatalmasság formált, s aminek a tengerparti kavicsföveny megcsodálása által beavatottjai és hívői leszünk?

Eredet, a természetes rend mélységei és a pillanatnyi civilizációs felszín: a funkciók egymásba gabalyodva kerülnek figyelmünk előterébe. Az unásig önmagával azonos természetesnek meghaladása lett belőle.
Nincs alternatívánk más, csak az üdvösnek látszó pillanatnyi cél vagy a deviancia.

Természet - kimeríthető kincs?

Meghaladás. Ez meg halódás.

- Megyek, bezúzom magam – gondolom most a kavics nevében.

Óra átállítás

A pesszimista ember óra átállításai

Március, ama vasárnap reggel:

Tessék, kiloptak egy órát amúgy is gyorsan elmúló életemből!

Október, ama vasárnap reggel:

Annyira idegesít ez az óraátállítás, amikor csak úgy, kedvükre visszavetnek az időben, hogy képtelen voltam rendesen aludni. És tessék, akkor legalább csak fél kilenckor keltem volna fel, de még fél nyolc sincs!

A meghalás színelmélete

Áprily Lajos

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

 
Halmai Margó, kedves ismerősünk tette fel a facebookra a verset. Lám, a költő emberi érzelmekre és az emberállat viszályos létére visszaható képzetekre konvertálta a valóság képét.
Tetszik.
Felvetődik nyomán a kérdés, mi az egzakt tudás értelme?
 Első angol tanárunk az önmagában álló tömör magyar kérdésformulát: minek? – what forként fordította angolra.Gőze sem volt talán e szócska értelmét kiegészítő, hiábavalóságra célzó indulatról? 
Minek, vagyis mi a fészkes fenének? 
What for?
 Ejnye, tanárnő!

Mindezek nyomán merül fel elménkben a játék lehetősége, végig gondolni érzelmileg becsületesen, azaz színelméleti aspektusból, mi is történhet valójában a színüket cserélő őszi levelek belsejében. E gondolatmenet bizonyosságokon és bizonytalanságon alapul.

 

Mindenek előtt: a tudatlan, az érzelmesen gondolkodó azt hiszi, hogy a zöld a növények legkedvesebb színhulláma, hogy a zöld azonos a rét elevenségével, az erdők lélegző lombjával. Micsoda tévedés! A levelet azért látjuk zöldnek, mert miközben a vöröset és a kéket mohón magába nyeli, a zöldet visszaveri. Vajon mi oka rá? Minden esetre, dominánsan csupán zöld színhullám érkezik a levélről a szemünkbe, ezért látjuk zöldnek. 
Hogy tehát a zöld a remény színe lenne… nos, semmi esetre sem ésszerű alapon. 
Ősszel aztán megváltozik a levelek színe. Az, hogy sárga lesz, arra vall, hogy a zöld mellett már a vörös színhullám sem kell a levélnek. Lemond valami éltető dologról, de a kéket még váltig magába fogadja. Amikor aztán - halódván tovább – a levél már a kéket sem képes magába fogadni, kezdenek elbarnulni a levelek, vagyis, erejüket vesztik egymással való vívódásukban a szubtraktáló felszínen oda-vissza átvergődő színhullámok, s végül már a kék sem képes áttörni a kiszáradt felületen, szürkévé válik az avar. Míg a sárga vagy akár a vörös lehet üzenet is, ez, a szürke már aligha az. 
Ha a levél színe zöldből vörösre vált - talán a vadszőlő tud ilyet - akkor furcsa dolog játszódhat odabent, mert a levél – bizonyára nem múlandósága fölötti kétségbeesésében, hiszen a levél csak egy levél a sok közül, nem tud az ember siralmas egoizmusáról - talán éppen különc fajtája ésszerű menetrendje szerint – íme, befogadja az eddig megvetett zöldet, míg nem aztán a fényspektrum valahány színhullámot magába nyeli, s szemünk számára megfeketedik. 
Színelmélkedésünk eme gyarló magasából nem állapítható meg, mire kell a levélnek a kék színhullám és mire a vörös, de az látható - s aki nem csupán lát, hanem ért is, az tudja - hogy a legtöbb levél először a vörös fényhullámról mond le, így jelenik meg szemünkben a sárga színhatás. 
Egyesek holmi clorofilről is beszélnek. Ezek feltehetőleg egyebet is tudnak, s még tán többet is nálunk. 
Így aztán mi viszont – állítólag, mert született színtévesztőként biztosat nem mondhatunk – az irigységtől sárgulunk. 

