avagy

Csak most vettük észre, hogy legutóbbi bejegyzésünkkel új műfajt gründoltunk: a képregesszét

(telefon)központi emlék
avagy
mi is lenne velem a papucsom nélkül

Önábrázolás

A hirtelen beállt szellemi  uborkaszezonra tekintettel úgy döntöttem, közzéteszem hihetetlenül kortársi fotómat az alábbi posztmodern címmel:
Liguriai emlék
avagy
mi is lenne velem a papucsom nélkül !?

Nagyra nyitottuk

Viharos körülmények közepette megnyílt tíz év fotószimpóziumaira visszatekintő kiállításunk Hódmezővásárhelyen. Itt a mi alatt a MAOE fotótagozata értendő. Jócskán eláztatta a vihar a szépen megújult Tornyai Múzeum bejáratait. A villámok még csak éjfél tájt kezdtek igazán csapkodni.
Mi magunk (itt D-Vektor és Pesövé Ofszi valamint Dozvald János értendő) legkevesebb 8 szimpóziumon vettünk részt, a visszatérés őszinte örömével, mert maradandón megragadott bennünket a hely szelleme.
Igen, szeretjük Hódmezővásárhelyt, főképpen az ott lakókra általánosan jellemző nemes - mondhatjuk: még romlatlan -  lelki habitus végett.
A megnyitót követő éjszakán azonban előbukkant és kicsit ránk támadt ott valaki, nem elhanyagolható személy, kinek szavaiban megcsikordult valami egyéb emberi is: a rátartiság, mi szerint bárhogy erőlködünk is, tíz év után sem érezzük mi azt, amit - mint csakis hódmezővásárhelyi kuriozitást -  éreznünk kéne/kellett volna.
Nagyra nyitottuk e vád hallatán szeretetbe keskenyedett szemünket.
Hát Istenem!
Nem tudjuk ugyan, tételesen miről lenne szó, de elébe megyünk a kritikának:  alighanem korlátolt a mi művész lelkünk: máshová valósi lélek az, igen.
S mostantól, miután ön- és egyéb vizsgálatot tartottunk, kezdjük is már másképp árnyalni, akár még kritikusra is hangolni a vonzalmainkat  érintő vallomásokat.
Nem kedveljük sehogy sem a rátartiságot. Azalatt ugyanis egyfajta regionális übermensch féleség meglapulni képes. Márpedig mi a hely iránti múlhatatlan vonzalmunk ellenére történeti és szociológiai ki- és betagolódás nélkül, mindenféle rátartiság terhétől mentesen szeretnénk szabadon szeretni, akit szeretni van késztetésünk.

A tíz évre visszatekintő kiállítás egyik kedves, térplasztikává avanzsált darabja.

A hely szelleme, avagy esteledik a Királyszék utcában

Veszteségeink

Későn kapunk észbe. Csak már mikor elment végleg valamelyik barátunk barátságaink egyre elhanyagoltabb palettájáról.

Nem rég tudtam meg, hogy rég elveszítettem milánói barátomat, Boris Gradnikot. A minap jött a lesújtó hír, hogy meghalt a tennivágyással és alkotói ihlettel mindig teli keblű Halmai László. És most elment Csák Miklós is.

Mi Pesövé Ofszival ilyenkor inkább elnémulunk, sem mint hangosan bánkódunk. Nachruf, asszem így mondják németül, s nagyon kifejező, hogy az emberek egyszer csak - most, hogy elment végleg - sietnek megidézni azt, akire nem igazán figyeltek. Mentségünk akad persze számos-számtalan.

 

Nagyra becsülöm Módos Gábor gesztusát, hogy nem hagyja szó nélkül barátja és egyik legfontosabb munkatársa távozását.

Ekként ír róla körlevelében:

 

 

 

