A Mókár

Már pirkadt. Kihányták magukat köröttem, a romkocsmák felkapott negyedében, és aztán elzuhantak távoli vackaikon a hétvége ürügyén magukat emésztő részegesek. Beállt az a kevéske csend, amiből tizenöt éve még rengeteg volt, gyorsan el kellett döntenem, még mielőtt zajongva ablakom alá nyomul a szemetes, hogy a Mókárról írok, az e néven nevezett rejtelemről dobok össze könnyedén valamit, vagy a MAOE monumentális Négy elem kiállításáról szólok érdemileg és nehézkesen.

Ez utóbbi veszélyes téma, megeshet, hogy érintettségem ürügyén belefojtanak az elfogultság fiktív mocsarába az ugyancsak érintettek.

Tehát akkor a Mókár.

M, nagy em. Végül is egy van belőle.

Azt hiszem, nem én adtam neki ezt a nevet, hanem valamelyik unokatesóm, aki szintén ismerhette, de ez most már mindegy, családban marad.

A Mókár mindig ott van, amikor betoppan az ember valamely sokáig elhagyott helyre, de csak egy villanásnyi időre látható, már ha látható egyáltalán. Igazából meg nem mondhatom, milyen a külleme, mert nagyon ügyes, a legfürgébb pillantás elől is félreszökell, és eltűnik a helyiség bútorokból, lomokból teremtett zugaiban.

Mit csinállt ez itt? Semmit. Ártatlan teremtésnek tűnik, hiszen nem rongál, nem rág meg semmit. A Mókár csak lézeng valahol, ahonnét távol vagyunk. Ott lézeng, zsibong is talán egyre inkább nekibátorodva. Illetve, hogy ott lézengene, erre nincs bizonyíték, de mi egyebet tehetne? Hemzsegne is? Na nem, hemzsegni képtelen, mert teljesen egyedül van!

Egészen belefeledkezhet ebbe a tébláboló semmittevésbe, hiszen szemlátomást váratlanul éri, ha betoppanunk. Megdermed, ám egyetlen pillanattal később már nincs sehol. Nehéz lenne hát megmondani, hogy milyen. Nagyságra alig több mint egy közepes méretű fazék, de hogy milyen... valamilyen, annyi biztos, de konkrét milyenségével ravaszul kivonta magát a szavak hatalma alól. Tekintete vagy pillantása, amivel találkozhatna a szemünk, nos, ilyesmije egyáltalán nincs neki.

Szerű, ez az egyetlen, ami megkockáztatható. Olyan izészerű, olyan hogyishívjákszerű, olyan miazistenmán szerű.

Mit eszik ez? Semmit, hiszen nem maradnak utána eldobált kekszes zacskók, joghurtos dobozok, nyalóka nyelek. Almacsutkák sem.

Úgy, szóval nincs is anyagcseréje!?

Kezd összeállni valami: nem eszik, nem lát, másképp érzékel, de akkor mégis hogyan? Csak nem az én érzékeimmel?

Ha jól meggondolom, most már nem zárható ki, hogy nincs is ott abban az elhagyott szobában, hanem esetleg a semmiből ugrik elő, amikor benyitok. Semmi viszont nem teremt valamit. Tehát mégsem a semmiből, hanem a képzeletből!

Ez a Mókár alighanem a képzeletem élősködője.

Nocsak, az én mókárom ez! Szegényke!

Ahogy ezt kimondtam, az elmeorvos már vágna ketté, bár fogalma sincs, hogy tudna tőle megszabadítani.

Kéne egyáltalán? Mókárom még sosem támadt rám. Nem követel semmit és hagy dolgozni. Nem szennyezi a környezetet sem.

Akkor meg?

Éljen csak, éljen, éljen a Mókár.

Kíváncsi vagyok, nagyon is, hogy koporsómba, ahol már igen rég nem jártam, ott lesz-e, akár csak egy pillanatra is, amikor belépek oda.

(eme írás megjelenése után további érdekes adalékok érkeztek:

Kedves Dozi!

Egy volt gimis osztálytársam, aki szintén jász, elküldte nekem egy irományát véleményezésre, és nagyot vidultam, amikor ismerőst találtam a szövegében. Ide másolom:

"Nappal bátor voltam eleitől fogva, de bevallom, hogy este féltem. Féltem a mókártól, a lidérctől, a tüzes embertől, a réztökű bagótól, meg másoktól is, de főleg a sötéttől. Nemrég jöttem rá, hogy szüleink, nagyszüleink nem öncélúan ijesztgettek ezekkel a lényekkel, hanem féltésből, óvásból. Nem akarták, hogy elkóboroljunk a határba, ahol a kukoricásban megfőzik és megeszik a csellengő gyerekeket."

A Mókárral kapcsolatban: ". A leggyönyörűbb, hogy soha se tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi a fenét is akar :-)))" - írod. Szerintem éppen az a leggyönyörűbb, hogy NEM AKAR SEMMIT. A világ legönzetlenebb lényecskéje. Csak műveli mindazt, amiről meséltél, és amit írsz. Szerintem a saját lényünknek a legjobb indulatú kivetülése. Azért játszadozunk vele szívesen. Nem mondok újat Neked, ha állítom: a Mókár mi vagyunk, és tényleg vigyáz ránk. Ez nem tudathasadás, hanem önvédő rendszer. Vagy teljes hülyeség, amit írok?

De hiszen, ha a jászok a lidérccel emlegetik együtt, akkor tényleg teljesen szubjektív jelenség, miért ne lehetne olyan, amilyennek én akarom hinni? :-D

 

Valamennyit azért csak megkockáztatok a másik témábul is

Négy mancs jó,

avagy

megnyílt a MAOE vízalatti tárlata
a szentendrei uszodában.