    

 

miniképregény

E heti miniképregényünk témája az ősz. Aki a vénasszonyok nyarát várta, hát itt van! Aki a korai telet várta, sütheti :-)

Számtalan naccerű képaláírást küldtek be olvasóink. A boldog nyertes szöveg a következő:

A fű közt régóta rájának álcázva várakozó bűvészkabát felismerte, hogy itt az ő embere, és elindult a színben hozzáillő nadrág tulajdonosa felé, hogy majd vállára borulva megvédje az időjárás viszontagságaitól és egyben lehetőséget adjon arra, hogy bármelyik zsebéből kedvére húzogathasson elő nyulakat, galambokat vagy görögtüzeket.

Kutyául voltam

Az éjjel kutyául voltam, ezért ma, októberi napon arra ébredtem, hogy:

A kutyának ezért olyan nagy a pofája, mert lábából négy is van neki, de mert egyetlen keze sincs.

A kutyának azért oly feltétel nélküli a szeretete, mert nincs benne úrhatnámság, és nincsenek jóléti allűrjei, valamint, mert nem ismeri a kutyás közmondásokat és szólásokat.

A kutya azért szereti a macskát – már ha szereti, mert a kutyák nem Wiskast vennének.

Ha a macska a kutya sírján ül, akkor itt van a kutya elásva.

Azért érni utol hamarabb a hazug embert, mert három lábon még mindig gyorsabban lehet szaladni, mint kettőn.

A kutyát azért nem lehet kutyába sem venni, mert a teremtő által már kutyába van véve.

A kutya olyan, mint a zongora billentyű: több belőle a fehér, mint a fekete.

Az ember azért köti az ebet a karóhoz, mert a vitapartnerét nem kötheti oda.

A kutya vacsorája csak akkor lehet bizonytalan, ha bizonyos a kutya. Nekünk, például, nincs kutyánk.

A Holdat azért ugatja a kutya, mert csak ugatja a természettudományokat.

Kutyából nem lesz szal

(szalonna, szalámi, szalontüdő)

(kutyai bónusz nemlevések: szalamander, szalonka, szalmiákszesz, szalicil, salvus víz, salto mortale, szalutáció, salóm aléhem, sales manager, szalonkommunista, salsa táncos, Salome, Szalóczy Pál, Salmonella, Szalkszentmárton, Szalajka völgy.)

Ha viszont jó nagy a botod, kutyából lehet szaladós – hacsak nem vagy kutyaütő.

Kutyaszorítóban azért nem segít a kutyatej, mert kutyaharapást szőrével kell, csak úgy kutyafuttában, akkor aztán kutyabaja annak a kutyapecérnek, s nevet, mint a fakutya.

Na, ide a pénzt, ami beszél, mielőtt folytatom, vagy a kutybőrt, mielőtt lesz még kutyára dér!

Ez egy u.n. KUTYMACS. Ha jól emlékszem, Felicia áldozta fel a művészete oltárán.

A kép világa

A dolog, a tárgy, a történés, a jelenség, minden, amit akár le is fényképezhetünk, az érzékelésünk világában bukkan elő. A róla készült fotó viszont a kép világába tartozik. Ebből sok minden következik.

1. Az egyik következmény a sok-sok közül, hogy a láthatónak a képen széle lesz, ami nem volt az érzékeink által fellelt valóságban, a szélek által pedig horizontális és vertikális valamint egyéb sík-szerkezeti meghatározottság jellemzi a képet, ami leleplezi például azt a tényt, hogy a valóságban párhuzamos vonalak (épületek esetén ez például lényegi adottság) a képen esetleg szét/össze tartanak.

2. A fentiekből következő érdekesség az is, például, hogy a valóságban fellelhető szemét, kosz, amit az optikád automatikusan befogad, a fotón már a te koszod, szemeted. Hiába a magyarázkodás.

3. A két dimenzióra redukálódott képi harmónia jelentősen más, mint a valóságos térben fellelhető harmónia. Egy gazdagon és szépen berendezett szoba legtöbbször zsúfoltnak hat a fotón.