Márciusban lett 80 éves. A múlt héten még megbeszéltük, hogy elmegyek hozzá egy beszélgetésre. Sajnos, elkéstem.Közel ötven éves az ismeretség és majdnem ennyi a barátságunk.
A Nadar Stúdió megalapításakor és a Stúdió munkája során volt szerencsém jobban megismerni. Szenvedélyesen szerette a fényképezést, megszállottan dolgozott. Vagyont érő felszereléssel töltött el több napot és éjszakát a Csatkai cigány-búcsúban, döbbenetes anyagot hozott haza. Miközben a "Szövterv"-nél Makovecz Imrének dolgozott, fotózott jazz-zenészeket, és a Művészeti Kiadónak aktot.
Egyre többet foglalkoztatta a Kelet, előbb Japánban, majd Vietnamban járt.Végül 1999 - ben eladta az összes nélkülözhető fotófelszerelését és a pénzből valutát vásárolt. 67 évesen nekivágott, hogy megfényképezze Nepált, Indiát és Indonéziát. Mi sem jellemzi jobban megszállottságát, mint hogy kiszámolta: napi másfél dollár a költőpénz neki elég! A 6x7-es Pentax volt nála, több objektívvel. Ezt cipelte vonaton-buszon és gyalog. Öt hónapot volt távol, ezalatt lefogyott 17 kilót – de hazahozott egy fantasztikus kollekciót, melyből előbb 2000.-ben rendezett egy kiállítást a Vigadó Galériában, majd 2002 - ben kiadta a „Túl az Óperencián” c. fotóalbumát.
Ezután a tánc felé fordult, rendkívüli érzékkel ábrázolta a színek, hangulatok és varázslatos mozdulatok világát. HUNGART ösztöndíjjal rendezett ezekből a képekből kiállítást a MAOE székházában.
Tagja volt a Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Az Egyesület 2006.-ban „Aranykazetta” díjjal jutalmazta életművéért.
Nehéz elhinni, hogy elment.
Emlékét őrzi a fotós társadalom – és hátrahagyott munkái.

 

Magam részéről egy apróságot ehhez az archoz is hozzáfűznék, valamit, ami nem látható (sőt, talán e fotó készítésekor már hallható sem volt:) a beszédhangjáról van szó. Erőteljes, már szinte kegyetlen, kegyetlenül őszinte, és mégis meleg basszusa volt, olyan hang, amiből kihallott, hogy nincs megalkuvás. Késő idős korára megszelídült ez a hang, békés és engedékeny lett, ahogy fogyott a belső tűz, ami táplálta. Így van ez, így lesz ez velünk is barátaim - már aki képes kegyetlenül őszinte és szeretettel teli mradni. Szerencsére, míg élünk, míg alkotunk, nem kell gondolnunk vele.

 

Ide tűzzük D-Vektor nem rég befejezett, formailag kissé szabályt szegő haikuját:

 

Csák csak mosolyog

Dűlőre jutott

tán a Halállal

még Indonéziában.

Romlik a világ

Feltűnt nekünk, nem is először, csak rendre felejtjük aztán szóba hozni, hogy a budapesti combinokon lecserélték a mi kedves fiatal, rekedtes hangú művésznőnket egy nyervogó, vén nyanyára. Az mondja most be a megállókat anyanyelvi angolsággal (már ha mi ezt képesek vagyunk jól megítélni.) Sír a vénség a hangszórókból, legszívesebben minden megállóban leszállnánk.

Tűnődünk, kinek elaggott lánya borjából jön ez a szerencsém-hogy-öreganyádnak-szólíthattál hang. Ahogy az állomás neveket kiejti, sejtésünk támad, hogy magyarra szakosodott nyelvtanár lehetett valahol odaát, esetleg magyar férj oldalán hazánkban özvegyült meg.

Úgy sejtjük, vannak összeköttetései, és szánalmas rá gondolni, hogy összeköttetések mentén hogyan ízetlenedik el ez a nagy magyar sütemény megállíthatatlanul.

Na, na, gondolkodjunk pozitívan, még mielőtt jön az ellenőr!

Talán a rekedtes hangú kis miszínésznőnk unt rá az állomások örökös újramondására az érvényét-vesztésnek eme szakadatlan színjátékában.

Akkor a nyanya esetleg egy szerencsénkre fellelt beugró színész, ki a világ füle előtt most az egyszer még (reméljük utoljára) halált megvető beugrásával kisegít bennünket.

Aztán majd csak beérnek előbb-utóbb a mi új, romlásba született, perfekt angol generációink.

Ez itt a szomszéd kedves, kivénhedt Benije. Nyervog ez is, már csak nyervog, semmit se hall. Nem angolul nyervog, csak macskául. Egyiptomi ősfajta. A macskáknak nem volt Bábeljük, így aztán könnyebb a messziről jöttet szeretni. Beni a ház kapuján túl sosem volt, gőze sincs a combinokról.

20 éves is lehet. Várjuk, mi lesz. Talán, hogy sírhassunk egy nagyot.

szív és lélek

Funkuhr, írja/mondja a német. Rádióvezérelt óra, mondja/írja a magyar. Ilyen gyávák vagyunk, nem merünk rádi-órát mondani, amivel pedig már majdnem a nyelvileg köztudottan nehézkes németek nyomában volnánk, messze előtte a radioclockozó amerikiaknak.

Legyünk mi a bátor elsők!

A rádi-óránk szíve egy jelvevő, amin keresztül óránk mechanizmusát egy központi atomóra sűrű rendszerességgel kibocsátott jelei szinkronba hozzák az európában egyezményesen érvényes pontos idővel. A szinkronjelek vételének az időjárási viszonyok gyakran keresztbe tesznek, és a rádi-órát eme elszigetelt magányában közönséges avagy mezei kvarcórává alázzák. Amikor a szinkronjelek ismét vehetővé válnak, kvarcra borult rádi-óránk feltápászkodik, és köröző mechanikája a központilag kisugárzott jelben közölt pozícióba teker.

