2013. október 24., csütörtök

A meghalás színelmélete



Áprily Lajos

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
 
Halmai Margó, kedves ismerősünk tette fel a facebookra a verset. Lám, a költő emberi érzelmekre és az emberállat viszályos létére visszaható képzetekre konvertálta a valóság képét.
Tetszik.
Felvetődik nyomán a kérdés, mi az egzakt tudás értelme?
 Első angol tanárunk az önmagában álló tömör magyar kérdésformulát: minek? – what forként fordította angolra.Gőze sem volt talán e szócska értelmét kiegészítő, hiábavalóságra célzó indulatról? 
Minek, vagyis mi a fészkes fenének? 
What for?
 Ejnye, tanárnő!


Mindezek nyomán merül fel elménkben a játék lehetősége, végig gondolni érzelmileg becsületesen, azaz színelméleti aspektusból, mi is történhet valójában a színüket cserélő őszi levelek belsejében. E gondolatmenet bizonyosságokon és bizonytalanságon alapul.

 
Mindenek előtt: a tudatlan, az érzelmesen gondolkodó azt hiszi, hogy a zöld a növények legkedvesebb színhulláma, hogy a zöld azonos a rét elevenségével, az erdők lélegző lombjával. Micsoda tévedés! A levelet azért látjuk zöldnek, mert miközben a vöröset és a kéket mohón magába nyeli, a zöldet visszaveri. Vajon mi oka rá? Minden esetre, dominánsan csupán zöld színhullám érkezik a levélről a szemünkbe, ezért látjuk zöldnek. 
Hogy tehát a zöld a remény színe lenne… nos, semmi esetre sem ésszerű alapon. 
Ősszel aztán megváltozik a levelek színe. Az, hogy sárga lesz, arra vall, hogy a zöld mellett már a vörös színhullám sem kell a levélnek. Lemond valami éltető dologról, de a kéket még váltig magába fogadja. Amikor aztán - halódván tovább – a levél már a kéket sem képes magába fogadni, kezdenek elbarnulni a levelek, vagyis, erejüket vesztik egymással való vívódásukban a szubtraktáló felszínen oda-vissza átvergődő színhullámok, s végül már a kék sem képes áttörni a kiszáradt felületen, szürkévé válik az avar. Míg a sárga vagy akár a vörös lehet üzenet is, ez, a szürke már aligha az. 
Ha a levél színe zöldből vörösre vált - talán a vadszőlő tud ilyet - akkor furcsa dolog játszódhat odabent, mert a levél – bizonyára nem múlandósága fölötti kétségbeesésében, hiszen a levél csak egy levél a sok közül, nem tud az ember siralmas egoizmusáról - talán éppen különc fajtája ésszerű menetrendje szerint – íme, befogadja az eddig megvetett zöldet, míg nem aztán a fényspektrum valahány színhullámot magába nyeli, s szemünk számára megfeketedik. 
Színelmélkedésünk eme gyarló magasából nem állapítható meg, mire kell a levélnek a kék színhullám és mire a vörös, de az látható - s aki nem csupán lát, hanem ért is, az tudja - hogy a legtöbb levél először a vörös fényhullámról mond le, így jelenik meg szemünkben a sárga színhatás. 
Egyesek holmi clorofilről is beszélnek. Ezek feltehetőleg egyebet is tudnak, s még tán többet is nálunk. 
Így aztán mi viszont – állítólag, mert született színtévesztőként biztosat nem mondhatunk – az irigységtől sárgulunk. 

    

 

1 megjegyzés:

  1. ... a levél pedig demonstrálja halódásával a színkivonást egészen a feketéig, Mint egy fizika- vagy rajzórán. Miközben magába zárja a levél-lét egész történetét.
    Ezért a "legszínesebb" a fehér mellett a fekete: míg előbbi birtokolja az összes színt, a fekete azok hiányát őrzi.
    Csak emlékezik.
    Ez az ő saját meséje.

    VálaszTörlés