4. Nagyon sokan fényképeznek olyanok, akik a valóságban fellelt dolgokat vagy a dolgok pillanatait kívánják megörökíteni fényképezés útján, ám a kép világáról semmit sem tudnak. Kommunikációjuk sikere azon alapul, hogy miként nekik a célba fényképezés, úgy sokaknak a célbanézés az egyetlen tudományuk, ezért gyakran tapasztalják, hogy esztétikailag esetleg érdektelen fotójuk milyen nagy tetszést vált ki.

5. Nagyon nagy a szem tónusátfogása a koromfekete és a vakító fehér között, ilyesmire a fényérzékeny anyag, de a képhordozó papír sem képes. Hasonlóképp eltérés mutatkozik a koloritásban is. Az emiatt szükséges és lehetséges, helyenként pedig elkerülhetetlen redukció új karakterisztikát kölcsönöz a tónusok és színek világának, ami okán különbözik a valóság és a kép világának vizuális harmóniája. Az emlékezet adott esetben kompenzálhat azok képi látásában, akik a valós látványnak is szemtanúi voltak, de ez az attitűd a kép további nézőinek már nem adható tovább.

6. A fotográfiai kép, mint olyan, ma már szinte mindenki számára ismert valami, és kialakult a fotó közvetítette látvány befogadásának bizonyos szelektív módja. Az üveges képkeret okozta tükröződést, például, az ember sokszor észre sem veszi, ugyanis a kép előtti mozgása nyomán képes látásában elkülöníteni a fény-refleksziókat és a képi tartalmat. Ha lefotózzuk a falra akasztott fotót ebben a szituációban, az így születő képen kiveri a szemünket az a tükröződés, mert átment a való világból a kép világába.

7. És így tovább, és így tovább.

Akik nem a rendet, hanem a vitatkozást szeretik, azok, meglehet, keresik már a kákán a csomót. Ne feledjék azonban, hogy a kákán lelhető csomó is más a valóságban és más az arról készült képen. :-)
Mindez azért jutott eszembe, mert kinyitottam egy fotót, amit a tiszta látású GÖELEVEN hozott össze nekem. A vízen lévő kosz - hiába mondanám, hogy ott volt -  ím már az én koszom. A nézhetőség érdekében mérlegelnem kell tehát, hogy milyen mértékben s miként fogok tőle megszabadulni.

Moszkitóüldözés hárfával

Catrin Finch skót királyi hárfaművész adott tegnap este koncertet a gödöllői hárfafesztiválon.
Tömören szólva: nagyszerű volt.

A koncert egyik népszerű darabja:
Catrin Finch hárfája segítségével felfigyel a gödöllői királyi kastély dísztermében egy moszkitóra.

Catrin Finch Ph.GÖELEVEN meglátása szerint, akinek felkészültsége okán miénknél jobb a színlátása.

Bezzeg a kalapácsos

A neoreneszánsz stílusban épült, kívül-belül díszes Palme házat (az Olof Palme sétányon van ugyanis) a Városligetben 1884-ben az Országos Kiállítás legszebb épületeként szentelték fel a művészet szolgálatára, azonban műcsarnok, múzeum számára kicsinek bizonyult. A második világháborúban kórházként működött, bombatalálat érte. Később fúrták, faragták, átmeneti szállása volt különféle művészeteknek. Némi rendszerváltásos bitorlás után beköltözhetett a Művészeti Alap utódja, a MAOE. Már annak is vége. Most alkalmi kiállítások helyszíne (éppen a NÉGY ELEM című kiállítás látható ott) mialatt - időnként - valakik leendő funkcióján gondolkodnak. Vannak ötletek, aztán aszongyák: mégse.

A minap arra járt a kalapácsos ember, neki bezzeg volt ereje keresztülvinni elképzeléseit, és az omladozó épületet díszítő, eddig mindent átvészelt Zsolnay kerámiákon gyakorolt.

  

Találós

E heti találós kérdésünk az alábbi képpárhoz kapcsolódik:

Fát ültettek nem rég különféle cégek a budapesti Városligetben a FÖLD NAPJA alkalmából.
Képünkön a FŐKERT Nonprofit Zrt. és a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. fácskái láthatók. Tessék megtippelni, melyik fát ültették a csatornázók és melyiket a kertészek.