Minap feltűnt nekünk, hogy a mi rádi-óránk a fél hetes híradó kezdés előtti utolsó füttyögetéseinek végén még jócskán fél hét előtt molyol.

Próbáltuk az egészet a híradóra kenni. Aztán, hogy ez egyszerű betelefonálással nem volt keresztülvihető, kezdtünk tűnődni.

Gondolkodni nem, mert erre a nappalok nem alkalmasak, ilyenkor csak a tűnődés fátylát vonjuk kötelességekhez kuplungolt szellemi zakatolásaink fölé.

Éjszaka aztán a mélyalvás bizonyos hullámvölgyeiben beérik a helyzet a gondolkodásra.

És ma éjjel rá is jöttünk valami hihetetlen fontos dologra:

A mi rádi-óránknak - de így van ez a többiekével is - halovány gőze sincs a mutatókról. Micsoda kiábrándulás!

Amikor a múltkoriban valami fontos művészi felvétel végett (lásd alant!)  az óra testén matattunk, leesett ez a szerencsétlen, és dizájnos burkolata meg a gyárilag könnyedén összedobott mechanikája darabokra hullott. Visszaraktunk ugyan mindent, de csak látszólag. A percmutatót rossz szögben nyomtuk vissza a tengelyre. Történhetett volna nagyobb baj is, úgy hogy örülhetünk.

Örülünk is, mint majom a zsebórának. Végül is rájöttünk valami nagyon-nagyon fontos dologra, arra, hogy a rádi-óra szíve mit sem tud arról, hogy az óra nekünk célzottan viselkedik, vagyis hogy mit sem tud a mutatókról.

És most már soha sem szabadulhatunk meg attól a szörnyű és egyben édes gyanútól sem, hogy a szív esetleg mit sem tud a lélekről.

RÁDI-ÓRÁNK fél nyolckor

humoreszk

Pesövé Ofszi:

Lesz mégis vérnisszázs

Állami pompától övezve megnyílt Botori Gina új fotókiállítása. A műkereskedelmi kormánybiztos és az állami közjegyző szerezte meg a felkapott művésznő árverésre bocsátott sorozatát, benne a most kiállításra került vintázs kópiákat, a Nemzetközi Valutaalap támogatásával. Különleges precedens: az egyik titkosan kezelt svájci banknak a magyar állam által bérelt széfjébe ezúttal negatívok helyett csipeszek, hólyagosan összezsugorodott hívótálak és fémkazettába zárt feketés por, egy elégett nagyítógép maradványai kerültek.

Az új kiállítás egyetlen összefüggő sorozat, Botori ugyanis a rá jellemző, halált megvető leleményességgel egy, a paksi földmunkáknál zselévé lapult földibékát helyezett a 70-es évek közepén leselejtezett és a Soós bazárban olcsón megvásárolt 13xl8-as fa nagyítógépbe, melyet a laborálást megelőzően heteken át forró kátrányban és alkoholban áztatott, majd avas disznótepertővel kent be. Miután a művésznő a vegyszereket a Botori dinasztia titkos receptje szerint sajátkezűleg összeállította, valamint az 1963-ban lejárt szavatosságú fotópapírokat gondosan előkészítette, meggyújtotta a nagyítógép gazdagon átitatott faburkolatát, és kezdetét vette a levilágítás.

23 nagyítást sikerült készítenie az égő fagéppel a hőségtől sistergő és fokozatosan összezsugorodó földibéka tetemről. Az utolsó kép hívásakor a laborhelyiség már mindenestől lángban állt, Botorit azbesztruhája védte meg attól, hogy maga is a tűz martaléka legyen, de bal kézfeje, mellyel a Forte papírokat a nagyítógép alatt leszorította, félig így is megfőtt.

A kiállítás, melynek megnyitóján Botori Gina súlyos sérülései miatt nem jelenhetett meg, várakozáson felüli sikert ígér. Érthető, hogy a lángok visszfényétől elfeketült utolsó kópia ára - az egyetlen magántulajdonban lévő darab - melyen a béka még tisztán kivehető, a csillagos égbe szökött az aukción. Mire a magyar állam észbe kapott, már vagyonokért elkelt néhány levilágítatlanul kimenekített, füstszagú fotópapír is, valamint Botori megolvadt exponáló órája, amin az utoljára beállított megvilágítási idő látható. Mint hírlik, ezt egyik titkos alkuszán keresztül Gadányi Györgynek sikerült megszereznie, az ugyancsak világhírű gyűjtő ugyanis váltig el kívánja kerülni a tehetősség látszatát.

A mai sajtótájékoztatón kiderült, téves a híresztelés, hogy Botori visszavonul. Több kurátor és újságíró hajba kapott a stílusosan lángolva felkínált mobiltelefonért, melyen Botori menedzsere letárcsázta a szigorúan titkosított számot, s a plasztikai műtétje végett a Columbia közeli szigetek valamelyikén tartózkodó Botorinak egyetlen kérdést lehetett feltenni.

Mint hírlik, Botori Gina továbbra sem nyugszik. Máris megrendelt columbiai mahagóni fából egy speciális nagyítógépet, melynek másfélszer másfél méteres negatívtartójában személyesen helyezkedik majd el zsilettpengék között, kátránnyal bekenve, tollban megforgatva, hogy újabb tanúbizonyságot szolgáltasson a világnak művészete utolérhetetlenségéről.

Közben persze beindult a konkurensek praktikája is. Állítólag a béka az oxigén-szegény hőségben mumifikálódott, így elvileg nem zárható ki, hogy az utolsó fázisról a kiégett labor romjai között kotorászó galéria-sakálok további kópiákat készíthettek.
Botori már üzent menedzserével, hogy két napon belül hazarepül, s a vitatható kópiákat egy columbiai óriásbéka frissen kiszívott vérével megköpködi és újradedikálja. Felajánlotta továbbá, hogy küszöbön álló világkörüli turnéja bevételéből kifizeti hazánk nemzeti adósságát.

A véres újrahitelesítés eseményén természetesen jelen kíván lenni a kormány, de mintegy negyvenhárom további ország kulturális államtitkára is jelezte már érdeklődését. Időközben a Világbank Botori tiszteletére soroson kívül felvette hazánkat a művészileg legfejlettebb hét Ász közé.

Lesz tehát mégis vérnisszázs Botorival. A gazdasági minisztérium leállíttatta a CosmiPlasa felépítményi munkálatait, mert nem kínálkozik alkalmasabb alap Botori 370 méter magas emlékművének elhelyezésére. Természetesen a CosmiPlasa is megnyílik a Botorit fényképezés közben ábrázoló gigantikus szobron, méghozzá a nőalak kezében lévő, csekély ötven méter magas kamerában, ahol a kilenc multiplex mozihoz egy BotoGi-nak keresztelt galéria is társul majd.

A szoboralak kontyában kilátót helyeznek el, pénzesebb turisták tiszta időben innen pillanthatnak majd le az Eifert toronyra.

Szemtől Szembe

Tegnap nyitottuk meg az Árpád út 66. alatt található Újpesti Galériában Vajda János kiállítását, kinek élete a világ milyenségének szakadatlan elmesélése - szemtől szembe.
D-Vektor - küldetéséhez híven - folyvást a fotográfiai ábrázolás sajátosságain jártatta az egybegyűltek eszet, míg Pesövé Ofszi megpróbálta mindezt fogyaszthatóbbá tenni pár jópofasággal, no meg felolvashatatlan papírjainak megejtő zörgetésével. Volt zene és bor is. Az eseményeket egyenesben közvetítette a  fotoklikk.hu, honnét az események video felvételen visszaidézhetők.

Egy drámai epizód az életen át tartó vajdajánosi mesélésből

http://vimeo.com/68367964


Aztán ránk sötétedett a Vajdát magasztaló fagylalttalan este, és mi csak mentünk és mentünk a metróval meg a barátunkkal hazafelé.

Gáti György a metrón

próbamesélés

Ma délután, június 6-án 15, azaz 3 órakor próbamesélést tartunk a VII. ker. Király és Rózsa utcák kereszteződésében található Nyugdíjas klubban. Belépés ingyenes.
D-Vektor és Pesövé Ofszi

Táncosok megnyitása

A hajdani táncos, Eifert János fotókiállítását a Kossuth-díjas Novák Ferenc nyitotta meg a Nemzeti Táncszínházban, aki az Eifert János életére és látásmódjára oly jellemző nagy feszültségeket hangsúlyozta.
A megnyitón közreműködött egyebek mellett Lőrinc Kati táncművész.

ormós

Két autó parkol a budapesti Dob és Kertész utcák kereszteződésénél.
Két őshüllő. Két veterán. Rosszat nem mondanék rájuk, bár az, hogy jó látószöget keresve feküdtem alattuk, esetleg rossz fényt vete rám.  Tehát nem két  ormótlan, hanem két ormós darab.
P.O.

Milyen szerencse, hogy nálunk nincs lapzárta! Olvashatta blogbejegyzésünket a Közterület, mert ma délelőtt a fentebbi ormósra felnyomtak egy ormótlan kerékbilincset. Mi tehát most átmegyünk képregriportba.

Folyt köv...