A Mókár

Már pirkadt. Kihányták magukat köröttem, a romkocsmák felkapott negyedében, és aztán elzuhantak távoli vackaikon a hétvége ürügyén magukat emésztő részegesek. Beállt az a kevéske csend, amiből tizenöt éve még rengeteg volt, gyorsan el kellett döntenem, még mielőtt zajongva ablakom alá nyomul a szemetes, hogy a Mókárról írok, az e néven nevezett rejtelemről dobok össze könnyedén valamit, vagy a MAOE monumentális Négy elem kiállításáról szólok érdemileg és nehézkesen.

Ez utóbbi veszélyes téma, megeshet, hogy érintettségem ürügyén belefojtanak az elfogultság fiktív mocsarába az ugyancsak érintettek.

Tehát akkor a Mókár.

M, nagy em. Végül is egy van belőle.

Azt hiszem, nem én adtam neki ezt a nevet, hanem valamelyik unokatesóm, aki szintén ismerhette, de ez most már mindegy, családban marad.

A Mókár mindig ott van, amikor betoppan az ember valamely sokáig elhagyott helyre, de csak egy villanásnyi időre látható, már ha látható egyáltalán. Igazából meg nem mondhatom, milyen a külleme, mert nagyon ügyes, a legfürgébb pillantás elől is félreszökell, és eltűnik a helyiség bútorokból, lomokból teremtett zugaiban.

Mit csinállt ez itt? Semmit. Ártatlan teremtésnek tűnik, hiszen nem rongál, nem rág meg semmit. A Mókár csak lézeng valahol, ahonnét távol vagyunk. Ott lézeng, zsibong is talán egyre inkább nekibátorodva. Illetve, hogy ott lézengene, erre nincs bizonyíték, de mi egyebet tehetne? Hemzsegne is? Na nem, hemzsegni képtelen, mert teljesen egyedül van!

Egészen belefeledkezhet ebbe a tébláboló semmittevésbe, hiszen szemlátomást váratlanul éri, ha betoppanunk. Megdermed, ám egyetlen pillanattal később már nincs sehol. Nehéz lenne hát megmondani, hogy milyen. Nagyságra alig több mint egy közepes méretű fazék, de hogy milyen... valamilyen, annyi biztos, de konkrét milyenségével ravaszul kivonta magát a szavak hatalma alól. Tekintete vagy pillantása, amivel találkozhatna a szemünk, nos, ilyesmije egyáltalán nincs neki.

Szerű, ez az egyetlen, ami megkockáztatható. Olyan izészerű, olyan hogyishívjákszerű, olyan miazistenmán szerű.

Mit eszik ez? Semmit, hiszen nem maradnak utána eldobált kekszes zacskók, joghurtos dobozok, nyalóka nyelek. Almacsutkák sem.

Úgy, szóval nincs is anyagcseréje!?

Kezd összeállni valami: nem eszik, nem lát, másképp érzékel, de akkor mégis hogyan? Csak nem az én érzékeimmel?

Ha jól meggondolom, most már nem zárható ki, hogy nincs is ott abban az elhagyott szobában, hanem esetleg a semmiből ugrik elő, amikor benyitok. Semmi viszont nem teremt valamit. Tehát mégsem a semmiből, hanem a képzeletből!

Ez a Mókár alighanem a képzeletem élősködője.

Nocsak, az én mókárom ez! Szegényke!

Ahogy ezt kimondtam, az elmeorvos már vágna ketté, bár fogalma sincs, hogy tudna tőle megszabadítani.

Kéne egyáltalán? Mókárom még sosem támadt rám. Nem követel semmit és hagy dolgozni. Nem szennyezi a környezetet sem.

Akkor meg?

Éljen csak, éljen, éljen a Mókár.

Kíváncsi vagyok, nagyon is, hogy koporsómba, ahol már igen rég nem jártam, ott lesz-e, akár csak egy pillanatra is, amikor belépek oda.

(eme írás megjelenése után további érdekes adalékok érkeztek:

Kedves Dozi!

Egy volt gimis osztálytársam, aki szintén jász, elküldte nekem egy irományát véleményezésre, és nagyot vidultam, amikor ismerőst találtam a szövegében. Ide másolom:

"Nappal bátor voltam eleitől fogva, de bevallom, hogy este féltem. Féltem a mókártól, a lidérctől, a tüzes embertől, a réztökű bagótól, meg másoktól is, de főleg a sötéttől. Nemrég jöttem rá, hogy szüleink, nagyszüleink nem öncélúan ijesztgettek ezekkel a lényekkel, hanem féltésből, óvásból. Nem akarták, hogy elkóboroljunk a határba, ahol a kukoricásban megfőzik és megeszik a csellengő gyerekeket."

A Mókárral kapcsolatban: ". A leggyönyörűbb, hogy soha se tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi a fenét is akar :-)))" - írod. Szerintem éppen az a leggyönyörűbb, hogy NEM AKAR SEMMIT. A világ legönzetlenebb lényecskéje. Csak műveli mindazt, amiről meséltél, és amit írsz. Szerintem a saját lényünknek a legjobb indulatú kivetülése. Azért játszadozunk vele szívesen. Nem mondok újat Neked, ha állítom: a Mókár mi vagyunk, és tényleg vigyáz ránk. Ez nem tudathasadás, hanem önvédő rendszer. Vagy teljes hülyeség, amit írok?

De hiszen, ha a jászok a lidérccel emlegetik együtt, akkor tényleg teljesen szubjektív jelenség, miért ne lehetne olyan, amilyennek én akarom hinni? :-D

 

Valamennyit azért csak megkockáztatok a másik témábul is

Négy mancs jó,

avagy

megnyílt a MAOE vízalatti tárlata
a szentendrei uszodában.

Őszi mesénk

A tajgán

Jeges szél söpört végig a tajgán. Életnek nyomát hiába kutatta a szem, kihalt táj volt ez, olyan azértse féle, egészen a horizontig. Fent a csalódás mogorva felhői, lent dér lepte, töredezett ábrándok.

E rideg síkság kellős közepén emelkedett ki a vascső, végén a zuhanyrózsa. Én álltam a forró víz alatt. Jó volt, jó lett volna eme éltető menedékben, csakhogy törülközőm, ruhám sehol.

Miért, miért?  Azért, mert – vesztemre - ez így volt érdekes. Foglya vagyok egy képzelt sugárnak, míg egyszer aztán majd mégis megfagyok.

Legalább szappan? - ezt kérdik most az optimisták, igen. Nos, nekik szappan se volt.

(Bármi kérdés még?)

A sátorosan nyíló forróság, szerény képzeletem olyan 30 fokos szöget engedett meg, ami vállaimat még betakarta, ennyi volt minden menedékem, s hogy nem apad el, ez egyetlen reményem.

Ám mi hozta, és meddig, mi tartja fenn e csapda helyzetet? Elmém nyilván, valamiféle képzelt, bukfences kegy nevében.  Képzeletem amilyen gazdag és ábrándja vesztett, meg is fagyaszthattam volna rögtön magamat ott a jeges tajgán, ám szeszélyes kedvem pillanatnyilag menedékre vágyott. Míg éltető sugárról képzelődöm, folytatódhat az élet.

De tudtam, nem bízhatok semmiben. És lám, az elme amilyen hűtlen, már kezdett is csökkenni a víznyomás, éreztem, hogy áttör rajta a jeges, idegen akarat, egy régi hülye kérdés már dobhártyámat kaparta.

Az utolsó pillanatban sikerült mégis lelkemre beszélnem.

Tudtam, ha erős a képzelet s a kegyes szeretetbe vetett hit, kiterjedhet a forró vízsátor, eggyé olvasztva e két őselemet, a négy ősnyűg két legképlékenyebbikét, a vizet és a levegőt, egészen a horizontig, s akkor szabad vagyok.

A zuhanyrózsa membránja lassan kidülledt, tudtam, ez 179 fokig mehet így, s akkor győztem, akkor a világ ridegségének annyi. Gyönyörködtem a kiterjedt vízen át az opálos horizontban.

Távolból delfin közelített. Igen, palackorrú, ha akarjátok, mert lásd, ki vagyok, nálam rendelni is lehet. Kissé esetlennek tűnt a mozgása, bal uszonya alatt ugyanis - ebből nem engedek - törülközőt szorongatott. Kék frottír kelme volt, érdekes mód a pupillám színét szorozta. Ez a kékség terült aztán fölém.

Száraz, száraz? – lám, az olvasó már megint akadékoskodik, ellentmondást remél. Hát persze, hogy nem!

Na és úszónadrág? – utolsó levegőmből ennyire futotta.

Vártam a válaszra még egy darabig, ám levegő híján képzeletem hamar leállt.

És mégis! A delfin csak körözött játszadozva.